SNOOKER

London Masters – Gibraltar Open

Bármennyire is szeretné, szabadulna tőle az ember, sajnos nem tudja elkerülni, hogy szót ejtsen a koronavírus-járványról, hisz így vagy az úgy az élet összes területét érinti – a sportvilágot különösen látványos módon. A sportesemények kellett legelőször felfüggeszteni, törölni vagy (jobb esetben csak) elhalasztani. Nem kivétel ez alól a snooker sem. Igaz, Barry Hearn, a nemzetközi szövetség elnöke az utolsó utáni pillanatig ragaszkodott a szezonból hátralévő tornák eredeti tervek szerinti megrendezéséhez, ám ő sem feszíthette a végtelenségig húrt: a március közepi (11-15.) Gibraltar Open lett az utolsó olyan verseny, ami bár nézők nélkül, de még – a körülményekhez mérten – rendben lezajlott. A legjobb 8 játékos felvonultató Tour Championshipet, melynek a walesi Lllandudno adott volna otthont, az első mérkőzés (márc. 17.) kezdete előtt néhány órával kellett elnapolni, a közönség teljes kizárásával, zárt kapuk mögött sem lehetett már biztonságos keretek között lebonyolítani. Ami ennél is sokkal fájóbb hír a rajongók és a játékosok számára, hogy a snookersport csúcseseménye, ha úgy tetszik, ünnepe, a sheffieldi világbajnokság is ellehetetlenült a Crucible Színház kényszerű bezárása miatt. Na mármost, ettől még a 2019-2020-as idény nem ért véget, mint pl. a téli sportok esetében, a Pekingben esedékes China Open kivételével – amit hónapokkal ezelőtt, a járvány kirobbanásakor töröltek –, az összes elhalasztott versenyre szeretnének sort keríteni későbbi időpontokban (reálisan leghamarabb júliusban), bár itt válik problémássá, hogy a vb-t egy működő színházban rendezik, ahol a snooker kedvéért valószínűleg át kell alakítani a műsortervet… 

Ami személy szerint Trumpot illeti, koronavírus ide vagy oda, ő már a levegőben lógó versenyek nélkül is kisajtolta a maximumot az aktuális szezonból, egyedül talán azt bánhatja, hogy nem viheti tovább azt az elsöprő lendületet, amely által sorra dönti meg a sportági rekordokat. Ki tudja, hogyan hat rá, illetve a világverő formájára a több hónapos kényszerszünet, noha azt bitang nehéz elképzelni, hogy az egekbe szökő önbizalmát befolyásolná, márpedig meggyőződésem, hogy ez volt a kulcs az elmúlt hónapokban felhalmozott sikereihez. Az előző, január eleji bejegyzésben még három pontszerző trófeáról szólt a fáma, amivel ‘csak’ a saját addigi csúcsát fejelte meg. Nos, március derekán már duplaennyi trófeáról kell beszélni, amivel pedig olyan legendás játékosok rekordját adta át a múltnak, mint Stephen Hendry vagy épp Ronnie O’Sullivan, akik öt szezonbéli győzelemmel vitték a prímet. És igen, erre lehet azt mondani, hogy manapság már sokkal több a verseny, mint harminc, vagy akár csak 15 évvel ezelőtt, ami igaz is, de én úgy vélem, hogy a profi mezőny kiegyensúlyozottabb, mint valaha, vagyis több játékosnak van reális esélye nyerni, ergo több a potenciális banánhéj is.

Jól tudjuk, korszakot korszakkal nincs értelme összehasonlítani, így snookerben sincs, és Judd Trump valóban messze van még az all-time győzelmi rekordoktól, sőt, talán sosem dönti meg azokat, ám azt nem lehet tőle elvitatni, hogy az utóbbi másfél év során mutatott teljesítményével a sportág korszakos figurájává lépett elő, egyszersmind új szintre emelte magát a játékot is (gondoljunk csak a 2019-es Masters és/vagy a világbajnokság döntőjére). A vb-cím cseppet sem vetette vissza, nem torpant meg vagy szállt el, inkább felszabadította a régóta hajszolt siker realizálása, lekerült a vállairól az összes teher megszabadult az elvárásoktól: nemcsak félrebeszél, mikor azt lépten-nyomon azt nyilatkozza, hogy szeretné élvezni a világbajnoki év minden egyes percet. Nincs már eredménykényszerben, többé nem állíthatják róla, hogy tehetségéhez mérten alulteljesít. Ez a felszabadultság tükröződik a játékában is. Nem kizárólag a breaképítésből él: az idei szezon egyik legfőbb tanulsága, hogy akár a B- és C-játékával is képes tornát nyerni, ami hatalmas előrelépés a karrierjében. Nagy szó, hisz ez a bajnokok kiváltsága. Jó kérdés, meddig tudja fenntartani a koncentrációját és a lelkesedését, de egyelőre semmi jelét nem mutatja annak, hogy lassítana. Ebből a szempontból tényleg kár, hogy nem a megszokott idejében rendezik a vb-t, mert bizony csodákra lenne képes. Talán még soha senki nem látott akkora esélyt arra, hogy megtörjön a Crucible átka, mint most: Trump lehetne az első, aki rögtön két világbajnoki címet szerez. Persze ezt éppenséggel júliusban is megteheti…

***

Visszaugorva az idei, katasztrófák sora által sújtott év elejére, amikor az ausztrál bozóttüzek uralták a híreket, a koronavírusnak pedig se híre, se hamva nem még volt a nemzetközi médiában, a londoni Alexandra Palace-ban egymást érték a patinásabbnál patinásabb sportesemények: újévkor kiköltözött a dartsosok krémje, hogy az arénát elfoglalhassák a snooker mesterei. Trump címvédőként és toronymagas favoritként érkezett, ám a sorsolással nem volt valami szerencsés, hisz Shaun Murphyt kapta az első körben – persze, jól tudjuk, a Mastersen nincs könnyű mérkőzés és ennélfogva könnyű ellenfél sem, ám a jelenlegi formáját figyelembe véve Murphy tűnt az egyik legveszélyesebbnek. 2005 világbajnoka ugyanis mostanában kezd magára találni, régóta nem futott már ilyen erős szezont, így korántsem lehetett biztosra venni, hogy a regnáló világbajnok átgázol rajta. Mint ahogy nem is gázolt: Murphy végig kontrollja alatt tartotta az eseményeket, Trump pedig végrehajtotta azt a bravúrt, hogy 3 százast lökve kapott ki 6-3-ra. Újabb közhely, de ebből az eredményből is látszik, hogy a százas pont ugyanannyit ér, mint egy 70 valahányas break… Akárcsak az Egyesült Királyság Bajnokságán, Trump a Mesterek Tornáján is a vártnál hamarabb búcsúzott, azonban egyik fiaskó sem tudott léket ütni az önbizalmán, sőt inkább felpiszkálta őt, és ha lehet, még éhesebbé tette a sikerre. Az Ausztriában rendezett European Mastersre nem kvalifikált, ami talán nem is olyan tragédia, hiszen így rágyúrhatott a nagyobb presztízzsel bíró German Mastersre, melyet még sosem tudott megnyerni.

