2019.10.03. 12:08, bettina.
A szivárványszínű trikót soha senki nem szerzi meg véletlenül és/vagy érdemtelenül – ez az örökérvényű állítás az idei világbajnoki mezőnyversenyre hatványozottan igaz volt. Aki ezután a nyomorúságos nap után, a hűvös esőtől ázott meze alatt dideregve begurult a harrogate-i célba, helyezéstől és hátránytól függetlenül, kivétel nélkül rászolgált a medálra és a maximális tiszteletre, mégis csupán egyetlen célbaérkező lehetett felhőtlenül boldog. „Nem teremsport” – szól a sokszor ismételt klasszikus: az időjárás a játék (szerves) része, a vigasztalhatatlanul borús Yorkshire viszont kisajátította a főszerepet és elmosta a papírformát. Egy emlékezetes, kaotikus versenyhét méltó megkoronázása volt ez: a váratlan fordulatok láncolata nyomán meglepetés-győztes született a férfiaknál.
Annyi bizonyos, hogy a yorkshire-i országúti világbajnokságot nem fogjuk egyhamar elfelejteni: a két záporos vasárnap közé ágyazódó ’szivárványvadászat’ bőven szolgáltatott beszéd- és vitatémát, van tehát mit kivesézni. Mialatt ámuldozva és szájtátva figyeltük a történelmi jelentőségű sportolói teljesítményeket, sokadjára is ízekre szedtük a homályos megfogalmazású – emiatt számtalan különböző módon értelmezhető – UCI-szabálykönyvet, illetve a következetlenül ítélkező bírói panelt, ami ezúttal sem a valódi problémákra koncentrált (lásd szőrszálhasogató zoknihossz-méricskélés körzővel-vonalzóval, míg sérülésveszélyes körülmények közepette zajlott az U-23-as férfi időfutam). Szinte az összes világbajnoki versenyszám tartogatott valamifajta (média)szenzációt, beleértve a drámai csavarokat, a vert mezőny szempontjából már-már megalázó erődemonstrációkat, a szívszorító emberi történeteket, no és persze a kerékpáros társadalmat apró véleményszigetekre tagoló zsűridöntéseket. Ráadásul a hírhedten borongós angliai időjárás sem könyörült, újfent igazolva a mindennapos eső sztereotípiáját: a vb ideje alatt a szokványosnál is több csapadék zúdult a rendező városra, Harrogate-re és környékére, bosszúságot okozva versenyző és néző számára egyaránt. A szakadatlanul ömlő égi áldás megölte a fergetesesre tervezett (buli)hangulatot, de tagadhatatlanul hozzájárult az epikus légkör megteremtéséhez, amely hősöket faragott a legátlagosabb résztvevőkből is.
A világbajnokság tradicionálisan az óra elleni versenyekkel veszi kezdetét – idén sem volt ez másként, bár a nemzetiközi kerékpáros unió a gender-érzékenység jegyében újraértelmezte a csapatidőfutam fogalmát, felsorakozva az utóbbi évtized legmarkánsabb sporttrendjéhez, amely elindította a vegyes- és mixed váltók forradalmát (lásd úszás, atlétika, biathlon, síugrás…stb.). Mint ismeretes, 2012 és 2018 között mindkét nem a saját klubcsapatát képviselve, hatosával mérte össze az erejét – ebből a szempontból kissé kakukktojássá vált a csapatidőfutam, ennek ellenére a többség nem vette féllvállról, sőt, volt aki kifejezetten erre a számra specializálódott. Tavaly ilyenkor még arról szólt a fáma, hogy a kozmopolita klubcsapat-éra véget ér, és 25 év elteltével újra nemzeti válogatott szinten folytatódhat a küzdelem, alkalmazkodva a világversenyeneket jellemző nacionalista eszméhez.
