SNOOKER

International Championship

Ahogy arra már az előző, a világbajnoki diadalról szóló, emelkedett hangvételű bejegyzésben is utaltam, egy új fejezet veszi-vette kezdetét Judd Trump pályafutásában - és én máris imádom. Ez az a felszabadult fejezet, ahol már nem kell aggódni amiatt, hogy mikor nyeri meg a vb-t, vagy hogy megnyeri-e valaha, beteljesítve a fölé tornyosuló várakozásokat. Felnőtt a tehetségéhez, testvére segítségével megtanulta azt kiaknázni, és elhivatottságához sem férhet többé kétség. Kissé korai kijelenteni, de ez a siker akár egy új éra beköszöntét is jelképezheti a snooker történetében: május óta több patinás szakíró is megpedzette már, hogy Trump nagykövetként és közönségkedvencként egyaránt dominálhatja a sportágat az elkövetkezendő években-évtizedben. Persze nem úgy, ahogy azt Steve Davis és Stephen Hendry tette a maga idejében, hiszen a mai, minden eddiginél kiegyenlítettebb profi mezőnyben és a (túl)zsúfolt versenynaptár mellett ez szinte képtelenség, nem is várhatjuk el tőle. 

Ettől függetlenül egy meghatározó, úttörő személyiség válhat belőle, ő lehet az ‘új hullám’ zászlóvivője, aki egyrészt bevonzza az új generáció képviselőit a klubokba, megfiatalítva az elöregedő brit játékosállományt, másrészt világszerte becsábítja a minőségi szórakozásra vágyó közönséget a lelátókra, felélesztve a szigetország snooker iránti rajongását - és nem, ez nem valamiféle elrugaszkodott utópia. Mivel Ronnie O’Sullivan évről-évre egyre kevesebb versenyt vállal (gyakorlatilag senki sem tudhatja, hol és mikor áll legközelebb asztalhoz, igaz, ha rászánja magát, rendszerint a döntőig menetel), szükség lesz egy hozzá hasonló, befolyásos és eladható karakterre, és Trump abszolút alkalmas arra, hogy betöltse ezt a szerepet, illetve azt az űrt, amit a legendás ‘92-es osztály (O’Sullivan, Higgins és Williams triója) hagy majd maga után. A világbajnoki trófea felemelésével megtette az első lépést efelé, a világelsőség elhódításával pedig néhány hónap leforgása alatt a következőt is, ami szurkolóként különös büszkeséggel tölt el.

A naponta frissülő Instagram-profilját böngészve senki sem hitte róla, hogy kellő mennyiségű munkát fektet a nyári felkészülésbe, beleértve a cinikus énemet is: egy megérdemelt portugáliai nyaralás, majd a menedzser által befizetett vegasi parti a haverokkal, később egy belgiumi fesztiválhétvége testvérestül... és a többi. A bulihegyekről árulkodó képfolyam azt sugallhatta, hogy a kiadós ünneplés mellett Trump nem szentel elengedő órát a gyakorlásra, ám ez csak illúzió (vagy tudatos megtévesztés?) volt. Mindössze annyi történt, hogy nem dokumentálta hasonló részletességgel holtszezonbeli felkészülését – ettől persze elhihetjük, hogy a Crucible regnáló bajnoka szorított időt a snookerre is. Elismerem, a kommentátorokkal együtt én is besétáltam a csapdába, holott májusban megfogadtam, hogy soha többé nem foglalkozom a szabados életstílusát érintő kérdésekkel: elvégre, amíg nyerő szériában van, a legkevésbé sem számít, hol és mivel tölti a szabadidejét, nem igaz? Judd látszólag kitapintotta az egészséges egyensúlyt az önfeledt szórakozás és a fegyelmezett karrierépítés között, amit az International Championship hetében újfent bebizonyított.

