SNOOKER

World Open – Scottish Open

Ami a pontszerző-győzelmek számát illeti, Trump már a karácsonyi szünet előtt, sőt november közepén beállította a tavalyi (rekord)teljesítményét: csak most érkezünk a szezon feléhez (ne feledjük, a 19-ből 11 pontszerző esemény még hátra van), de a világelső és regnáló világbajnok már három trófeát is a feje fölé emelhetett, ami bizonyítja, sikeréhsége mit sem csillapodott a nyári szünetben, és immáron utcahosszal, több mint 400 ezernyi ponttal vezet a ranglistán a 2018-as vb-győzelméből éldegélő Mark J. Williams előtt. A testvéri összefogás tehát továbbra is gyümölcsöző, bár az igazi teszt csak most következik, amikor a felhalmozott pontokat meg kell őrizni és a begyűjtött bajnoki címeket meg kell védeni.

Noha (tört)szezonokban szokás gondolkodni, nem lehet elmenni szó nélkül Judd 2019-es lenyűgöző mérlege és statisztikái mellett. Az elmúlt naptári év során összesen hét döntőben volt érdekelt, ebből hatot meg is nyert – csak Neil Robertson tudta őt legyőzni a Champion of Champions gigászi fináléjában –, közte a két legpatinásabb tornát, a Masterst és a sheffieldi vb-t, nyolc év várakozás után beteljesítve a mitikus Triple Crownt, valamint igazolva a profi pályafutása egészét végigkísérő, gyakran már-már nyomasztó jóslatokat, melyek szerint a világbajnoki cím csupán idő kérdése. Az ő példája is mutatja, a puszta tehetség nem feltétlenül elegendő, a zsenialitás csak elhivatottsággal párosulva válhat a siker zálogává. Azt hiszem, hogy a közel makulátlan döntőbeli mérlege (karrierje korábbi szakaszaiban 50% körül szuperált) nemcsak az időnként egyenesen elsöprő játékának köszönhető, hanem a magabiztosságából felépülő bajnoki aurának is, ami akár már a kezdőlökések előtt az ő javára döntheti el a mérkőzések sorsát – ez a fajta kisugárzás csak a legnagyobbakra jellemző.

Emellett Trump lett az első olyan snooker játékos a sportág történetében, aki túlszárnyalta a bűvös, 1 millió fontos pénzkereseti álomhatárt, hiszen – kapaszkodjunk meg – csaknem másfél milliót (átszámítva nagyjából 580 millió forint, ami igencsak szép summa) snookerezett össze alig 12 hónap alatt, és ez csak a hivatalos pénzdíjakból érkezett be. A valós összkeresete ennél jóval magasabb lehet (gondoljunk akár a szponzori felkérésekre, a gálákra... stb.), piaci értéke ugyanis exponenciálisan megnőtt, amint odakerült a neve elé a jól csengő ‘világbajnok’ jelző – a 30 éves angol felkapottabb és népszerűbb lett, mint valaha, ami idehaza, Budapesten is tapasztalható volt. Ő pedig – saját elmondása szerint – kifejezetten élvezi ezt a kitüntetett helyzetet, fürdőzik a rivaldafényben, ám a sportág egyik első számú nagyköveteként, illetve reklámarcaként a snooker népszerűsítését is küldetésének érzi.

Az sem elhanyagolható adat, hogy Trump 2019-ben mindent egybevetve 96, azaz kilencvenhat darab százas breaket jegyzett: ez természetesen a legtöbb, amit valaha egy játékos egyetlen naptári éven belül lökött. Neil Robertson 103-as rekordja a 2013/2014-es idényre értendő, ha viszont külön-külön is megvizsgáljuk az éveket, kiderül, hogy ő 2013-ban ‘mindössze’ 78-ig jutott – ezzel eleddig csúcstartó volt e tekintetben (is). A bristoli momentán kiváló pozícióban van ahhoz, hogy ezt a Robertson-féle, egy versenyszezonra vonatkoztatott csúcsot is megjavítsa májusig, ugyanis minimálisan előrébb tart így, december végén, mint anno az ausztrál (54 az 50-nel szemben), aki abszolút tudatosan hajtott rá a ‘százasok százasára’. Trump számára persze nem ez a legfontosabb cél az újévre – a trófeahalmozás az elsődleges –, de nem titkolja, szem előtt tartja a rekorddöntés lehetőségét is.

Mégis, számomra az elmúlt év csúcspontja az a kontinenseken átívelő, novemberi diadalmenete volt, amelyet a World Open és a Northern Ireland Open között produkált. Nem túlzás kijelenteni, Trump történelmet írt azzal, hogy három héten belül három rangos döntőt is játszott (két pontszerző közé egy meghívásos esemény is ékelődött), és ezalatt két újabb pontszerző győzelemmel gazdagodott, bebetonozva helyét a világranglista élén. Itt nem csupán arról van szó, hogy zsinórban lejátszott három döntőt – mert erre minden bizonnyal akadt már példa a snooker-történelemben –, a szűkös időintervallum az, ami történelmivé és a maga nemében egyedülállóvá teszi a teljesítményét, hiszen 21 nap alatt nem kevesebb mint 18 mérkőzést vívott (ebből értelemszerűen 17-szer győztesként hagyta el az arénát). Leírva is elképesztő.