A versenynaptár egyik legpazarabb és legkülönlegesebb elrendezésű arénájában, a cirkusz-szerű berlini Tempodromban Trump  akadálytalanul menetelt a döntő felé, nem volt szüksége különösebb bravúrokra és extrákra ahhoz, hogy átverekedje magát az első fordulókon: kényelmes különbséggel verte mind Saengkhamot, mint Brecelt, mind a ciprusi Georgiout. Ám az elődöntőben emberére talált Graeme Dott személyében, aki nem adta ilyen olcsón a bőrét: igazi brusztolós meccs volt, ahol egészen 4-3-ig mindig Judd harcolt ki lépéselőnyt, majd a skót menetrendszerűen egyenlített, mígnem a nyolcadik frame-ben megszakította a trendet – ő került ki győztesen egy felettébb színvonalas, élvezetes biztonsági csatából, de ezzel a lopással sem sikerült zavarba hozni a világelsőt, aki megőrizte a hidegvérét és pozitív mentalitását, és ahogy kell, előhúzott a cilinderből egy százast, így visszaszerezve lélektani fölényét. Dott tehát hiába küzdött foggal-körömmel, végül megrogyott a nyomás alatt és alulmaradt Trumppal szemben, akinek óriási kő eshetett le a szívéről, hogy megmentette ezt a meccset, de nem ülhetett sokáig a babérjain, ugyanis a fináléban az ellenállhatatlan formában lévő Neil Robertson várt rá. Az a Robertson, aki gyakorlatilag egy az egyben lemásolta azt az őrületes, háromhetes hajszát, amit ő maga produkált ősszel és amiről ódákat zengett a szakma: az ausztrál hurrikánként söpört végig a mezőnyön Dornbirnben (‘whitewashingot’ bemutatva, 9-0-ra nyerte az ottani döntőt) és Berlinben sem ismert kegyelmet, így az előzmények fényében ő tűnt esélyesebbnek kettejük közül – méghozzá egyértelműen.

Ehhez képest valami olyasmi történt, amire aligha számított bárki is: Judd Trump apránként felőrölte ellenfelét és ízekre szedte kikezdhetetlennek hitt játékát. Ebből következik, hogy ez a rangadó színvonalát tekintve a közelébe sem ért a Champion of Champions döntőjének, amiről azóta is mindenki szuperlatívuszokban beszél, de fontos üzenettel szolgált a riválisok számára: Trump immáron magas breakek híján, a safety-arzenáljára támaszkodva is képes meccseket, sőt tornákat nyerni (hozzátenném, hogy így sem kevésbé szórakoztató a játéka, mint mikor szórja a százasokat). Érdekesség, hogy ugyan nyolc 50 fölöttit jegyzett, ezek közül mindössze három volt frame-nyerő break (tehát hetvennél kövérebb). Ráadásul az ötödik frame-ben hiába lökött egy 71-est, Robertson elcsente a partit, és hamarosan 4-2-es fórra tett szert – ekkor úgy tűnt, megtörheti Trumpot, ám ez már nem az a Trump, akit ennyivel meg lehet törni. Az angol a nagyszünetig egálra mentette az állást, az esti szakaszban pedig villámrajtot vett: főként taktikai rafinériájának köszönhette, hogy átvette az irányítást, majd el is robogott az előnnyel, faképnél hagyva az ausztrált, aki örülhetett, ha egyáltalán kapott sanszot… Judd negyedik idénybeli pontszerző-sikerét aratta és visszavágott az imént említett CoC-on elszenvedett fájó vereségért, ahol annak dacára csúszott ki a kezei közül a serleg, hogy belökte a matchballt. Robertson becsületére legyen mondva, a díjátadón maximális tisztelettel méltatta a bajnokot (aki történetesen klubtársa), fair play-díjas megnyilatkozása több és őszintébb volt, mint egy kötelező gratuláció. A szerencse forgandó: következő héten épp ő emelhette magasba a trófeát…

***

A következő héten, vagyis a World Grand Prix-n, ahol a szezon 32 legjobb játékosa állt asztalhoz, és ahol ugyan Trump az első fordulóban, Li Hang ellenében olyan gördülékenyen és makulátlanul játszott, akár az álom, de Kyren Wilsonnal már nem bírt el, bár hajszálon múlott a bravúrral felérő fordítás: Wilson 3-1-es előnyt épített fel (inkább szenvedett ki) a nyomasztó hangulatú, rengeteg hibával tarkított találkozón, így a világelsőnek már ahhoz is ordas nagy mázli kellett, hogy kiharcolja a döntő frame-et, ahol bármelyikük nyerhetett volna, végül a két évvel fiatalabb angol bukdácsolt át előbb a célvonalon.

A szokványos, 128-as tábláról induló Welsh Openen is hasonló kettősség jellemezte Trump teljesítményét, hisz míg a 4. körig bármiféle megingás nélkül vette az akadályokat, és mindösszesen három frame-et bukott el, negyeddöntőben kissé váratlanul kiütötték a nyeregből: ezúttal is Murphy jelentette számára a végállomást (aki egyébként később megnyerte a tornát) és ezúttal is úgy búcsúzott, hogy két százast gyártott a mérkőzésen. Akkor került lépéshátrányba, amikor 70 pontos vezetésről elbukta a negyedik frame-et egy taktikai baklövés következtében (nem tudta folytatni a breaket, de kockáztatott és szétnyitotta a bolyt) – innentől már csak futott az eredmény után és nem volt igazi esélye az egyenlítésre.

