SNOOKER

Világbajnokság

Nehéz szavakba önteni mindazt, ami az utóbbi hetekben történt. Nyolc éve várok és vágyok arra, hogy végre kimondhassam: Judd Trump a snooker világbajnoka. Mindig is tudtam, hogy képes rá. Nem sejtettem, nem reméltem, hanem szilárdan hittem, hogy egyszer meg fogja csinálni. Egy szemernyi kétség sem volt bennem, csak amiatt aggódtam, hogy mikor jön el ez a pillanat. Bárminemű kritika, amit valaha megfogalmaztam vele kapcsolatban a blog létrejötte óta, eme jóindulatú aggodalom szüleménye volt. Bevallom, olykor-olykor túlzásba vittem az aggódást és elragadtattam magam. Türelmetlenül hajszoltam volna a győzelembe, mert frusztrált az idő múlása és frusztrált az a megannyi elvesztegetett lehetőség. Rengeteget rágódtam, hogy mi hiányozhat a játékából, de leginkább a játékhoz való hozzáállásából ahhoz, hogy révbe érjen. Szakadatlanul bíztam, ám nem egyszer csalódtam, sokszor bosszankodtam és számtalanszor eljátszottam a gondolattal, mi lett volna, ha... De ez nem rólam szólt, hanem csakis róla, az ő világbajnoki címéről.

Végső soron saját maga számára kellett, hogy bizonyítson, a saját elvárásait kellett beteljesítenie és nem azokat, amelyeket a külvilág támasztott vele szemben. Neki kellett elhinni, hogy képes rá, neki kellett áldozatokat hozni a cél érdekében és neki kellett megtalálni a helyes utat, ami elvezet a sikerhez - és kitartást tanúsítva végig is járni rajta. A világbajnoki cím egy hosszú tanulási-tapasztalási folyamat betetőzése, egy rendkívül időigényes kihívás, amelyhez fel kell nőni és meg kell érni - irdatlan közhely, de ehhez nem elég a puszta tehetség, a mentális tényező is ugyanolyan fontos, ennélfogva csak egy szűk játékosréteg képes erre. Valaki hamarabb, valaki később leli meg először a vb-győzelem receptjét (a két extrém példa a 21 éves Stephen Hendry 1990-ben és a 40 éves Scot Walter 1947-ben).

A sikerhez vezető út megtalálása Judd Trump számára csaknem 15 évnyi  tapasztalást vett igénybe. Ez valamivel több, mint amennyire a szakma és a közönség számított, a lényeg mégis az, hogy végül megtalálta - ugyebár jobb később, mint soha. Megtalálta, végigjárta és még a 30. születésnapja előtt révbe ért. Felkapaszkodott a snookervilág tetejére, ezzel bizonyított a maga számára és a külvilág felé egyaránt, beteljesített minden elvárást és megválaszolt minden kérdést: egyértelművé tette, hogy is ama szűk réteg tagja, aki képes a Crucible-beli diadalra. Egy új fejezet veszi kezdetét a pályafutásában, amely mentes a cinizmustól és a kétkedéstől. Elfogultság nélkül mondhatom, hogy - Stuart Binghamé mellett - talán az övé a legnagyszerűbb coming-of-age történet, amit a sportág valaha produkált.

Mivel Judd Trump, közel a harminchoz a fejébe vette, hogy a legjobb akar lenni, százszázalékosan elkötelezte magát a snooker mellett: gyökeres változtatásokat eszközölt a felkészülésében, illetve ezzel párhuzamosan az életsítlusában is. Tavaly nyáron hozott egy felettébb fontos döntést, kora ősszel kitűzött maga elé egy grandiózus, ámde abszolút reális célt és all-int kiáltott. Sosem járt egyedül, és azt hiszem, egyedül nem is sikerülhetett volna. Öccse, Jack, aki az állását adta fel, hogy elkísérje a siker ösvényén, kulcsszerepet töltött be abban, hogy most ott tart, ahol tart - ezt nem lehet elégszer kihangsúlyozni. Jack teljes vállszélességgel kiállt mellette, felügyelte a gyakorlóasztal melletti munkáját, őszintén beszélt hozzá és a megfelelő mentális állapotba terelte, amikor éppen erre volt szüksége. Nem hagyta, hogy elkallódjon a figyelme és letérjen a helyes útról, szem elől tévesztve a kitűzött célt.

Új távlatokat nyitott előtte, ugyanakkor biztos pontot jelentett az életében. Hétről-hétre vele együtt ingázott Kína és Nagy-Britannia között, kiapadhatatlan motivációforrásként szolgált a számára és állandó, támogató jelenlétével soha nem látott önbizalommal és kitartással vértezte fel őt. Segített abban, hogy a forró helyzetekben is higgadt tudjon maradni és józanul tudjon gondolkodni. Egy szilárd, kiegyensúlyozott jellemet faragott belőle és szűk egy év alatt rávezette arra, hogyan aknázhatja ki a benne rejlő potenciált. A két testvér közösen birkózott meg a kudarcokkal és egyenlően osztozott a győzelmekben. Kettejük sikertörténete, amely egy örökké emlékezetes világbajnoki diadalban kulminált, magáért beszél. Ők az igazi nyerő páros.