Menetelését Kínában, oktober utolsó napjaiban, kissé döcögősen kezdte meg: az első fordulóban (ami már a második meccse volt, mert saját kérésre a selejeztezőkört is ott játszotta le) Sam Craigie kis híján megtréfálta – öccse találó szavai nélkül talán túl sem éli ezt a fordulót –, majd a harmadik körben is hajszálnyira volt a kieséstől Joe Perry ellen. Hiába a villámrajt, nem tudta fenntartani a koncentrációját és mind a kétszer visszaengedte az ellenfelét a mérkőzésbe, ő maga pedig meglehetősen elcsigázottnak és ingerültnek tűnt, majd’ elsüllyedt a székében. Negatív testbeszéde nem sok jóval kecsegtetett, de Judd végül túllendült a hullámvölgyeken (Jack, te vagy az?) és innentől fogva megindult a szekere.

Mindenképp kiemelném, hogy a legjobb 4 között, karrierje során először, hat fájdalmas vereséget követően (a 2012-es Shanghai Masters 2-7-ről eltékozolt fináléját talán sosem heverem ki) sikerült legyőznie a mumusát, John Higginst egy döntő frame-be torkolló találkozón: Trump a szokásos forgatókönyv szerint elrobogott az előnnyel, már 5-2-re vezetett, amikor is a négyszeres világbajnok kirángatta a ritmusából és szinte észrevétlenül vette át a kontrollt. A bristoli játéka szaggatottá vált és hiába szerette volna görcsösen elkerülni, hogy a skót kiegyenlítsen, talán épp a fokozódó pánik miatt rosszabbnál-rosszabb döntéseket hozott az asztalnál, az egyre magabiztosabb rivális pedig büntetett. A döntő frame-ben kicsiben is megismétlődött a mérkőzés addigi menete, Trump 55 pontos fórja ugyanis baljóslóan olvadt el, ám Higgins rá nem jellemző módon ziccert hibázott el a győzelem kapujában, így az angol fellélegezhetett.

A World Open fináléjában azzal a Thepchaiya Un-Nooh-val csapott össze, aki ugyan papíron közel sem olyan kaliberű játékos, mint ő, ellenben néhanapján, amikor elkapja a fonalat, bárkire életveszélyes lehet, amit maga Trump is megtapasztalhatott a 2019-es világbajnokság első fordulójában, ahol csak hatalmas rizikót vállalva tudta őt legyűrni. A thaiföldi megrögzött agresszor, bármit, bárhonnan képes belökni, ám csapnivaló taktikus, így nem csoda, hogy a regnáló világbajnok tíz évvel ezelőtti önmagát látja benne. Ami az előzetes esélyeket illette, a döntőbeli tapasztalat, vagyis Un-Nooh esetében az ilyesféle tapasztalat hiánya markánsan kijelölte az erőviszonyokat, és ez bizony ki is ütközött a döntő 7-2-vel végződő első felvonásában. A megilletődött ellenfél teljesen szétesett (itt kerül előtérbe a győztes kisugárzás), a 7. frame-et például amatőr hibával bukta el: háromszor nem talált pirosat, így Trump egyetlen golyó belökése nélkül növelte egyébként is tetemes előnyét. Noha az esti etapra összekaparta magát a megszégyenült thaiföldi, visszaszerezve becsületét, de 8-5-nél közelebb nem tudott zárkózni. A negyedórás szünetről visszatérve Judd elhessegette a kétségeket és könyörtelenül lezárta a meccset, pályafutása 14. pontszerző sikerét aratva, majd másnap repülőre ült, hogy egy cirka 13 órás út után landoljon Angliában, ahol szerdán már asztalhoz is állt – rögtön kétszer.

Jetlag ide vagy oda, Trump 17 másodperces lökésátlaggal gázolt át a gipszben sántikáló Maguire-en a Champion of Champions csoportkörében, este pedig – mit ad Isten – újfent összefutott vasárnapi, döntőbeli kihívójával, Un-Nooh-val, akivel ezúttal jóval kiegyenlítettebb mérkőzést vívtak, ám az erőviszonyok jelentősen nem változtak három éjszaka leforgása alatt, így újfent a világelső kerekedett felül. Az elődöntőben azonban alaposan megszenvedett a rajtnál beragadó Mark Allennel: érdekesség, hogy hol az egyikük, hol a másikuk játszott elsöprően jól, de egyszerre sosem, ezért nem alakulhatott ki klasszikus adok-kapok. A scorecardra pillantva is láthatjuk, az összecsapás eleje és vége Trumpról szólt, míg a közepét egyértelműen az észak-ír uralta, aki 371 pontot szerzett válasz nélkül. A 1-3-as hátrányból visszakapaszkodó Allen zsinórban 3 frame-et nyerve átvette a vezetést, valósággal megállíthatatlannak tűnt, de útban az 5-3 felé elpártolt mellőle a szerencse: kicket kapott és Trump élni tudott az ölébe hulló lehetőséggel (igaz, az egyenlítéshez kellett az ordas nagy mázli is), majd egy újabb magas breakkel kiharcolta a továbbjutást.