Mivel Robertsonnal megegyeztek, hogy egyikük sem indul el a European Series második állomásán, a pontszerzővé avanzsáló bohóctornán, a Shoot-Out-on, és inkább Gibraltárban döntik el a különverseny sorsát, Judd újabb hetet tölthetett gyakorlással, ami ebben a sűrű tavaszi időszakban, ahol a játékosok gyakorlatilag szünnap nélkül utaznak az egyik helyszínről a másikra, igazi ajándék. A világelső maximálisan kihasználta ezt a lehetőséget, huszáros hajrát vágott ki a szezon felfüggesztése előtti utolsó két eseményen – az összes mérkőzését sikerrel vette. Motivációból nem volt hiány, hiszen az European Series mellett a Coral-sorozat is kecsegtető pénznyereményt kínált: a Belfastban, nézőközönség előtt lebonyolított Players Championshipen már csak az elmúlt egy év 16 legjobbja vehetett részt, persze Judd-dal az élen, aki bemelegítésként a Shoot-Out megnyerésével az utolsó pillanatban kvalifikáló Michael Holtot intézte el a nyitókörben. A negyeddöntőben nem volt helye az alibinek, a legjobbjával kellett előrukkolnia, mivel azzal a John Higginsszel nézett farkasszemet, akit noha sokáig a mumusaként emlegettünk – mintha a skót ismerte volna az ellenszerét, és mindig tudta, mikor kell azt bevetni –, a tavalyi vb-döntőt követően megfordult kettejük párharca és Higgins került alárendelt szerepbe, rutinja ezúttal sem húzta ki a csávából.

Jelzésértékű, hogy Trump még csak nem is a topjátékával dominálta ezt az összecsapást (igaz, bravúrlökései mind célt értek): olyan szaggatott, ritmustalan frame-eket is a maga javára tudott fordítani, amelyeket négy-öt évvel ezelőtt még garantáltan elveszített volna. Nem véletlen: tekintélyt parancsoló magabiztosságával már képes a kézfogáskor eldönteni a mérkőzések kimenetelét – az angol ezt bénító kisugárzást nevezi ‘fear factornak’, ami megintcsak a bajnokok sajátja. A magabiztosságára pedig az elődöntőben is nagy szüksége volt, hisz Stephen Maguire – akit Trump a Welsh Openen azzal vádolt meg, hogy nem is törekedett a győzelemre és szándékosan lökött kilométeres melléket – váratlanul nehéz feladat elé állította őt. A szeszélyeiről elhíresült skót békanyálon kerülte el a 0-4-et, majd a kisszünetről visszatérve valósággal hengerelt, jegelve a kissé sokkolt világbajnokot, aki tehetetlenül figyelte, ahogy pörögnek a számok az eredményjelzőn. Judd csakhamar 3-5-ös hátrányban találta magát, ahonnan úgy tűnt, már nincs kiút a számára: negatív testbeszéde és ordító hibái legalábbis erre engedtek következtetni, ám belekapaszkodott az utolsó szalmaszálba és valahogy – egyebek között egy hatalmas fluke-nak köszönhetően – mégis ki tudott egyenlíteni. A döntő frame-ben mázsás nyomás alatt egy zseniális clearence-t produkált finom kis bontásokkal és gálára beillő lökésekkel, amit azt hiszem, még sokáig fogunk emlegetni…

Mindezek után a megilletődött Yan Bingtao ellen vívott finálé már valódi jutalomjáték volt, és Trump teljesítményén érződött, így is fogta fel: zongorázni lehetett a különbséget. A taktikus első 4 frame ugyan bármelyik irányba billenhetett volna, végül a világelső szerzett 3-1-es előnyt, egyúttal magához ragadta a momentumot. Parádés snookerrel száguldott a 7-1 felé, azonban a letaglózott kínainak hideg kézzel is sikerült elorozni a szakasz utolsó frame-jét, 6-2-re kozmetikázva az állást. Ebből az apró sikerből erőt tudott meríteni a folytatásra, és este újult lendülettel tért vissza, ám fellángolása nem tartott sokáig: Judd még azelőtt letörte a szárnyait, mielőtt komoly veszélyt jelenthetett volna a győzelmére, 10-4-nél pontot tett a meccs végére. Idénybeli 5. pontszerző trófeájával megnyílt előtte az esély a rekorddöntésre és egyetlen józan szakértő sem mert ellene fogadni. Történelmi küldetésében még a koronavírus sem akadályozhatta meg...

***

A garázshangulatú gibraltári kirándulás előtt viszont egy másik, újabb mérföldkőhöz érkezett a pályafutásában: a Championship liga nagydöntőjében meglökte 700. százasát, ami 30 esztendősen igencsak tekintélyes szám. Tulajdonképpen csak idő kérdése, mikor szárnyalja túl e téren az egykori példakép, O’Sullivan statisztikáit (a Rakéta 1045-nél jár). Trump ráadásul a csoportkörös viadal utolsó fordulójában (a döntőben kikapott Scott Donaldsontól) összesen 7 százast jegyzett, amivel már Robertson 103-as csúcsa is látótávolságon belülre került – ha a járvány engedi, ezt is átadhatja a múltnak.

Rátérve a bizarr végkifejletű Gibraltar Openre, amely végig a koronavírus árnyékában zajlott – de legalább lezajlott –, a szervezők a korlátozások határait feszegetve igyekeztek helytállni, ám hamarosan nem maradt más választásuk, minthogy zártkapussá tegyék az eseményt: a topjátékosok sorra léptek vissza (így a nagy rivális Robertson is), fél tucat játékvezető a reptereken ragadt (emiatt voltak olyan mérkőzések, ahol kényszerűségből a játékosok bíráskodtak) – csoda, hogy egyáltalán befejeződhetett a verseny. Trump a szerencsések közé tartozott, aki rendben odaért az Ibériai-félsziget déli csücskébe és lejátszhatta meccseit a fokozódó víruskáosz közepette, vagy inkább annak dacára. Először március 13-án lépett asztalhoz – rögtön háromszor – és akárcsak a rég oly’ népszerű formátumú PTC-tornákon, itt is 4 nyert frame-ig tartanak a találkozók: Judd csakis arra koncentrált, ami az arénán belül történik, így csupán három frame-et veszítve menetelt a legjobb 16-ig, melynek küzdelmeit március 15-én rendezték (nem véletlenül írom le a dátumokat is, hiszen így nagyjából be lehet lőni, milyen volt akkor a helyzet itthon vagy Nyugat-Európában).