A világelsőség (tartós) átvételénél több és jobb motiváció nem is kellett: az addigi listavezető O’Sullivan a szeptemberi Shanghai Masterst nevezte meg első szezonbéli versenyeként (ami ráadásul nem pontszerző), és mivel csak néhány ezer fontnyi ranglistapont választotta el őket egymástól, Trump előtt kínálkozott a sansz az előzésre. Azzal a küldetéssel utazott Kínába - ahová természetszerűleg Jack is elkísérte -, hogy minimum a negyeddöntőig menetel, amit kimondani/leírni persze egyszerűbb, mint megvalósítani, de jelenlegi formájában senki és semmi nem jelenthetett számára akadályt. Nem elégedett meg a kötelezővel, azaz a legjobb nyolc közé jutással, és a torna végső szakaszában, ahol hozzá mérhető, nagynevű játékosokkal került szembe, egy fokozattal (dimenzióval) feljebb kapcsolt, megidézve lenyűgöző világbajnoki teljesítményét. Élményszámba ment, amit a fináléban művelt - és nemcsak rajongói szemmel. Időnként már-már nem evilági snookert produkál, legalábbis olyat, amilyet eddig nem láthatott a szakma. Ilyenkor összeteszem a kezem és azt kívánom, hogy bárcsak örökké tarthatna ez a sorozat... 

Hozzá kell tenni, hogy az International Championship megnyeréséhez egy hét alatt nem kevesebb, mint hét meccset kellett abszolválnia, mivel már a selejtezőkörös mérkőzését is Daquing városában játszotta le (saját kérésre). Némiképp túlzás lenne állítani, hogy Trump hengerelt volna a verseny korai fordulóiban, mégis különösebb nehézség nélkül, magasabbnál-magasabb százas breakeket gyártva (azt hiszem, senki sem lepődne meg, ha néhány év múlva megdöntené az O’Sullivan-i ezres rekordot) ‘evickélt el’ a Tom Ford elleni trükkös negyeddöntőig, ezzel pedig megkaparintotta a közvélemény által prognosztizált világelsőséget. És ez nem az az átmeneti világelsőség, amit a következő hét elején elveszít, ehhez már foggal-körömmel ragaszkodni fog. Ahogy a világbajnoki titulusra, akképp erre a szerepre is meg kell(ett) érni(e). Amikor Trump a 2012/2013-as szezonban - a Selby-éra előtti űrt kihasználva - először felért a csúcsra, akkor még nem volt kész arra, hogy dominálja a sportágat, és ebben többnyire egyetértett a szakma, de ma, kiforrott játékosként képes lehet erre. Azzal, hogy a bristoli bezsebelte a rekordösszeget jelentő ötszázezer fontot Sheffieldben, felettébb kedvező helyzetbe került: adott egy vaskos nyereményalap, amire apránként felépítheti az előnyét.

Felesleges grandiózus, rá nézve nyomasztó jóslatokba bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy meddig tarthat az uralma, és elszakad-e az üldözőmezőnytől, bár az tény, hogy most sokkal jobb lehetőséget teremtett az előnyhalmozásra, mint idestova 7 évvel ezelőtt (!), pláne, hogy az International Championshipről is maximális pontszámmal tért haza (érdekes, hogy 2012-ben is az IC után ugrott az élre). A gyengébb rajt dacára Trump valósággal lesöpörte az asztalról az ex-világelső, jelenleg ranglista-hatodikként jegyzett Mark Selby-t az elődöntőben (9-4), és a Shaun Murphy elleni kétfelvonásos fináléban sem kegyelmezett: kezdésként 5-0-s előnyre tett szert, amiből noha lejjebb adott a nagyszünetig (6-3), később egy négyframe-es sorozattal rövidre zárta az esti befejező szakaszt. Öccse volt az első, aki a nyakába borult, gratulálva az újabb, együttes erővel elért sikerhez, mielőtt Judd magasba emelhette volna karrierje 12. pontszerző-trófeáját. Apropó, nem véletlenül tartják Jackről, hogy ő volt a tavalyi nyár legjobb igazolása... mármint, az összes létező sportágat egybevetve. Nem vitás, aranyban mérhető az értéke.