A Neil Robertson elleni döntőre csak azért nem merem rásütni a már-már elcsépelt ‘minden idők legszínvonalasabbja’ jelzőt, mert a rá következő héten megrendezett Northern Ireland Open döntője is legalább annyira parádésra sikeredett. Mindenesetre, aki a sportág kedvelőjeként végigizgulta a coventry-i finálét, kivétel nélkül szuperlatívuszokban beszélt róla és megtiszteltetésnek érezte, hogy a szemtanúja lehetett. A bukdácsolós nyitány után Robertson kapta el először a fonalat, ám onnantól kezdve, hogy Trump is magára talált, és sorozatban három százast gyártva 4-3-ra fordított, végig fej-fej mellett haladt a két világklasszis snookerista, frame-ről frame-re überelve a másikat. Noha mindig az angolnál volt a lépéselőny, mégis az lehetett az ember érzése, hogy kettejük közül az örökké az eredmény után futó ausztrál a breakerősebb, koncentráltabb játékos, és ezt a sejtést a statisztikák is alátámasztják. Trump talán a merészségének köszönhetően őrizhette meg a fórját egészen a hajráig, azonban a rendíthetetlen, megtörhetetlen riválisnak mindenre volt frappáns válasza és hidegvére aranyat ért a fordulatos végjátékban.

A dráma a 18. frame-ben hágott a tetőfokára: Judd 69-nél belökte a matchballt és szinte már a kezében érezhette az újabb trófeát, viszont a következő piros visszapattant a jobb középső lyuk ívéről, miután Robertson hibára tudta őt kényszeríteni és letakarította az asztalt. Visszarakott feketére mentette tehát a partit, melyet az angol elfuserált többfalas kísérletei után a maga javára fordított. Így kerülhetett sor a döntő frame-re, amire sosem kellett volna, hogy sor kerüljön… Trump még fel sem ocsúdott a sokkból, mire Robertson már árkon-bokron túl járt, halálos nyugalommal építgette 137-es breakjét, elorozva előle a bajnoki címet. Hiába jutott el hamarabb a célvonalig, a szalagot végül az ellenfél szakította át. Akárcsak a teniszben, meccslabdá(k)ról kikapni a snookerben is kellemetlen, de minél előbb le kellett nyelni a keserű pirulát – elvégre nem volt miért szégyenkeznie.

Az az érzésem, hogy a külvilágot és a rajongókat (beleértve jómagamat is) jobban megviselte ez a fiaskó, mint Juddot, aki Belfastban ott folytatta, ahol Coventry-ben abbahagyta: a sorozatban harmadik tornáján már lépten-nyomon a kimerültségről faggatta a média, de ő köszönte szépen az aggódást, kissé sápadt arccal és karikás szemekkel is tovább menetelt. Igaz, a Northern Ireland Open első fordulójában belebonyolódott egy igencsak bizarr mérkőzésbe az „óriásiölő” James Cahillel: Trump ellenállhatatlanul, három százassal kezdett, és úgy tűnt, mintha a matchballról elbukott döntő még inkább feltüzelte volna, a befejezéssel azonban komoly gondjai akadtak. Az addig jobb híján pironkodva a székébe süppedő ellenfél pedig kapva-kapott az alkalmon, apróbb breakekkel kiegyenlített, míg a világelső háromnegyed órán keresztül egyetlen golyót sem lökött be. Látványosan siettetni próbálta a játékot – valószínű, hogy épp a fáradtság miatt kapkodott –, ám ez a taktika a visszájára sült el, és végül a sírból kellett visszahoznia egy agyonnyert meccset, nem csoda, ha egyáltalán nem volt elégedett a teljesítményével.

A megújult Judd Trump van annyira maximalista, hogy ilyenkor nem visszaballag a hotelszobájába és magára húzza a takarót, hanem egyenest a gyakorlóasztalhoz vonul és addig csiszolgatja a technikáját, amíg tökéletes nem lesz – ha kell, akár este tízig-tizenegyig is. És ez nem túlzás, ő maga árulta el az Eurosportos szakértők legnagyobb ámulatára: ez már az elhivatottság új szintje. Az extra gyakorlás pedig kifizetődött, hiszen innentől szinte akadálytalanul, öles léptekkel haladt az újabb döntő felé: a második forduló és a negyeddöntő között mindösszesen két frame-et hullajtott el, majd újra összecsapott John Higginsszel, akit ez alkalommal nem is annyira a breaképítés terén, mint inkább a biztonsági játékban múlt felül – Trump olyan frame-eket nyert meg, amelyeket 4-5 évvel ezelőtt garantáltan elvesztett volna. Ráadásul a 8. frame-ben előrukkolt az évszázad lökésével, amikor is a negatív feketéről terelve, két falról bontotta meg az alsó rövid falnál tömörülő pirosakat. Zseniális kivitelezés, álomszerű végeredménnyel: nem lehet betelni vele.