A zárónapon sorozatban három kínai játékossal találkozott (ez viszont puszta véletlen, nem szitokszóként használom), közülük Li Hangot és edzéstársát, Liang Wenbót kényelmes különbséggel ütötte ki, ám Xiao Guodonggal már meggyűlt a baja: nagy kár, hogy ezt az összecsapást (élőben) nem élvezhette senki, hamisítatlan one-visit snooker volt a javából! A szó legszorosabb értelmében röpködtek a magas breakek: kapaszkodjunk meg, az összes (tehát mind a hét) frame-ben löktek 60 felettit, ebből négy 80 feletti, illetve két százas. Külön pikantériát adott a mérkőzésnek, hogy végig Xiao volt előnyben, 2-0-ra és 3-2-re is vezetett, de a regnáló világbajnoknak mindenre volt válasza – végtére ezért (is) ő világbajnok: egy 86-os breakkel kényszerítette ki a döntő partit, ahol szokás szerint összetákolt egy százast, így az egyetlen pillanatban, amikor számít, már Trump volt előrébb. Az esti finálé hasonlóan szorosan alakult, ahol létrejött tűz és víz párharca: Kyren Wilsonnal meccselt a trófeáért, és noha fizikailag aligha játszhatott volna ennél jobban (két másik százas mellett meglökte a torna legnagyobb breakjét), mégis hátrányból kellett visszatáncolnia.

Az óriási küzdő hírében álló ellenfél ugyanis felvette a kesztyűt, tudatosan próbálta tördelni a játékot, hátha így lyukat üthet a világelső pajzsán, de ez a taktika csak 2-3-ig működött – úgy-ahogy. Trump ekkor megelégelte a végeláthatatlan pötyögést és a vereség szélére sodródva visszanyúlt ahhoz, amiben vitán felül ő a legjobb: a százasbreak-gyártáshoz, ezzel menekült meg. Az utolsó, sorsdöntő frame-ben is ötvenpontos előnyt épített ki, és ha egyszeri nekifutásra nem is, egy rövidke biztonsági csata megnyerésével sikerült lezárnia a találkozót. Szürreális jelenetek közepette emelhette a feje fölé 6. serlegét, amivel Hendry, Selby, Ding és O’Sullivan négyesétől vette át a listavezető helyet, már ami az egy szezonban gyűjtött pontszerző-győzelmeket illeti: a zárt kapuk miatt azonban nem volt, ki ünnepelje, hogy sporttörténelmet írt. Csupán a vesztes fél és a (kalaplengetést érdemlő) stáb szórványos tapsa kísérte a díjátadót – jóllehet, a közösségi médiában özönlöttek a gratulációk a riválisoktól, szakértőktől és a snookersport nagyjaitól. És persze ne feledjük a másik rekordot, amit a járványhelyzet enyhülyésétől függően megjavíthat ebben az évadban: jelenleg 97 százassal áll, vagyis hattal marad el attól, amit Robertson 2013 és 2014 között produkált. Amennyiben lesz világbajnokság és amennyiben az átokkal dacolva sokáig menetel címvédőként, biztosra vehetjük, hogy meglesz ez is…

Míg Trump esetében még nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy negatív, avagy pozitív hatással lesz/van a teljesítményére a járványügyi helyzet kikényszerítette korai leállás (netán nem befolyásolja), addig Ammann karrierjét tekintve, jelenlegi tudásunk szerint, a pozitív tartomány felé tendál a válasz: valószínűleg eltántorította őt a visszavonulástól. Jóllehet, a szocsi olimpia óta nála sosem lehet tudni, mit jelent be, egyáltalán bejelent-e bármit is a nyári holtidényben, ám most a svájci sajtó arról cikkezik, a hirtelen jött szezonzárás miatt a júniusban a 39-et betöltő Simi hajlik arra, hogy folytassa, hiszen az idei eredménysora nem éppen méltó búcsú egy négyszeres olimpiai bajnoktól. Olyannyira nem, hogy 20 éve (két évtizede!) nem szerepelt ilyen rosszul a világkupában: 19 egyéni versenyen mindösszesen 81 pontot gyűjtött, amire a 2000/2001-es vk-szezon óta nem volt példa – akkor zöldfülű tiniként 46 pontot kapart össze. És hiába bízott valamiféle csodában (ami tavaly márciusban be is következett), ezt a csorbát gyaníthatóan a hátralévő – főként sírepülő – viadalokon sem tudta volna érdemben kiköszörülni.

Tegyük fel, hogy érvényesül a papírforma (vagyis hasonló eredményeket produkál, mint a szezon korábbi részében) és mind Vikersundben, mind pedig az egyik kedvenc helyszínén, a planicai sáncon épphogy csak befér a legjobb 30 közé: reakciói alapján nem kétséges, hogy ebben az esetben szögre akasztja a léceket. Nem titok, már 2019-ben is ezt fontolgatta, amikor fordult a kocka és újra ráérzett a repülés ízére. Akkor huszáros hajrát produkált, top 10-es helyezéseket szállított a két utolsó versenyről, sőt, nem hivatalosan megjavította egyéni csúcsát is (243 méterig szállt a pénteki planicai edzésen). Az a lelombozó igazság, hogy ezúttal semmi sem utalt arra, hogy ezt a huszáros hajrát megismételheti, ugyanis Kulmban (ahol 2018 januárjában az utóbbi évek legkiemelkedőbb szereplését produkálva dobogóra állhatott) közel 40 méterrel maradt el az élmezőnytől, ennél fogva nem sikerült beverekednie magát a második körbe. Lényeg a lényeg, Ammann szurkolói (és talán ő maga is) jól jártak azzal, hogy a koronavírus megvétózta a vikersundi és planicai sírepülő versenyeket, utóbbi ráadásul nem mezei vk-forduló, hanem szakági világbajnokság is lett volna egyben: a befejezetlenség érzése lehet az, ami nem engedi őt nyugodt szívvel elbúcsúzni.