„Igazi világbajnokhoz méltóan készültem fel erre a szezonra. A világbajnoki siker után hajlamos elragadtatni magát az ember és kiengedni egy kicsit. Az itteni győzelmem bizonyítja, hogy nem vettem le a lábamat a gázról és kemény munkát végeztem a nyári szünetben. Amíg folytatom ezt a munkát, nem sajnálva időt és energiát, ráadásul fejben is összeszedett tudok maradni, nincs ok arra, hogy miért ne nyerhetnék még többet. Remélem, egyhamar nem ér véget a sorozatom.”

Bármi történjék is, Andy Murray teniszkarrierje, az eddig elért eredményeit tekintve kerek egész. Három Grand Slam-bajnoki címmel (melyből kettőt hazai közönség előtt, Wimbledonból gyűjtött), két olimpiai aranyéremmel, egy csodával határos Davis-kupa diadallal, egy világbajnoki győzelemmel és megannyi Masters-trófeával a vitrinjében nincs már mit bizonyítania, nem is beszélve arról, hogy a Federer-Nadal-Djokovic triumvirátus uralta érában kiharcolta a világelsőséget. Hiányérzete viszont lehet, mivel a kerek egész nem feltétlenül egyenlő azzal, hogy befejezett: ennél is több (győzelem) volt, illetve lehetett volna benne, ám elvesztette az irányítást a teste és a pályafutása felett. A fájdalom másfél évnyi küzdelem után lelkileg is felemésztette őt és kimondatta vele azt, amit sosem akart: hogy itt vége. De nem, egy sérülés által kikényszerített, derült égből villámcsapás-típusú visszavonulással nem érhetett véget Murray (siker)története, pedig kilenc hónappal ezelőtt még ezt a gondolatot emésztgette a sokktól megrendült sportági közösség, beleértve játékostársait, rajongóit és ellendrukkereit egyaránt. 

Ismerve az előzményeket, nem hatott váratlanul a bejelentése, de az időzítés mellbevágott, három-négy nap leforgása alatt ugyanis szurkolóként képtelenség napirendre térni efelett. A búcsúmérkőzése utáni ceremónia mázsás könnycseppeket csalt ki a szememből, bevallom, a (kissé elhamarkodott, emiatt bizarr) köszönővideó vetítésekor eltörött a mécses, hosszú percekig vigaszthatatlanul zokogtam. Nem készültem fel erre - nem mintha lehetne -, de előbb-utóbb el kellett engednem őt. Attól függetlenül, hogy láthatom-e még valaha teniszezni, kitörő örömmel fogadtam a hírt, miszerint Andy vállalta a felszínpótló (mint később kiderült, karriermentő) csípőműtétet, amitől ő kizárólag jobb életminőséget remélt, csodákat nem. Az ominózus melbourne-i sajtótájékoztatója óta először éreztem valamiféle megnyugvást, pedig ekkor szó sem volt arról, hogy újra ütőt fog majd a kezébe...

A sikeres január végi operáció eliminálta a fájdalmát, ezért egyre derűlátóbb nyilatkozatokat adott, elhintve a visszatérés morzsáját. A rehabilitáció alatt Andy átértékelte az életét, a sportolói karrierje háttérbe szorult fiatal családja mögött, de a tenisz szeretétől nem tudott szabadulni. No meg persze vissza akarta szerezni a jogot arra, hogy maga dönthesse el, mikor fejezi be profi pályafutását. Nem is ő lett volna, ha nem kísérli meg a közel lehetetlent: a sportág történetében még soha nem volt arra példa, hogy valaki csípőprotézissel kapaszkodott volna vissza korábbi szintjére - legalábbis az egyest tekintve. A skót a hasonló, részleges implantátummal párosozó Bob Bryan tapasztalataira támaszkodva, a nulláról kezdett el tavasszal építkezni, bármiféle elvárás nélkül. A világért sem akarta siettetni az eseményeket, ezúttal is lépésről-lépésre haladt előre: eleinte álló helyzetből ütögetett, majd lassabb, oldalirányú mozgással bírta munkára csípőizmait. Óvatoskodó ígéretét megfejelve (sokáig a wimbledoni indulásáról is félve beszélt) feliratkozott a Queen's Club-i torna nevezési listájára Feliciano López párospartnereként, aki nem mellesleg a borítás specialistája.