Arról, amit Judd Trump az idei Masters során művelt, azóta is ódákat zeng a szakma. Jómagam akképpen fogalmaztam meg az előző bejegyzésben, hogy úgy játszott, akár egy álom -  az első golyótól az utolsóig brillírozott az Alexandra Palace-ban. Ez az ámulatba ejtő erődemonstráció felcsillantotta a reményt, miszerint végre eljött az ő ideje. Kétség sem fért ahhoz, hogyha legalább foltokban sikerül megismételnie ezt a teljesítményt a Crucible Színházban is, senki és semmi nem állíthatja meg. Meggyőzött minket arról, hogy mind emberileg, mind szakmailag megérett a feladatra. Annyi bizonyos, hogy eredményességi mutatókat és mentális szempontokat egyaránt figyelembe véve még sosem indulhatott ilyen jó esélyekkel a világbajnoki trófea elhódítására. Nem feltétlenül azért, mert előzetesen ő lett volna a torna főfavoritja a bukiknál - igaz, az első heti csillaghullás után Neil Robertsonnal osztozott ezen a hálás-hálátlan szerepen -, hanem mert soha korábban nem mutatott ennyire stabil és ennyire ellenállhatatlan formát a szezon során, különös tekintettel az elmúlt fél évre.

Mindettől függetlenül a bajnoki erényekkel felvérzetett Trump meglehetősen lelombozó képet festett sheffieldi menetelése kezdetén. Nemhogy nem vett villámrajtot, kis híján elbúcsúzott rögtön az első kanyarban az ösztönös agresszor, Thepchaiya Un-Nooh keze által, aki hamisítatlan támadósnookerrel sodorta kényelmetlen helyzetbe. Ahelyett, hogy biztonsági csatákba kényszerítette volna a thaiföldit, mindenáron a bravúrkodó golyóbelökések terén szerett volna visszakontrázni, ám ez balul sült el, mint ahogyan azt a félidei három frame-es hátrány is bizonyította. Egy többdimenziós játékos, mint amilyen a mai, kiteljesedett Judd Trump, nem ragadhat le egyetlen dimenzióban: ha emígy nem sikerül áttörést elérni, valami mást kell előhúzni a cilinderből. A vereség elkerülése érdekében tehát finomítania kellett a taktikáján... A zárószakaszban az egykori finalista küldetéstudattal állt asztalhoz és fokozatosan felőrőlte ellenfelét, aki habár megtörni látszott, akár el is orozhatta volna előle a győzelmet a döntő frame-ben - már amennyiben nem szorul idejekorán pozíción kívülre. Az utolsó szalmaszálba kapaszkodva Judd bevállalt egy hallatlanul kockázatos egyfal-közepet, és noha vakmerőségét siker koronázta, korántsem muzsikált meggyőzően ebben a fordulóban. Ennél több kellett ahhoz, hogy hozzászagolhasson a végjátékhoz, pláne ahhoz, hogy bele is szólhasson.

Ahogy az alsó ág alsó negyede, ahol a 7. helyen kiemelt Trump is tanyázott, egyre csak tisztult, úgy rajzolódott át az esélyességi rangsorrend. A rekordot-rekordra halmozó Ronnie O'Sullivan kizuhanása valósággal sokkolta a közvéleményt, a döbbenettől sújtott brit sajtó egyenesen a vb történetének legnagyobb papírforma-borulásaként aposztrofálta az esetet, ugyanis a Rakéta legyőzője nem volt más, mint a (momentán) amatőr státuszban versenyző James Cahill, aki egyre pirosodó orcái ellenére egyáltalán nem jött zavarba a lehetőségtől. A világelsőségétől megfosztott Mark Selby csupán egy fordulóval élte túl az ötszörös világbajnokot: a leicesteri bohóc arcáról az egykori taxisofőr, Gary Wilson mosta le a mosolyt. Ilyformán Judd elfelejthette a felelősségmentes underdog-szerepet, amit a sorsolás láttán elképzelt a magának, és a folytatásban az elvárásokban fuldokolva kellett helytállnia. 