Az idei világkupa-szezonban – mely a svájci terebélyes pályafutásában szám szerint a 23. volt –, mintha csak elátkozták volna. Ahogy már az imént említettem, kétségbeejtően kevés világkupa pontot szerzett, és ezt a statisztikát kiegészítendő, azok közül a versenyek közül, ahol rajthoz állt (szándékosan nem azt írom, amit megrendeztek, mivel például az idénynyitó wisłai viadaltól, úgy, ahogy van távol maradt, arra hivatkozva, hogy nem kedveli azt a sáncot), hat alkalommal is nullázott. Ezek közül egyszer – épp hazai közönség előtt, Engelbergben – pedig a selejtezőben vérzett el, tökutolsóként zárt. Persze, ez évente egyszer-egyszer belefér, a nagymenőkkel is megeshet, ám a hat nullázás az ő klasszisával már nehezen magyarázható. Szintén árulkodó adat, hogy egy oberstdorfi 16. helyezés az idei legjobbja, amiben ráadásul sokkal több is lehetett volna, hiszen az első sorozatot követően a 13. pozícióból várhatta a folytatást. Volt tehát sansza a top 10-re, de ebben az idényben ez végül egyszer sem valósult meg, épp ellenkezőleg: egyre messzebb és messzebb került a világkupa éllovasaitól.

Ami talán a puszta számoknál is fájóbb, hogy mindeközben a védjegyének számító mosoly is lefagyott az arcáról, csak árnyéka volt önmagának, nem találta a megoldást a problémákra. Állítólag a repülés első fázisával, vagyis az elugrást követő másodpercekkel gyűjt meg a baja leginkább, rendre ott vesztett lendületéből és magasságából. Hiába kísérletezett saját fejlesztésű, szénszálas cipőkkel, nem állt össze a mozgása, akár síugrásról, akár sírepülésről volt szó. Egy-egy minőségi ugrást alkalmanként be tudott mutatni – volt is utána öröm –, de kettőt gyors egymásutánban már nem. A Négysáncversenyen nyújtott teljesítménye kiválóan illusztrálja és besűríti egész éves szenvedését: míg Oberstdorfban a szezonbéli legjobb eredményét érte el és megnyerte a KO-párharcot is (igaz, szerencséje volt, hisz kazah ellenfelet kapott Tkachenko személyében), Garmischban már alulmaradt és csak szerencsés vesztesként kvalifikált a második sorozatra, Innsbruckban éppen kicsúszott a legjobb harmincból (ő lett a hatodik a szerencsés vesztesek között, szóval mondhatni, a legszerencsétlenebb vesztes), Bischofshofenben pedig már a közelében sem volt ennek, a 46. helyen végzett. Ebből a gödörből márciusig sem tudott kilábalni, az idény fennmaradó részében a 25. és a 42. hely között ingázott – hol túlélte az első kört, hol nem. Ilyen szempontból pont jókor érkezett a koronavírus, amely elsöpörte a Raw Air-sorozat utolsó két állomását és Planica sem menekülhetett, a sírepülő vb-t is 2021-re kellett halasztani.

A trondheimi selejtező volt a 2019/2020-as évad utolsó, még megrendezett sorozata, a verseny előestéjén jött a hír, amit épp Ammann osztott meg az egyik elsőként a nagyvilággal: a síugrók vk-szezonjának is befellegzett. Egyszersmind remélem, ebben a pillanatban az is eldőlt, hogy nem vonul vissza. Még nem. Így nem. Hiszem, hogy még maradt annyi hite, akarata, hogy összekapja magát egy utolsó nagy dobásra. Hiszem, hogy van akkora egója, hogy ne keserű szájízzel, csalódással fejezze be a karrierjét. Azt a karriert, ami noha könnyes búcsúversenyt érdemel, ő, a négyszeres olimpiai aranyérmes sportági legenda mégsem vágyik arra, hogy megünnepeljék. De nem is a szurkolók miatt kell folytatnia, hanem maga miatt. Meggyőződésem, hogy a lelkének is kell az a tiszteletkör. És a planicai sírepülő-világbajnokság volna a legtökéletesebb hely a befejezésre.

UPDATE | április 8. | Ammann két évvel meghosszabbítja karrierjét

„További két évig tervezek versenyezni. A célom a jövő évi, obertsdorfi északi-sí világbajnokság és különösképp a 2022-es pekingi téli olimpia. Ahogy az idei szezonom sikerült, csak megerősített abban, hogy folytatnom kell, és elterelte a gondolataimat a visszavonulásról. Tavaly sem sikerült megbarátkoznom azzal a gondolattal, hogy a sírepülő világbajnoksággal zárjam le a karrieremet. Szerettem volna jó helyezésekért harcolni a különböző sáncokon, de sajnos nem voltam képes erre. Amit az idei télből tanultam, sok önbizalmat ad a folytatásra nézve. Úgy érzem, még megvan az erőm ahhoz, hogy megküzdjek az élsportolói kihívásokkal, és meg vagyok győződve arról, hogy újra jó eredményeket érhetek el.”

Martin Fourcade március (péntek) 13-ai bejelentése kétségtelenül sokkoló volt, ám nem kellett volna, hogy bárkit is váratlanul érjen. Engem sem, hiszen rajongójaként ismertem a terveit. Mégis, mintha elengedtük volna a füleink mellett a jeleket az elmúlt években, mondván ‘addig úgyis meggondolja magát’. Legyintve dobtuk félre azokat a mondatait, amikor például a pyeongchangi olimpiát követően arról beszélt, további 2 világkupa-szezont vállal, a folytatás pedig képlékeny – nem tervezett tehát Pekingig. De a sajtó annak sem tulajdonított különösebb jelentőséget, amikor tavaly megpedzette, az idei antholzi világbajnokság lesz, ill. lehet a vízválasztó a karrierjében – utólag már tudjuk, hogy az is lett. Akkor miért vettük félvállról ezeket a kijelentéseket? A magyarázat egyszerű: a (sportolói) kora miatt.

Fourcade épphogy betöltötte a harmincat, mikor elkezdett motoszkálni a fejében visszavonulás gondolata. Korainak éreztük mindezt, ezért mintha sem történt volna, éltünk tovább a kis fantáziavilágunkban: mi már a pekingi aranyérmeit és a Johannes Boe-vel való csatározásait vizionáltuk, helyette is üldöztük Bjoerndalen rekordjait, pedig számára ez egyáltalán nem volt fontos. Megnyert már mindent, amit csak lehet ebben a sportban. Öt bajnoki címével ő a legkidekoráltabb francia olimpikon valaha – és nemcsak a téli sportokat tekintve. Rekordot jelentő hét alkalommal hódította el a nagy kristálygömböt. Ugyancsak rekordot jelentő 11 egyéni világbajnoki aranyérmet gyűjtött. Neki köszönhető, hogy a biatlon visszakerült a globális sporttérképre. Telente hétről-hétre francia tévénézők százezreit ültette le képernyők elé. És valóban, ez mind nagyszerű eredmény, büszke is arra, amit elért, azonban egyvalami még hiányzott a pályafutásából: egy nagy győzelem a férfi váltó tagjaként.