A brit-spanyol kettős tündérmesébe illő menetelése fejezetről-fejezetre ezreket csábított a londoni lelátókra, főműsoridei mérkőzéseikről e kivételes alkalommal élő közvetítést (!) is sugárzott a BBC. Murray és López különösebb előzetes felkészülés nélkül is hamar egymásra hangolódott, szüntelenül, kölcsönös hévvel motiválva a másikat. Az alkalmi duó a hálónál és az alapvonalról is jól szuperált, fineszes megoldásokkal besöpörve a rövidítéseket - működött tehát a kémia, ami ennél a műfajnál kulcskérdés, kvázi, a siker záloga. Az eheti, álomszerű nyerő szériát, ami a világelső Cabal-Farah búcsúztatásával kezdődött, az ezüstserleg tette örökre emlékezetessé: kitalálni sem lehetett volna ennél szebb és jobb forgatókönyvet Murray számára, hisz' csapatként győzni a legfelemelőbb érzés. Nem csoda, hogy a szívemhez nőtt a párostenisz, no meg a duplázó Feli is, lelkesítő „Vamos Andy!”-jeivel, aki életkorát (37) meghazudtolva két trófeát is szerzett...

A korai fiaskóval végződő eastbourne-i kitérőt - Murray a brazil Marcelo Melóval nem találta meg a közös hangot, a két játékos inkább zavarta, minthogy kiegészítette volna egymást - követő wimbledoni kalandozás csak tovább erősítette ezt a szerelmet, szinte el is feledkeztem az egyesről. Andy a legnagyobb meglepetésemre Nicolas Mahut állandó partnerét és az én titkos kedvencemet, Pierre-Hugues Herbert-t kérte fel a férfi párosra, aki eredetileg távol maradt volna ettől a versenyszámtól, ám erre az egyszeri, vissza nem térő megkeresésre nem mondhatott nemet - kár, hogy ez az együttműködés csak két meccset élhetett meg, hamar kiütközött az összecsiszolatlanság. Az idei torna pikantériáját viszont a közkívánatra köttetett (a skótot ezelőtt több hölgy is kikosarazta, például Ashleigh Barty és Kiki Mladenovic is), „Murena” csapatnévvel illetett álomduó szereplése adta. A Wimbledonról szóló főoldali cikk megírásakor már kitértem a vegyespáros-mérkőzéseiket övező, egyszerre feszült és oldott, popcorn-bontogatós hangulatra, de nem győzöm eleget hangsúlyozni, micsoda hype kísérte londoni szereplésüket, amely 'mindössze' három fordulót ölelt fel, noha időnként felcsillant a remény egy ennél hosszabb, akár a bajnoki címig tartó győzelmi sorozatra is. Kétségkívül Serena Williams volt az élesebb fél - ezáltal a csapat kapitánya is -, míg az erőnléti deficittel küzdő Murray a sebezhetőbb, bár az első két találkozóját kiváló összjátékkal menedzselte a körülrajongott sztárpár...