Ám ahelyett, hogy hölgyek és urak külön-külön szálltak volna harcba a szivárványos mezért, az UCI kiötlötte az ún. mixed váltót, amelyet három női és három férfi versenyző alkot: amint a férfi trió célba ér, elrajtolhat a női szakasz. A némiképp bizarr formátum az idei Európa-bajnokságon debütált és ott sem aratott elsöprő sikert, a yorkshire-i vb-n is mindössze 10 (kivétel nélkül európai) válogatott próbált szerencsét, persze senki sem a legjobbjait vonultatta fel, ami jól mutatja a verseny komoly(talan)ságát – a holland arany szinte előre borítékolható volt. Noha a szándék értékelendő, a kezdeményezés sorsa hamar megpecsételődhet, ha egyrészt a többi kontinens (kiváltképp Észak-Amerika és Ausztrália) továbbra is bojkottálja a viadalt, másrészt amíg az európai országok sem az A-csapataikat állítják ki. A nemi egyenlőségre való törekvés kétségtelenül fontos, de a jól bevált, homogén női és férfi csapatidőfutam nagyobb presztízsre tehetne szert.
Ami az egyéni időfutam-küzdelmeket illeti, a junior korcsoportban mind a majdani női, mind a férfi bajnok átvészelt egy kisebb-nagyobb pánikhelyzetet: Aigul Gareeva a céltól alig néhányszáz méterre letért a pályáról, de ezzel együtt is megőrzött 4 másodpercet az előnyéből, míg Antonio Tiberi már a startrámpáról legurulva technikai problémával szembesült, kerékpárcserére kényszerült, de a számottevő időveszteséget eltűntetve, bődületes hajrával végül megkaparintotta az aranyat. A másnapi U-23-as férfi kronóról nem is annyira a végső győztes személye, (a dán Mikkel Bjerg zsinórban harmadszor nyerte meg ezt a számot) mint inkább a szervezőség felelőtlensége miatt kell beszélni, mivel a hatalmas vízátfolyásokkal tarkított útvonal nemcsak alkalmatlanná vált a versenyzésre, de közvetlenül veszélyeztette a bokáig elmerülő sportolók testi épségét is, amit Valter Attila és Johan Price-Pejtersen ijesztő – egyébiránt rendkívül látványos – bukása példázott. Az igazságosság és a biztonság érdekében minimum fontolóra kellett volna venni a halasztás vagy a pályamódosítás gondolatát, de a saját magát kifigurázó UCI jobbára azzal foglalkozott, nehogy valaki fél milliméterrel magasabbra húzza a kamásliját...
A királykategóriás időfutamokat két félelmetesen domináns teljesítmény fémjelzett, melyből legfeljebb az egyikre lehetett előzetesen is számítani. Chloé Dygert-Owen megsemmisítő vereséget mért a női elit mezőnyre, rekordkülönbséggel elhódítva a világbajnoki címet. A 22 éves amerikai hölgy 30 kilométer alatt több, mint másfél percet vert az ezüstérmes van der Breggenre és hét előtte induló riválisa mellett is elszáguldott, bődületes időeredményével pedig ámulatba ejtette a szakértőket. A rosszmájú vádakkal ellentétben Dygert nem a semmiből lépett elő: a fapályáról két egyéni üldözéses világbajnoki címe van (ő a szám világcsúcstartója) és az országúton is letette már a névjegyét, hiszen juniorként duplázott Richmondban, viszont az elmúlt években sorozatos sérülésekkel bajlódott és kizárólag a tengerentúlon mérette meg magát – a kerékpársport már csak ilyen, a gyanú mindenkit utolér egy nagyarányú siker után… Az önszántából száműzetésbe vonuló Rohan Dennistől annál inkább várta a szakma a magabiztos győzelmet. A címvédésre készülő ausztrál óriási port kavart azzal, hogy klubcsapatával, a Bahrein-Meridával való nézeteltérései miatt váratlanul feladta a Tour de France-t. Az ominózus esetet követően Dennis a világ zajától távol, mentális tréner segítségével, remeteként vetette bele magát a monoton edzésekbe és a fókuszált, lelkiismeretes munka kifizetődött a számára: elfedett márkajelzésű BMC kerékpárjával utcahosszal diadalmaskodott a 19 esztendős szupertehetség, Remco Evenepoel előtt, aki korát meghazudtoló professzionalizmusával nyűgözte le senior kihívóit.