Hányszor halljuk ezt az alapvetően egyéni sportágak képviselőitől: a csapatsiker mindent visz. A biatlon is a magányos farkasok vadászterülete, hiába rendeznek időnként váltóversenyeket. Általános igazság, hogy a társakkal együtt kiharcolt győzelem íze mindig édesebb, ugyanis az öröm különös dolog: ha megoszthatjuk másokkal, megsokszorozza önmagát. Fourcade is rengetegszer utalt erre, ha épp nem a szavaival, akkor a reakcióival. Nem csoda hát, hogy egy csapatsiker tette fel a cseresznyét a hab tetejére. Úgy fogalmazott, hogy amikor Antholzban megnyerték a váltót a srácokkal, megtörve egy húszéves nyeretlenségi sorozatot, potyogtak a könnyei. Ebből tudta, hogy elérkezett a tökéletes pillanat a befejezésre. Ezzel bezárult a kör.

És igen, jogos a felvetés, valóban kisajtolhatott volna még magából néhány világbajnoki, sőt akár olimpiai bajnoki aranyat. Nem vitás, idővel túlszárnyalta volna a björndaleni statisztikákat is, ha ezt tűzi a zászlajára. Meggyőződésem, hogy 31 esztendősen még nem volt túl a zenitjén, bár elvileg nem az volt a célja, hogy – például Contadorhoz hasonlóan – a csúcson hagyja abba. De mindez lényegtelen. Így döntött és ezt tiszteletben kell tartani, nem pedig azon spekulálni, mi lett volna, ha… Noha még vérzik a szívem miatta, ha majd két-három Fourcade nélküli idény múlva visszagondolok arra, hogyan búcsúzott, nem lesz bennem semmiféle tüske vagy hiányérzet. Bízom a döntésében és hiszem, hogy ez így volt a legjobb. Mindamellett, hogy elfogadom, Martin nem akart mindenáron a csúcson visszavonulni, tudom, hogy a hozzá hasonló kaliberű, nagy bajnokoknak igenis fontos, hogy győztesként emlékezzenek rájuk. És neki ez megadatott, ami számomra óriási boldogság.

***

A történelmi antholzi váltóarany mellett a másik fő ok, hogy épp most tette le a lantot, hogy az előző szezon mélyrerepüléséből újult erővel és motivációval tért vissza a lőtérre: voltak olyan pillanatok, sőt hetek, mikor úgy szárnyalt, ahogy talán még sohasem. Igaz, végül nem vihette haza a nyolcadik kristálygömbjét – mindössze három ponton múlott –, héttel növelte világkupa-győzelmei számát (a bűvös szám a 83), és amikor a nagy rivális Johannes Boe távol volt, esetleg leszerepelt, Fourcade legjobb önmagát idézve, főnixmadárként támadt fel, mint a régi szép időkben... Ebből a döcögve induló, ámde katarzissal végződő utolsó szezonból elevenítek most fel néhány felejthetetlen momentumot. Az első mindenképp az östersundi világkupa-nyitány egyéni versenye, ami több szempontból is kivételes volt. Egyrészt azért, mert Fourcade fölényes diadalával zárult, akinek ekkor úgy kellett már a sikerélmény, akár egy falat kenyér: 2018 decembere óta nem állhatott, illetve ugorhatott fel a dobogó legfelső fokára. Másrészt azért, mert négyes francia győzelem született, ami a nemzet történetében példátlan, ezelőtt csak a német aranygeneráció volt képes ilyesmire – ők is csak egyszer. Harmadrészt pedig azért, mert Boe mintha visszafelé haladt volna a mély, latyakos hóban, napokig aggódott érte a szaksajtó, hogy vajon hová lett a nyúlcipője: két perccel produkált gyengébb időt, mint Fourcade, mire a tanácstalan norvég úgy reagált, még nincs csúcsformában. Nos, nem lódított, valóban pillanatnyi megingásról lehetett szó, hisz végigtarolta a decembert, míg a francia kissé elhalványult…

Ám a megállíthatatlanul menetelő Boe hiába halmozott fel a szezon közepéig már-már utcahossznyi előnyt összetettben, amíg ő rendkívüli szabadságát töltötte, hogy jelen legyen kisfia születésénél, Martin elképesztő visszazárkózással tette újra nyílttá kettejük párharcát: a francia fenomén a reneszánszát élte az újév első heteiben. Az oberhofi sprintben először lőtt hibátlanul az egyéni futamokat tekintve, ami sokat elárul arról, miért nem tudott addig (érdemben) versenyre kelni a sikert-sikerre halmozó norvéggal. A két németországi világkupa-hétvégére számottevő mértékben javult fel Fourcade lövőteljesítménye, aki az ellenfél bénító nyomásától megszabadulva első sprintgyőzelmét aratta a 2017/2018-as idény (tyumeni viadala) óta. A kéthetes nyerő széria következő dobásaként a tömegrajtos számot is bezsebelte némi szerencsével, ám korántsem érdemtelenül: épp akkora előnnyel érkezett a lőtérre az utolsó sorozat előtt, hogy az ő versenyét még ne tegye tönkre a szélvihar – egy kivételével az összes tábla becsukódott, míg az üldözők reményeit elfújta az orkán, így elsősége nem forgott veszélyben.