Egy év elteltével, ugyanott: a snooker-rajongók legnagyobb örömére létrejött a tavalyi észak-ír döntő visszavágója, Trump tehát címvédőként visszatért oda, ahol 2018 novemberében minden elkezdődött, és ismét példaképével, egyben legfőbb riválisával, Ronnie O’Sullivannel nézett farkasszemet a Waterfront Hall küzdőterén. Az első felvonásban a ‘Rakéta’ magához mérten kissé indiszponáltan játszott, sokszor talán nem a megfelelő lökéseket választotta, felesleges kockázatokat vállalt és meggyűlt a baja a hosszú pirosakkal is, így Trump délután számottevő előnyre tehetett szert. A 7. frame-ben már a maximummal kacérkodott, és ugyan a 6-2-es vezetésre is volt némi sansza, végül 5-3-mal, kiváló safety- és golyóbelökési statisztikákkal, no meg töretlen önbizalommal mehetett a szünetre.

Az esti szakasz sziporkázó hangulatban telt és szenzációs snookert tartogatott, ahogy azt ettől az álompárosítástól reméltük. A meccs második fele egyfajta kérdezz-felelek mintát követett: röpködtek a százas breakek, a bravúros lökések és a 147-kísérletek (Judd a 11. frame-ben karnyújtásnyira került a maximumtól, a 14. fekete azonban nem esett). A világelső hiába játszott szinte makulátlanul és épített ki 7-4-es fórt, sosem érezhette zsebben a győzelmet, hisz’ az ellenfél ott lihegett a nyakában és csak arra várt, hogy a legapróbb hibáját kihasználva megragadja a momentumot – és O’Sullivan nem viccelt. 7-6-nál kezdett forróvá válni a helyzet Trump szempontjából, ám újfent meggyőzött minket arról, hogy a vb-cím érinthetetlenné tette és a fokozódó nyomás nem hat rá bénítólag, épp ellenkezőleg: negyedik százasával elejét vette, hogy Ronnie kiegyenlítsen, és akárcsak 2018-ban, 2019-ben is 9-7 arányú győzelmet aratott Belfastban, így keretbe foglalva fantasztikus sikerszériáját Kínától Észak-Írországig. Nem vitás, élete három hete volt, minek végére már nem maradtak jelzők.

A Masters és a világbajnokság megnyerése után Trump célja nem is lehetett más, minthogy az összes Triple Crown-trófeát egyszerre tartsa a kezében, azaz, hogy ő legyen a címvédő mindhárom major-versenyen, ami felér – újabb teniszes hasonlattal élve –, egy naptári Grand Slammel. Hol máshol hangolhatott volna a UK Championshipre, mint Budapesten, az ötödik Magyar Snooker Gála keretein belül: Judd 2019-ben már másodszor látogatott el hazánkba, hogy elkápráztassa a magyar rajongókat. Novemberben Higginsszel érkezett – a skót eleinte vonakodott a részvételtől, győzködni kellett a Crucible-ben elszenvedett demoralizáló veresége miatt –, akivel a vb-döntő hangulatát igyekeztek megidézni. Noha a visszavágás végül nem valósult meg, a színvonal valóban emlékeztetett a májusira, Trump pedig ugyanolyan könyörtelen és ellenállhatatlan volt, mint akkor. Nem túlzás állítani, eddig ez volt a legjobb gála, a topjátékosok a szenzációs hangulatnak és a kitűnő szervezésnek köszönhetően szívesen járnak vissza a Gerevich Aladár sportcsarnokba.

A média alaposan belelovallta magát a naptári Triple Crown lehetőségébe, ám Trump az utóbb években nem szerepelt valami fényesen Yorkban: a 2014-es döntője óta a legjobb 16 közé jutás a legjobb eredménye, decemberre általában lecseng az őszi csúcsformája. Sajnos most sem történt ez másként, a UK-re kidurrant a lufi, elkeserítő játékkal zuhant ki a harmadik körben, igaz, ellenfele, a veterán Nigel Bond élete snookerét produkálta, ami talán neki is segített elfogadni a vereséget – nem is tűnt túlontúl csalódottnak, legbelül valószínűleg érezte, hogy már nem volt több benne. A következő héten, a Scottish Openen mégis elevickélt a negyeddöntőig, így vállalható eredménnyel búcsúztatta a 2019-es évet, ami örökké emlékezetes marad. Jöhet 2020, a szezon B-oldala, és az első igazi teszt: címet védeni a Mastersen. 

Mielőtt bármit is írnék az elmúlt hónapokról, és arról, ami Antwerpenben történt, le kell szögeznem, hogy minden eddiginél igazabbnak érzem azt a bravúrosan találó hasonlatot, ami a visszavonulása hajnalán bukkant fel először az angolszász sajtóban, és ami szerint Andy Murray „egyedüli halandóként lépett az istenek földjére”. Ez a félmondat ugyanis nemcsak segít kontextusba helyezni a karrierjét azok számára, akik sosem érezték igazán indokoltnak a ‘Nagy Négyes’ elnevezést – és Murray ‘szerényebb’ eredménysora miatt nem is ismerték el a létezését –, hanem megmagyarázza azt is, a skót miért jutott el odáig, hogy 32 évesen csípőprotézissel teniszezzen (és éljen) tovább. Hiszen ahhoz, hogy valaki halandóként az 'istenek' (értsd ezalatt Roger Federer, Rafael Nadal és Novak Djokovic szentséges trióját) földjére léphessen, emberfeletti erőfeszítésekre volt, van és lesz szüksége.