Az idei világbajnokság legtöbbet vitatott momentuma az U-23-as férfiak mezőnyversenyéhez fűződött és a gúnyos „Eekhoff Gate” címmel vonult be a sportági köztudatba. Történt ugyanis, hogy a harrogate-i céltól nagyjából 125 kilométerre a Sunweb utánpótlás-sorát erősítő Nils Eekhoff bukásba keveredett, kificamodott a válla, amit egyedül, külső segítség nélkül tett a helyére (!), majd hosszú percekig a holland csapatautó mögött stéherezve felkapaszkodott a főmezőny végére, órákkal később pedig a hatfős szökésből hajrázva aranyérmet szerzett. Ám ez a medál sosem kerülhetett jogos tulajdonosa nyakába, a narancsmezes örömmámor hirtelen rémálomba fordult át: bő negyedórával a befutó után súlyos kihágásra hivatkozva az ügyeletes UCI-zsűri diszkvalifikálta Eekhoffot (és további két versenyzőt), így az olasz Samuele Battistella utólag győztessé, a brit Tim Pidcock pedig bronzérmessé avanzsált a hazai közönség legnagyobb örömére.
A kommentháborút előidéző döntés több sebből vérzett (időzítés, a bírói panel összetétele és elfogultsága, figyelmeztetés hiánya), mégis az inkonzisztencia miatt volt a leginkább támadható. Azt senki sem vitatja – a „vétkes” sofőr is elismerte –, hogy Nils Eekhoff szabálytalanul zárkózott vissza, de a karaván által biztosított szélárnyék kihasználása mindennapos gyakorlat: a stéherezés a versenyzés velejárója, egyúttal klasszikus szürke zóna. A szabálykönyv elméletileg tiltja – noha nem fejti ki egyértelműen, mit ért „súlyos kihágás” alatt –, a kerékpáros társadalom viszont bizonyos mértékig szemet huny felette. Az a profi, aki azt állítja, hogy sosem élt efféle „illegális” segítséggel, nyilvánvalóan hazudik, és ez ugyanúgy igaz a sportvezetőkre is a segítségnyújtás szempontjából. Az Eekhoff-fal szolidaritást vállaló, felháborodott mezőny követelése tehát világos: vagy mindenkit ki kell zárni, aki két percnél tovább teker a kísérőkocsi szélárnyékában, vagy senkit. De az a sportág jövőjére nézve tarthatatlan, hogy az UCI egyszer diszkvalifikál valakit emiatt, máskor pedig meg sem inti, sőt, olykor ösztönzi is a szabálysértő magatartást (lásd idei Vuelta 19. szakasza) – pontosan ez a fajta következetlenség és önkény vezet a teljes káoszhoz és az anarchiához. Az megint más kérdés, hogy mennyire etikus a célbaérkezést követően büntetni valakit olyasvalamiért, ami a célbaérkezés előtt három-négy órával történt...
„A szabálykönyvet mindig abból a célból alkotják, hogy olyannyira igazságos versenykörülményeket biztosítson, amennyire csak lehetséges. Ha a benne foglalt szabálypontokat nem tartatják be közvetkezetességgel, akkor az ítélkezés eredendően igazságtalanná válhat és a szabályozás az eredeti szándékával ellentétes hatást érhet el”
– reflektált Nils Eekhoff esetére a CyclingTips nevű ausztrál kerékpáros szakportál újságírója, Neal Rogers.