A ruhpoldingi söprés azonban már nem írható a szerencse számlájára: Fourcade egy árva lövőhiba nélkül abszolválta a fordulót, ami két egyéni számot és egy váltót foglalt magában. Bevallom, nem kutattam a korábbi eredményei között, de nem valószínű, hogy találnék még egy ilyen makulátlan, domináns versenyhétvégét a karrierjében. Mert az hagyján, hogy nem talált legyőzőre, ez nem egyszer előfordult vele Boe feltűnése előtt, na, de hogy 40 lövéséből 40 találjon – az ilyesmi ritka, mint a fehér holló. És nem azért ritkaság, mert Martin nem pontos célzó, hanem, mert amíg ő volt a legjobb sífutó a mezőnyben, nem volt rászorulva arra, hogy hibátlanul lőjön. Most sem feltétlenül lassabb, mint fénykorában, nem erről van szó, de az új generáció a fejére nőtt, így a lövészet felértékelődött, nem férnek bele azok az elejtett hibák, melyek négy-öt éve belefértek. De a ruhpoldingi arénában ezúttal mintha nem is tudott volna rontani, érinthetetlen volt: a sprintet bődületes hajrával nyerte, a váltó demoralizáló francia fölényt hozott (amit második emberként épp Fourcade duzzasztott hatalmasra), gyakorlatilag rajt-cél győzelmet aratott a kvartett, majd az üldözésesből valódi háziversenyt varázsoltak Fillon Maillet-val, akivel a harmadik lövészetig szinte szinkronban, fej-fej mellett haladtak, mígnem a honfitárs elvétett egy korongot és bottal üthette nyomát. Főszereplőnknek a diadalittas ökölrázásra is maradt ideje a 40. tűpontos találatát követően. Martin 107 pontos hátránnyal érkezett, és 133 pontos – virtuális – előnnyel távozott Németországból, ezzel rákényszerítve Boe-t, hogy a tervezettnél hamarabb visszatérjen, akinek hirtelen kicsúszott a kezei közül az irányítás...

A norvég a szlovéniai Pokljukában látványos tűzoltásba kezdett, győzelemmel tért vissza, jelezve, nyilatkozataival ellentétben még nem mondott le a kristálygömbről. Fourcade mindezt látszólag kényelmes helyzetből, az első sorból figyelhette, biztonsági taktikára váltott: komótos lövészetekkel és szerényebb futóidővel is befért a top 5-be, így előnye nem csökkent jelentősen, ám a világbajnokság előestéjén nem volt szerencsés azzal az extra önbizalommal felvértezni az ellenfelet, hogy csak akkor legény, amikor ő nincs ott. Ebből ugyanis Boe megneszelhette, hogy van esélye (a közelgő korona-járvány ellenére ideje is) a fordításra.

***

Az ominózus, vízválasztó antholzi vb (ne feledjük, a később gócponttá váló észak-olaszországi régióban járunk február derekán) mégsem egyértelműen az ő versengésükről szólt, sokszínű és széles volt az esélyesek csoportja. A sprint máris tartogatott egy – jobbára kellemetlen – meglepetést, a mezőny és a sajtó egyaránt felhördült Alexander Loginov váratlan sikerét látva, aki épp a két francia favoritot, Fillon Maillet-t és Fourcade-ot utasította maga mögé egy olyan brutális utolsó körrel, ami ‘túl szép, hogy igaz legyen’. Loginov személye eddig is éles vitákat generált, korábbi kétéves eltiltása miatt (melyet EPO-használatért kapott) igencsak megosztó figura, nem csoda, hogy betalálta a közvélemény (lelkileg bele is rokkant), ám azért, hogy ő továbbra is versenyezhet, csakis a fennálló rendszer a felelős. Jelenléte kissé beárnyékolta az éremátadót, szinte megfagyott körülötte a levegő, mindettől függetlenül Martin tökéletesen boldog volt (és lehetett is) a bronzzal, mely később még lehet, hogy ezüstre módosul. Az üldözéses az ő szempontjából kisebb kudarccal ért fel: a két álló lövészetben betlizett, így kiszállt a dobogóért folyó csatából, de akadt oka az ünneplésre. Azt hiszem, az idei világbajnokság egyik legmeghatóbb jelenete volt, amikor Fourcade – értesülve a végeredményről –, szenzációt okozó honfitársa, Emilien Jacquelin nyakába borult, akinek a hajrában sikerült térdre kényszeríteni a toronymagas esélyes Boe-t.

A büszke mentor első győzelme sem váratott sokáig: kedvenc (egyben legerősebb) versenyszámában, a 20 kilométeres egyéniben ugyan – nagy bosszankodás közepette – elvétette az utolsó korongját, tálcán kínálva az aranyat, az űridővel közelítő rivális ezúttal nem büntetett, így a lehetőség visszaszállt rá. Ismerjük, Martin menthetetlenül maximalista és önkritikus, sosem arra vár, hogy más kaparja ki neki a gesztenyét, ám amint hibázott, már nem a saját kezében volt a sorsa. Érthető volt tehát a sűrű szitkozódása, amikor átsiklott a célvonalon. Johannes valamivel később rajtolt, és semmi kétség, 19/20-szal átvette volna a vezetést, azonban a második rontás már neki sem fért bele – fel is adta a küzdelmet, miképp a francia haragja örömmámorba csapott át. Három év elteltével szerzett újra világbajnoki címet, utolérve a sportág császárát, Ole Einar Björndalent, aki noha húszszoros világbajnokként vonult vissza, a dicsőség csaknem felét a verhetetlen norvég váltó(k)nak köszönhette.

A vb záróakkordjaként jöhetett az igazi jutalomjáték, a férfi váltó, ami, mint tudjuk, fordulópontot jelentett Fourcade páratlanul sikeres karrierjében – ez volt a hiányzó kirakósdarab. A franciák bivalyerős négyessel törtek a világ tetejére, ahová, akármilyen meglepő, húsz éve egyetlen stafétájuk sem ért fel, most viszont óriási ziccert kaptak a kapituláló norvégoktól. Míg Christiansen büntetőkörre lőtte magát, az üldözéses bajnoka, Jacquelin és az egyéni indításos aranyérmese, Martin póttöltény felhasználása nélkül abszolválta a saját körét, lépést tartva a németekkel. A gyenge láncszem a harmadik emberük, Simon Desthieux volt, aki 50-60 méterre leszakadt az elnyűhetetlen Peiffertől, de a hőn áhított aranyérem ezzel nem úszott el. Fillon Maillet, ha a pályán nem is tudott közelebb lopódzni, a lőtéren rohamléptekben tüntette el a különbséget, Benedikt Doll ujja ugyanis megremegett a ravaszon: a fekvőben még épphogy elkerülte a szégyenteljes büntetőkört, az állóban viszont csődöt mondott, így Quentin (aki izgalmában kétszer tévesztett célt) egérutat nyert, és innentől kezdve – Johannes Boe irgalmatlan felzárkózása ide vagy oda –, nem maradtak kérdések. Tudták ezt a célvonal mögül szurkoló társak is. Jacquelin, Fourcade és Desthieux egy emberként ugrott és kiáltott fel, amikor Fillon Maillet leszedte az utolsó korongot. Potyogtak a (férfi)könnyek, és ekkor jött a felismerés: ennél nincs már feljebb. Fourcade egyedül azt sajnálta, hogy mindez nem adatott meg az előző francia aranygeneráció tagjainak, így például bátyjának és jóbarátainak sem, utalva Simonra, Alexis Boeufre és Jean-Guillaume Beatrix-re. Végtére is, Martin nem csak nagy bajnok, csupaszív ember is...