Nem csoda tehát, ha Murray – a szó legszorosabb értelmében – összetörte magát, amíg feljutott hozzájuk. Félreértés ne essék, Murray nem azért a Nagy Négyes oszlopos tagja, és sosem azért beszéltünk Nagy Négyesről, mert a trófeák terén valaha felért, vagy akár közel került volna a másik háromhoz, hanem az állandó, megkerülhetetlen jelenléte miatt, vagyis azért, mert a többiek közül ő volt az, aki mindig ott tudott lenni a tűzközelben – ‘the best of the rest’, mondaná a művelt angol. Pont amiatt szerethető, és azért érdemel elismerést (amit egyébiránt a Nagy Négyes többi tagjától, legnagyobb riválisaitól meg is kap), mert benne nincs ott az az isteni faktor: Andy Murray a földi halandók, az átlagemberek legkiválóbb élharcosa, egy közülünk, aki azért törte magát – és ne legyen kétség, töri magát most is –, hogy az istenekkel mérkőzhessen, dacolva a lehetetlennel. Elvgére, mindig is a kétkedők ('sosem nyer Grand Slamet, sosem lesz világelső... stb.) motiválták pályafutása során.

És én azt gondolom, hogy azzal, hogy ő még mindig küzd, még mindig a tökéletességet üldözi, és fémcsípővel is a legjobb(já)ra törekszik, kiérdemli, hogy a ‘Nagy Négyesként’ utaljunk vissza erre az érára, ami lassan a végéhez közeledik. Ne feledjük, a tenisz nem csupán a számokról szól, és Murray 46. tornagyőzelme sem a statisztika miatt különleges, hanem a hogyanja miatt. Amiatt a 18 hónapos küzdelemsorozat miatt, ami árán elérte. Hiszen tavaly októberben, Antwerpenben olyasmit tett, amit addig soha senki. És meg lehet ezért kövezni, de fogadni mernék rá, hogy ezzel egyidőben valami olyasmit is véghez vitt, amire – anélkül, hogy bármelyikük küzdeni tudását is megkérdőjelezném – még talán az ‘istenek’ sem képesek. Ha másért nem, hát ezért kell visszatekintve 'Nagy Négyesről' beszélni. Haters gonna hate.

No, de ugorjunk most vissza augusztus utolsó napjaira, amikor is ez a derék ember a Rafael Nadal mallorcai teniszakadémiáján megrendezett Challenger-tornán elszenvedett harmadik körös veresége után – mint utólag kiderült –, olyannyira kiábrándult, hogy majdnem feladta a harcot, ezúttal végérvényesen: Andy Murray saját dokumentumfilmjének novemberi bemutatóján bevallotta, mielőtt csapatával elrepült volna Kínába, újfent napirendre került a visszavonulás kérdése, ugyanis a párosban tett diadalmas kitérő után egyesben már elmaradtak a sikerélmények. Holtpontra jutott. Nem élvezte a pályán töltött időt, nem tapasztalt semmiféle előrelépést és a mozgásával sem nem volt különösebben elégedett. De lám, milyen jól tette, hogy adott magának még egy kis időt: az ázsiai turné során fokozatosan visszanyerte hitét és önbizalmát…

A zhuhai 250-es versenyen Murray öles léptekkel indult meg a fejlődés útján és hétről-hétre újabb mérföldkőhöz érkezett, kezdve azzal, hogy az első körben azt a Tennys Sandgrent gyűrte le három szettben, akivel szemben öt héttel azelőtt, Winston-Salemben még két szoros szettben alulmaradt. 2019 január elseje után először nyert ATP-szintű egyes meccset, de ami ennél is fontosabb és árulkodóbb statisztika, alig kilenc hónap, kereken 240 nap telt el a – most már hivatalosan is – karriermentőnek titulálható csípőműtéte óta. Ez volt az első, kulcsfontosságú részsiker, amit gyors egymásutánban követett a többi, épp ezért nem volt jelentősége, hogy zsinórban a második majd’ három órás mérkőzését, a de Minaurral vívott öldöklő – egyébként kimondottan élvezetes – alapvonal-csatát végül elvesztette (nem is annyira a fizikuma, mint a gyenge breaklabda-kihasználása miatt).

„Azt hiszem, bizonyos szempontból ez volt az eddigi legnehezebben kiharcolt győzelmem, nemcsak amiatt, hogy ma mennyit küzdöttem érte, hanem inkább amiatt, amennyit beletettem, hogy egyáltalán idáig eljussak. Nem feltétlenül tudod értékelni a pályafutásod elején, micsoda kiváltság egészségesnek lenni. Ez olyasvalami, amit természetesnek veszel, holott nem az.”