Ami a párost illeti, a nyárközépi borításváltásra nem sikerült maradéktalanul átmenteni a lendületet, viszont ennél is fontosabb információ, hogy Andy Murray visszatérése mérföldkőhöz ért: a washingtoni ötszázas versenyre az egyébként Neal Skupskival játszó Jamie csatlakozott öccséhez, ahol egy eltékozolt mérkőzéslabda okozta a testvérpár vesztét a legjobb 8 között, a montreáli ezresre (aka Rogers Cup) pedig újra összeállt a Murray-López-féle slágerduó, ám a Kubot és Melo felett aratott győzelmet a nem-kiemelt Chardy-Martin kettőstől elszenvedett vereség követte. Búslakodás helyett a volt világelső átnyergelt és ráfókuszált a szingli játékra: augusztus 10-ére tartogatta a hivatalos közleményt, miszerint ezentúl az egyessel fog próbálkozni, kiiktatva a programjából a reflexei élesítésére szolgáló párost. A várva-várt döntés közvetlenül a Cincinnati Masters előtt érkezett, ahol Murray január óta először lépett egyedül (is) pályára - búcsúzóul a negyeddöntőig menetelt Lópezzel -, méghozzá a rutinróka Richard Gasquet ellenfeleként. A skót kissé rozsdás, passzív tenisszel debütált, eleinte mintha ódzkodott volna a mélységi mozgástól és az irányváltásoktól, később viszont el-elsprintelt Gasquet háló mögé helyezett rövidítéseiért (a francia már-már szemtelenül sokszor alkalmazta ezt a megoldást), levetkőzve a sérülés miatt kialakult rossz beidegződéseit. A tavalyi, Kyrgios elleni visszatérő mérkőzéséhez viszonyítva csalódást és némi aggodalmat kelthetett a teljesítménye, de mielőtt kritizáljuk őt, sose feledjük el, hogy csípőprotézissel próbál helytállni és sporttörténelmet írni. 

Habár kacérkodott a Grand Slam-részvétellel, Murray végül visszautasította a US Openre szóló szabadkártyát és Winston-Salem mellett tette le a voksát. Az észak-karolinai 250-es torna nyitókörében a mestersége címerét a nevében viselő, világranglista-72. Tennys Sandgrennel találkozott. Az újabb kétszettes vereség ellenére eközött, és a cincinatti mérkőzése között ég és föld volt a különbség, már ami a játékfelfogását és a versenyképességét illeti: a skót sokkalta agresszívebb mentalitással rukkolt elő, mozgásra is biztatóbb képet festett, miáltal szorossá és kiélezetté tudta tenni az összecsapást - csak egy hajszál hiányzott az áttöréshez. Az első siker tehát tovább váratott magára, és a meccsrutinra éhező háromszoros GS-győztes egy meghökkentő fordulattal „alászállt” a Challenger Tourra. Elgondolkodtató, hogy vajon egykori legfőbb riválisai (értsd ezalatt a Nagy Hármas tagjait) közül bárki is bevállalna-e ilyesmit... Murray mindenesetre egy szinttel lejjebb lépett és hazautazott Amerikából, hogy a US Open első hete alatt megmérettesse magát Rafael Nadal mallorcai teniszakadémiáján. Az alázatosság végülis kifizetődött a számára, mivel 2018 júliusa óta először jegyzett zsinórban két győzelmet: a francia akadémistát, Imran Sibille-t 6-0 6-1-gyel lesöpörte a pályáról, majd egy korábbi (most épp nem) top százast búcsúztatott a felvidéki Gombos Norbert személyében. A challenger-specialista Matteo Viola ellen viszont utolérte a görcs, kétszer is ápolást kért, így döntő játszában alulmaradt, ettől függetlenül nincs mit szégyellnie.

Az erőnlétbeli hiányosságokat kár tagadni, ő maga sem titkolja, hogy egyelőre messze jár a kívánt szinttől. Másfél évnyi szünetet és egy drasztikus műtétet követően rengeteg időre, illetve birkatürelemre lesz szüksége ahhoz, hogy visszanyerje régi formáját és jól viselje a sorozatterheléseket - ám ezt még mindig könnyebb orvosolni, mint a konstans fájdalmat, amivel évekig küzdött, és ami mostmár szerencsére (lekopogom) a múlté. Jóllehet, a csípője már félig fémből van, akarata viszont továbbra is vasból, szíve pedig aranyból. Biztosra vehetjük, hogy amíg meg nem mozgatott minden követ, Andy Murray nem fogja feladni. Ez még csak a kezdet.