A legelképesztőbb női teljesítményért járó képzeletbeli különdíjért szoros volt a csata az űridőt tekerő kronó-győztes, Chloé Dygert és a mezőnyverseny veterán bajnoka, Annemiek van Vleuten között, akitől szintén nem áll távol az óra elleni műfaj. Hogy máshogy nyerhetné meg egy dörzsölt időfutam-specialista a tömegrajtos futamot, mint egy jól időzített, magányos szökéssel? A magányos szökés még hagyján, de a hossza az, amitől mindenkinek leesett az álla, aki csak látta: százöt, azaz 105 kilométer, ami a hőskori kerékpározás legendás forgatókönyveit idézi, a diadalmas szólószökések fénykorát. Persze a régóta vágyott vb-győzelem előzménye sem kutya. A holland Van Vleuten a női kerékpársport korszarkos figurája, eredménylajstroma minden idők legjobbjai közé repíti, és olyan, akár a jó bor, a korral lesz egyre jobb – tízéves, sikergazdag profi pályafutása alatt kitapasztalhatta fizikai határait és 36 esztendős, dörzsölt veteránként pontosan tisztában van azzal, mit bír el a teste.
A legfájdalmasabb kudarc sem vette el a kedvét a merész próbálkozásoktól, önbizalma továbbra is töretlen: a riói olimpia mezőnyversenyét vezető pozícióból bukta el – szó szerint –, és csupán a vak szerencsén múlott, hogy nem került tolószékbe. A Vista Chinesa lejtmenetében elvétett egy éles jobbost, kicsúszott és háttal érkezett a padkára, miután percekig mozdulatlanul feküdt a vizes aszfalton. Később ágyéki csigolyasérülésekkel és súlyos agyrázkódással szállították kórházba… Van Vleuten alig egy hónappal később győzedelmesen tért vissza és azóta is megállíthatatlan: begyűjtötte a két legutóbbi időfutam- világbajnoki címet, kétszer nyerte meg a női Giro d’Italia összetettjét, tarolt az idei tavaszi klasszikus szezonban, és mintha mi sem lenne természetesebb, kétórás szólóval zsebelte be karrierje első vb-aranyát a mezőnyversenyeket tekintve. Már csak az olimpiai aranyérem hiányzik a vitrinjéből.
Tipikus Murphy törvénye, hogy a legnagyobb érdeklődéssel övezett esemény, vagyis a férfi mezőnyverseny idejére jósolták a legmostohább időjárást a legtöbb csapadékkal és a legcsípősebb hőmérsékletekkel – mintha önmagában nem lenne elég kegyetlen egy klasszikus, hat-hétórás világbajnoki mezőnyverseny. Yorkshire a legzordabb, legközhelyesebb arcát mutatta a vb utolsó vasárnapján, de éppen ettől lett heroikus – ahogy a művelt amerikai mondja, epikus – a szivárványos mezért folytatott küzdelem, és ezért fogjuk évtizedekkel később is felemlegetni az idei kiírást. Tanulva az U-23-as férfi időfutam tócsafoltos borzalmaiból, a szervezőség lerövidítette a teljesítendő távot és némileg módosította az eredeti útvonalat, kikerülve a dombtövekben felgyülemlett mély, balesetveszélyes pocsolyákat (bár az összeset nem sikerült): két emelkedő is eltűnt a programból, cserébe viszont két városi körrel többet tekert a mezőny. A napi penzum tehát 260 kilométerre mérséklődött, de ezt az egésznapos vacogás és ázás után senki sem bánta. A visszafogott szintkülönbség dacára is túlélőverseny volt ez a javából: a 197 indulóból mindössze 46 ért végül célba, azaz kevesebb mint a társaság negyede (közelítőleg 23 százalék) maradt állva...