Hogy miért nem volt jelentősége? Nos, mert a más heti China Open nyitófordulójában visszatérése (eddigi) messze legnagyobb skalpját gyűjtötte be a világranglista-13., friss US Open-elődöntős Matteo Berrettini személyében, aki – mint tudjuk –, később a szezonzáró londoni vb-re is kvalifikált. Az olasz rengeteg ejtéssel operált, tudatosan mélységi mozgásra kényszerítve ezzel a csípőprotézissel sprintelgető ex-világelsőt, aki azonban már közel sem tűnt olyan rozsdásnak, mint a Cincinnatiben hasonló taktikát sikerrel alkalmazó Richard Gasquet ellen, és két tiebreakes játszmában ‘kibrusztolta’ a mérkőzést. Selejtezőből érkező honfitársa, Cameron Norrie a vártnál talán több kellemetlenséget tudott okozni: Andy hiába zárkózott vissza 2-5-ről a második szettben, nem tudta elkerülni a túlórát, de mentségére legyen mondva, a túlórában már nem kellett megizzadnia, hiszen öt megnyert game-mel indította a sorsdöntő harmadikat, állva hagyva ellenfelét. A pekingi negyeddöntőben összefutott az első helyen kiemelt Dominic Thiemmel, aki – valljuk be – ekkor még túl nagy falatnak bizonyult a számára, elvégre a 2017-es Garros elődöntője óta nem találkozott ilyen magasan rangsorolt játékossal. Óriási volt a minőségi ugrás és a későbbi bajnok (apropó, Zhuhaiban szintén 'csak' a későbbi bajnoktól kapott ki) osztrák nem is kegyelmezett, bár Murray sem adta olcsón a bőrét – ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, minthogy Thiem 6-2-vel szerzett vezetést, de mindez 50 percnyi küzdelmébe került...

„Az előző hét [Zhuhai] jelentős előrelépés volt számomra abból a szempontból, hogyan éreztem magam a mérkőzések közben, és hogyan játszottam le azokat. Bár kikaptam a második fordulóban, úgy éreztem, újra ATP-szintű teniszt játszom. Versenyképes voltam. Meccsben voltam, még akkor is, ha végül vesztettem. Ez a torna pedig egy újabb lépés volt a helyes irányba.”

Az őszi, ázsiai turné főeseménye, egyben legutolsó állomása a Shanghai Masters, ahol Murray előtt ugyan adott volt a lehetőség, hogy nagyot lépjen előre és újabb skalpokat gyűjtsön, mégsem tudott élni ezzel, ami kifejezetten bosszantotta – a jó (?) hír az, hogy ez elsősorban nem az erőnlétén múlott, hanem leginkább azon, hogy túlbuzgó igazságérzete miatt belelovalta magát egy szándékosan generált, ostoba konfliktusba. Ám még mielőtt erre rátérnék, vissza az első fordulóra, ahol a szerencsés(nek hitt) sorsolás Juan Ignacio Londeróval sodorta szembe: ez a meccs a hamisítatlan Andy Murray-féle hullámvasutazás forgatókönyvét követte. Ahogyan azt az összesen 23 breaklabda is bizonyítja, mindketten fogadóként voltak elemükben, bár a skót eleinte az ütések időzítésével bajlódott és Londero diktálta a labdameneteket. A torna háromszoros bajnokának a második szettre sikerült alkalmazkodnia a pálya gyorsaságához, így átfordíthatta az erőviszonyokat, amikor pedig döntő szett 4-2-nél elvette az argentin ellenfele adogatását, olyan elementáris erejű üvöltés szakadt ki belőle, ami nemcsak a benne munkálkodó akaratról, hanem az elvesztegetett sanszok miatt felgyülemlett feszültségről is árulkodott. Noha legendás állóképességét már kezdi visszaszerezni, meg kell találnia a nyerő taktikát is – hatékonyság és kíméletesség kombinációját – a mérkőzések lerövidítése érdekében.

Azzal talán senkinek sem okozok meglepetést, hogy az imént említett ‘szándékosan generált, ostoba konfliktus’ kirobbantója maga a két lábon járó szeszély, Fabio Fognini volt, vele csapott össze Murray a legjobb 32 között: intenzív és parázs hangulatú találkozó volt, ahol a két játékos minduntalan magasabb színvonalú teniszre sarkallta egymást. A reneszánszát élő olasz 2-4-ről visszakapaszkodva nyerte a nyitószettet, a másodikban azonban a brit 6-2-vel átgázolt rajta, hogy aztán a döntő játszmában elszabaduljanak az indulatok. Történt ugyanis, hogy Murray 5-5-ös állásnál épp egy ziccer röptéhez készülődött, mikor Fognini zavarkeltés céljából – szerinte poénból – bekiabált valamit, amit a skót zokon vett és szúrós szemmel, számonkérően fikszírozta ellenfelét – ez pedig őt dühítette, mondván, ‘ugyan haver, lépjünk már túl ezen, csak humor volt’. Andy persze a játékvezetőt is felelősségre vonta, ám Fergus Murphy a sportszerűtlenség ellenére sem akart közbeavatkozni. Az olasz nem bírta ki, hogy ne kotyogjon bele kettejük szócsatájába, mire Murray elegánsan kussra intette, amiért később elnézést kért. A heves vita egyes sajtóértesülések szerint az öltözőben folytatódott... Hiába volt tökéletesen igaza a szabályszegést illetően, szinte észre sem vette, hogy belesétált a Fognini-féle csapdába, és erre ráment a győzelme, hiszen kétszer is szerválhatott a meccsért és mindkétszer kudarcot vallott – a saját elmondása szerint még sosem történt vele ilyesmi karrierje során. 