***

Utólag már egyértelmű, hogy a zárt kapus Nove Mesto döntött az összetett világkupa sorsáról, ahová Johannes Boe önbizalomtól duzzadva érkezett, hisz a vb utolsó egyéni futamán ő vitte el a show-t – és a prímet is. Nincs mit szépíteni, a sprintet Fourcade rontotta el – lövőhibával labdába sem rúgott –, a tömegrajtos pedig a francia waxmesterek orbitális mellényúlása miatt marad szégyenfolt: a tehetetlen versenyzők már-már katasztrofális futóidőket produkáltak. Maga Martin másfél percet szedett össze tizenöt kilométer leforgása (a szintén hármat rontó) Boe mögött, aki megalázó vereséget mért a mezőnyre, és virtuálisan már ő markolhatta a kristálygömböt. Az átkos pontszámítási rendszer szabályai értelmében ugyanis az ő leggyengébb eredménye két DNS, azaz nulla pontot veszít a végelszámolásnál, míg Fourcade, aki tisztességgel végigtolta a szezont, büntetésként 56 ponttal rövidül meg (14.-nél nem volt rosszabb helyezése), így eredménykényszerbe került... Persze, nehéz igazságot tenni ebben a kérdésben, lehetetlen úgy alakítani, hogy mindenkinek kedvező legyen, de ez így semmiképp sem fair. Gyakorlatilag Fourcade csak akkor jöhetett volna ki jól ebből, ha a kilátástalan helyzetére hivatkozva szándékosan visszavesz a tempóból és öt-tíz embert elenged maga mellett, így lerontva a 14. helyet mondjuk egy huszadikra (ez esetben 6 ponttal kevesebbet bukott volna). Ilyet azonban profi sportoló nem csinál...

A kontiolahti csonka forduló végül nemcsak a szezon, hanem egyszersmind Martin Fourcade utolsó versenyhétvége is volt, mely fölött mind a mai napig bitang nehéz napirendre térni. A kihalt lelátók előtt rendezett sprint még a boldog tudatlanság jegyében telt, mindenki vadul matekozott, felvázolva a különböző szcenáriókat: ha Fourcade ennyivel végez Boe előtt, övé az összetett… és ugyanez pepitában. Senki sem sejtette, mi van készülőben, pedig ekkor már Martin régesrég határozott a jövőjéről. Pénteken az összetett sorsa végül nem dőlt el – a franciák ikonja másodikként zárt Johannes mögött, kipréselve a maximumot ebből a futamból –, az ő sorsa viszont igen. A döntés hátteréről feljebb már esett szó, csak annyit fűznék hozzá, hogy hálás vagyok, amiért Fourcade megadta a rajongóinak azt a lehetőséget, hogy méltóképp búcsúzzanak tőle, és tudják, most látják őt utoljára versenykörülmények között, mert ez igenis sokat jelent. Az ember rákészülhet lelkiekben és ilyenkor másképp is tekint az adott sportolóra. Vele együtt sír és ünnepel, de nem úgy, mint máskor. Ezt ő is jól tudja, hisz pont emiatt alakította így a dolgokat: 

"Fiatalon úgy nézhettem a nagy Raphael Poirée búcsúját, hogy tudtam, ez az utolsó versenye. Így teljesen más volt látni őt. Úgy éreztem, nekem is kötelességem megadni ezt a szurkolóknak.”

Ez az a része, ami tervezhető. A többi – tehát mindaz, ami a bejelentést követte, már nem. Mégis úgy sült el, hogy álmodni sem lehetett volna tökéletesebbre: akár a legnyálasabb hollywoodi forgatókönyv, csak épp a való élet kiváló rendezésében. És most nem arról van szó, hogy győzelemmel vonult vissza, mert az a legkevesebb, habár a sportági legendák közül is csak keveseknek sikerül – lásd Alberto Contador. Szerintem neki, személy szerint sokkal többet jelentett az, hogy megosztotta két honfitársával ezt a diadalittas pillanatot, átnyújtva a képzeletbeli stafétabotot: Fillon Maillet és Jacquelin viszi majd tovább az ő örökségét a francia biatlonsportban, ez nem lehet vitás. Pályafutása utolsó üldözőversenyén ráadásul épp utóbbival, a feltörekvő Emilien Jacquelinnel vívott külön harcot – olyanok voltak, mint múlt és jövő, mester és tanítványa egymás mellett. Ám a mester még egyszer, utoljára leckét adott abból, hogyan is kell ezt csinálni. 

Igaz, a negyedik sorozatra érkezve feltámadt a szél, így a hibátlan lövészetre esély sem volt, kettejük közül Martint befolyásolta kevésbé a nyomás és az ítéletidő, aki eggyel több találatával megindulhatott a halhatatlanság felé. A trónkövetelő Boe ekkor már közel se távol nem volt, a szél rég elfújta az ő esetleges győzelmét, így Fourcade egyedül maradt gondolataival a csendes karéli erdőben. Néhol szórványos taps szűrődött be a fák közül, azonban egy lelket sem lehetett látni. Ezek voltak az utolsó kilométerei hivatásos sportolóként, és végig tudta, hogy nyerni fog. Tudta, hogy ott nyer majd utoljára is, ahol először tette tíz éve. Tudta, hogy nyerni fog nyolcvanharmadjára is. Csak azt nem tudta, kik loholnak mögötte. Amikor visszaért az ürességtől kongó arénába és a bizakodva hátrapillantott, akkor derült ki számára, honfitársai voltak azok: Johannes Boe jó érzékkel maradt vissza a hajrában, megérezve a pillanat súlyát. Nem rondított bele a franciák örömébe, nem is volt miért… Megható volt látni, hogy sorra érkeznek az egykori és jelenlegi riválisok, zöldfülűek és veteránok, hogy gratuláljanak. Elvégre, erről szól a sport.

Merci pour tout, Martin!