A csípős reggeli szitálásban egy tizenegy fős, A-listás szökevénycsoport lépett el a Rohan Dennis, Jos van Emden és Julian Bernard hármas őrsége által felügyelt főmezőnyből, benne egy Grand Tour-bajnok trióval: Quintana, Carapaz és Roglič pünkösdi királysága a körpályára való beérkezésig tartott, ahol elkezdődött a tömeges exodus. A címvédő Valverde szivárványos éve egy csalódást keltő feladással ért véget, az idei Roubaix-győztes Philippe Gilbert pedig egy megmagyarázhatatlan esést és egy kudarcba fulladó visszazárkózási kísérletet követően, a könnyeivel küszködve szállt le a kerékpárjáról – a hű segítő, Remco Evenepoel sem vigasztalhatta, hisz’ talán ez volt az utolsó reális esélye az újabb világbajnoki aranyra. A verseny végkimenetele szempontjából 67 kilométerrel a befutó előtt történt az első lényeges esemény, ugyanis ekkor dobbantott a tavalyi Tour de France morális hőse, Lawson Craddock, akit kisvártatva követett az időfutam-fenomén Stefan Küng, lóerőt szolgáltatva az akcióhoz. A lószparádé következő hulláma Mads Pedersenhez köthető, aki Mike Teunissennel a hátsó kerekén zárkózott fel az időközben egyedül maradt Küng mögé. A Trentin sikeréért dolgozó olasz válogatott is delegált embert az élre, Gianni Mosconnal bővült kvartetté a csoport. Harminchárom kilométer lehetett hátra, amikor a bukik elsőszámú favoritja, Mathieu van der Poel támadást intézett a mezőny ellen: a holland multitálentum néhány perc leforgása alatt ott termett a szökés sarkában, magával rántva Matteo Trentint, aki legfeljebb valamifajta csodában bízhatott van der Poel pokoli gyorsaságát ismerve.
A csoda pedig mindenki legnagyobb döbbenetére meg is történt, az utolsó kör kapujában ugyanis Mathieu van der Poel drámai hirtelenséggel omlott össze, varázsütésre illant el az erő a testéből. „Mintha egyszer csak valaki lekapcsolta volna a villanyt” – fogalmazott értetlenül az eléhező holland, aki végülis 11 perces hátránnyal gurult át a célvonalon. Érdemes volt figyelni az arcokat, amikor a szédelgő van der Poel visszacsorgott a főmezőny martalékaihoz… A sokkból észhez térve tovább folytatódott a taktikázás: az ex-Európa-bajnok Matteo Trentin soha vissza nem térő ziccerhez jutott, pláne, hogy honfitársa, Moscon az utolsó csepp erejét is feláldozta érte, mielőtt leszakadt volna az élcsoporttól. A háromszoros vb-győztes Peter Sagan kései, kétségbeesett próbálkozását leszámítva a leharcolt hátsó boly beletörődött a sorsába, a végső győzelem lehetősége tehát a három szökevény lábaiban összpontosult. Ha a puszta papírformát és a versenyzői kvalitásokat vesszük alapul, a két talpon maradt rivális, Stefan Küng és Mads Pedersen a hajrában Trentin nyomába se érhetett volna, ám ez a testileg-lelkileg kimerítő nap mindenről szólt, csak épp a papírformáról nem – Yorkshire tartogatott egy utolsó csavart. A sorsdöntő, lankás sprint a kivárás jegyében telt, mígnem Matteo Trentin 150 méterre a célkaputól meglódult. Azonban az olasz alig rúgott néhányat a pedálba, elsavasodott izmai felmondták a szolgálatot – az aranyérem karnyújtásnyi közelségből hirtelen elérhetetlen távolságra került tőle. A zord körülményekhez szokott és abban lubickoló Mads Pedersen előbújt a szélárnyékából és a vb-történelem egyik legnagyobb meglepetését produkálva, öt kerékpárhosszal utasította maga mögé a kapituláló Trentint. Mégiscsak a húszéveseké a világ!?
Másnap délelőtt pedig Harrogate dombjai felett újra kisütött a nap.