Ahogy az összes hasonló sikersztori, Murray antwerpeni tündérmeséje is azzal a klisészagú fordulattal kezdődött, hogy egészen az utolsó pillanatig nem volt biztos, elindul-e egyáltalán a tornán, hisz’ felesége, Kim mindenórás kismamaként várta harmadik gyermeküket, akinek érkezéséről a világért sem szeretett volna lemaradni. Praktikus okokból döntött tehát a belgiumi helyszín mellett: a flamand kikötőváros mindössze egyórányi repülőútra van Londontól, így ha megcsörren a telefon, seperc alatt hazaért volna. Első kisfia – akit a Teddy névre kereszteltek – azonban türelmesen kivárta ezt a hetet… És micsoda hét kerekedett ebből! A készenlétben álló apuka a kvázi ismeretlen hazai játékos, Kimmer Coppejans ellen kezdett Antwerpenben, aki a tapasztalatlansága ellenére sem illetődött meg, sőt a második játszmában alaposan megdolgoztatta a szerváival küszködő britet, akinek kétszer is breakhátránnyal kellett szembenéznie, mielőtt a rövidítésben abszolválta volna a továbbjutást. Ő maga úgy fogalmazott, hogy hiányzott belőle a gyilkos ösztön az előny tudatában, így talán nem véletlen, hogy a következő mérkőzésén sokkal offenzívebb tenisszel rukkolt elő: lehengerlő, ellentmondást nem tűrő teljesítménnyel söpörte félre Pablo Cuevast. A kezdetektől fogva Andy dominált, tisztán ütötte a labdát, jól muzsikált adogatóként, és bár pocsék százalékban használta ki a breaklehetőségeit (2/10), miután sikerült az áttörés, az uruguayi tehetetlen volt. 

„Szerintem azzal, ahogyan ma játszottam, akár arra is lehet esélyem, hogy megnyerjem a tornát.”

Murray a negyeddöntőben Marius Copillal találkozott, és kettejük párharca kapcsán nem lehetett nem emlékezni arra a másfél évvel ezelőtti, hajnali háromkor végződő, kőkemény washingtoni derbire, miután a skót az arcát törülközőjébe temetve, hosszú percekig zokogott – vigasztalhatatlanul. Most már tudjuk, ezek nem az öröm, hanem a fájdalom könnyei voltak, ugyanis ekkor ébredt rá, hogy itt a vége, nincs tovább. Összetört… A tavaly októberi mérkőzésük nem kőkemény derbinek indult, végül mégis hallatlanul szorossá vált: Murray 6-3 5-3-nál adogathatott a győzelemért, ám szétesett a szervája, így pedig tovaszállt az esélye a könnyed befejezésre. A román a szakadék széléről táncolt vissza és rövidítésre mentett, amit 2-5-ről ugyancsak a maga javára tudott fordítani, kiharcolva a döntő szettet, ahol viszont már egy árva sansza sem volt fogadóként. Andy csupán 5 pontot bukott el a saját adogatásai mögött, és kritikus pillanatban, 4-4-nél nyerte el Copilét, ásszal zárva a meccset. 

Az elődöntő – amit a NextGen-nemzedék új francia üdvöskéjével, Ugo Humbert-rel vívott – sem volt éppen sétagalopp: a top-50 közelében legyeskedő metzi srác az első játszmában rámenős, belevaló alapvonal-játékkal szorította le a pályáról a háromszoros GS-bajnokot és a másodikban is breakelőnnyel vezetett, azonban a téttől megremegett a keze, Murray pedig profitálni tudott a felszaporodó hibáiból. A harmadik szett első game-jét semmi-negyvenről fordította meg, amivel nemcsak Humbert szerváját, hanem a maradék önbizalmát is elvette – minden bizonnyal ez volt a kulcs a fináléba jutáshoz.

Október 20-án, vasárnap, az antwerpeni Lotto Arénában két sebzett, öreg harcos mérkőzött meg a bajnoki címért: mind Murray, mind pedig Stan Wawrinka évek óta küzdenek már különféle makacs sérülésekkel, de a kudarcba fulladó visszatérési kísérletek ellenére sem tettek le arról, hogy újra a szűk élvonalhoz tartozhassanak, hiszen mindketten bizonyították már épp elégszer, oda tartoznak. Ugyan Wawrinka jelenleg 15. a világranglistán, ami nem sorolható a ‘kudarc’ kategóriába, ellenben 2017 májusa óta nem gyarapította a trófeagyűjteményét – a bal térdét kétszer kellett műteni, csakúgy, mint Murray jobb csípőjét… A finálé első szettje vitathatatlan Wawrinka-fölény mellett zajlott, a svájci a védjegyszerű egykezes fonákjaival az alapvonal mögé szorította a skótot, aki jobbára a kontráiból élt, ám még mielőtt a vereség szélére sodródott volna, bevetette a maga védjegyszerű fegyverét, a küzdeni tudást. Ahogy azt mindig is szokta volt, mélyre ásott, és hamarosan eltüntette a már-már eltüntethetetlennek látszó szett- és breakhátrányát, kiharcolva a döntő játszmát, ahol a fergeteges hangulat közepette kiegyenlítődtek az erőviszonyok.

Wawrinka kétszer vette el Murray adogatását, aki mindkétszer vissza is vette azt, 3-3-nál egyenlített, és noha 4-4-nél további két breaklabdával szembesült, egy frusztráló vezetőbírói ítélet és egy újrajátsz(at)ott pont dacára megőrizte a hidegvérét és így a lépéselőnyét is. Őszintén szólva nehéz erről írni, mivel nem is emlékszem pontosan, mi hogyan történt, a sokk miatt kiesett a meccs legfontosabb öt-tíz perce. De arra tisztán emlékszem, amint Murray ellenfele szélesre ütött tenyeresének köszönhetően, az ötödik breakkel megnyeri a mérkőzést, majd az arcát a kezébe temetve elmorzsol néhány könnycseppet – ezek már az öröm könnyei voltak, melyek a felfoghatatlan sikernek szóltak. Presztízsét tekintve – mégiscsak egy 'snassz' 250-es tornáról beszélünk – nem ez, a 46. Andy Murray legértékesebb győzelme, de a mögötte lapuló emberi történet, illetve az, ahogyan visszaküzdötte magát erre a szintre, igenis azzá emeli. Megkockáztatom, a Grand Slam-címeivel egyenértékűvé. Végtére is, ez volt az első, amit fémcsípővel nyert.

„Csak szerettem volna azt érezni, hogy versenyképes vagyok. Nem igazán voltam felkészülve arra, hogy tornát nyerjek… mivel nem is számítottam rá. Nem éreztem úgy, hogy készen állok a győzelemre, ha így érthetőbb. Mégis megtörtént”

– nyilatkozta Andy Murray antwerpeni győzelmét követően, mellyel sporttörténelmet írt.

Ez mind szép és jó, ám az igazság az, hogy Murray még nincs kint a vízből, a megpróbáltatások ezzel nem értek véget: továbbra sem jelenthetjük ki százszázalékos magabiztossággal, hogy végérvényesen visszatért. Damoklész kardja még mindig ott lebeg a feje felett, most épp egy rejtélyes, lassan gyógyuló medencesérülés okán, amivel kapcsolatban csak remélni tudjuk, semmi köze a protéziséhez. Állítólag a Davis-kupa-döntőben, a hollandok ellen vívott párharc során jelentkezett az újabb probléma, angol sajtóhírek szerint csontzúzódásra hivatkozva nem vállalt több mérkőzést – a világranglista-179. Tallon Griekspoor ellen a legutolsó erőtartalékait is mozgósítania kellett, hogy a döntő szett rövidítésében 1-4-ről fordítva pontot mentsen a briteknek, amire ugyan joggal lehetett büszke, ám utólag már nem valószínű, hogy igent mondana a kapitány hívására. Murray a túlerőltetésből fakadó sérülés miatt parkolópályára került, szüneteltetnie kellett az edzéseket is, így hiába iratkozott fel az újonnan életre hívott ATP Kupára és a jan. 20-án rajtoló Australian Openre, az óvatosság jegyében végül lemondta a részvételt, amit azért sajnálhatunk különösen, mert ha sokkoló bejelentése és bizarr búcsúbuliját követően visszatér a Melbourne Parkba, az minden idők egyik legzseniálisabb tenisz comeback-sztorija lehetett volna...

„Nem ezt érdemeltem volna azok után, hogy minden tőlem telhetőt megtettem” – mondja ki az élet nagy igazságtalanságát Murray a csípősérüléséből való visszatérését dokumentáló filmben, amely a ‘Resurfacing’ címmel jelent meg november végén, utalva az utolsó reményét jelképező felszínpótló technikára. Szerintem ez volt a másfél órás, sírva vigadós mozi tételmondata, az a nyers, őszinte momentum, ami szíven üt, és amikor rajongóként óhatatlanul kicsordul a könny az ember szeméből. Hiszen én mindig is sejtettem, hogy Andy Murray a mezőny legnagyobb küzdője, de most már tudom is, hogy az, semmi kétség. És tudom, hogy a tenisz számára nemcsak sport, sokkal több annál – higgyük el, másképp már továbbállt volna. Csak azért van még mindig itt, és csak azért kell még mindig jelen időben beszélni róla, mert hiába ment tropára a teste, imádja, amit csinál, és el sem tudná képzelni az életét tenisz nélkül, legyen szó bármilyen szintű teniszről. Semmi más, a játék őszinte szeretete tartja itt, ebből fakad az akaratereje… És bár sajnálom, hogy az antwerpeni csodát már nem várták meg a premierrel, bizonyos szempontból nagyon is érthető a film befejezése, ugyanis az, hogy Murray ennyi kínlódás, fájdalom és orvosi beavatkozás után sem adta fel, és végül visszatérhetett ahhoz, amit a legjobban szeret, már önmagában, újabb trófeák nélkül is happy-end.