A következő körben Ding Junhuival mérkőzött, és ugyan a nyitóetap túlnyomó részében egyértelmű fölényt élvezett, kicsúszott a kezei közül az irányítás, így újfent hátrányból futott neki a befejezésnek, amely során elhivatottságtól fűtve megcsillogtatta tudása legjavát és egy hatframe-es győzelmi szériával gázolt át kővé dermedt kínai ellenfélen. Ezt az elsöprő lendületet átmentette a negyeddöntőbeli párharcára is, melyet a cahilli tündérmesét szertefoszlató Stephen Maguire-rel vívott: a regnáló Masters-bajnok a mérkőzés első harmadában alapozta meg a sikerét, tetemes előnyt kiépítve a startgépben ragadó skóttal szemben, aki minden igyekezete ellenére sem tudott közelebb lopódzni hozzá és csakhamar kapitulált. Az idei világbajnokság egyik legkellemesebb meglepetését szolgáltató Gary Wilsont az egyasztalos felállás sem hozta zavarba. Jóideig fej-fej melletti küzdelemre késztette Trumpot az elődöntőben, amiért minden elismerést megérdemel, ám a mérkőzés előrehaladtával nyílt egyre nagyobbra az olló kettejük között. Wilson fokozatosan elhalványult, míg a friss Masters-bajnok kontrollja alá vonta az eseményeket és végül kényelmes különbségű győzelemmel masírozott be karrierje második fináléjába, ahol egy régi ismerős várt rá John Higgins személyében.

„Nem voltam elég idős ahhoz, hogy felfogjam. A China Open-győzelmet követően úgy éreztem, verhetetlen vagyok. Bár elvesztettem azt a döntőt, nem fájt eléggé. Megragadtam abban a hitben, hogy minden évben jól fogok itt szerepelni. Ha megnyertem volna, nem is tudom, mi történt volna velem azután” - vallotta be Judd Trump a 2011-es világbajnoki döntőre reflektálva, amelyet szoros csatában, 18-15 arányban bukott el John Higginsszel szemben. Az akkori Judd Trump, ismerve kicsapongó életstílusát és hűbelebalázs-attitűdjét, bizonyára nem tudta volna megbecsülni a sikert és túlságosan elbízta volna magát, egészen egyszerűen azért, mert nem volt kész a világbajnok-szerepre. Úgy gondolom, a későbbi pályafutása szempontjából jobb, hogy így alakult, mert különben lehet, hogy sosem juthatott volna el arra a szintre, ahová idén eljutott, és sosem láthattuk volna azt az új, kiteljesedett Judd Trumpot, akit a 2019-es világbajnokság fináléjában láthattunk.

Ha valamire, erre megérte 8 évet várni. Ha valamiért, ezért megérte elviselni a pofonokat, hiszen csak ezekből tanul igazán az ember. A tapasztalás a legjobb iskola és Trump ez idő alatt kijárta a tapasztalás iskoláját, sőt mi több, színötösre vizsgázott a Crucible falai között. Tinédzser korától egyértelmű volt, hogy kiváló snookerista válhat belőle, de rajta kívül nem tudhatta senki, hogy ennyire jó is lehet. Ha a letaglozó londoni diadalmenete folyamán úgy játszott, akár egy álom, akkor a történelmi jelentőségű sheffieldi döntő alkalmával a legmerészebb álmainkat s felülmúlta. Egy új, eddig ismeretlen játékdimenzióba kalauzolt el minket, amely túlmutatott a januárban a Mastersen debütáló 'granite snooker'-formulán is. Csúcsra járatta ösztönös tehetségét.

2011	2019

A némileg elragadtatott brit szaksajtó minden idők legjobb világbajnoki döntőjeként címkézte fel az ideit. Noha ezzel a végletes állítással lehetne vitatkozni - az 1985-ös kiírást, ahol a győzelem sorsa az utolsó feketével dőlt el, izgalmi faktor tekintetében aligha lehet lekörözni -, abban azért kiegyezhetünk, hogy az ezévi sheffieldi finálé példátlanul magas színvonalon zajlott, és ehhez mindkét fél bőkezően hozzájárult: a Trump-Higgins kettős 27 lejátszott frame alatt összesen 24 darab 50 feletti breaket gyártott, melyből 11 százas (7-4 elosztásban), túlszárnyalva a korábbi tizes rekordot. A vasárnap délutáni első negyed egy klasszikus, gigászi csatát vetített előre: a tapogatózás jegyében zajló nyitószakasz közepe táján a négyszeres győztes Higgins érezhette magát nyeregben, így kettejük közül az első világbajnoki címéért küzdő Trump lehetett boldogabb a 4-4-es egálra mentett részeredménnyel. Ami ezután következett, arról a legendás Steve Davis fogalmazta meg a legtalálóbb szakértői véleményt, hűen szemléltetve az erőviszonyokat: „egy sportági nagyság kontrollált megsemmisítése”.

A megbabonázott snookertársadalom szájtátva figyelte, miképp Judd Trump lángra lobbantotta az isteni szikrát. Ahogy a művelt angol mondja, zónába került - beszippantotta a közeg. Nem tudott hibázni. Nem volt ellenszere. Semmivel sem lehetett kizökkenteni: megszállta az ihlet. Földöntúli teljesítménnyel rukkolt elő, bravúrt-bravúrra halmozott, a fizika törvényeit feszegette és valósággal monopolizálta az asztalt. Olyan hajmeresztő lökéseket vállalt el és juttatott könnyűszerrel célba, amilyeneket a profi mezőny többi tagja fontolóra sem venne, nemhogy tökéletesen kivitelezze ezeket. Nem volt mit tenni: John Higgins elismerően somolygott a székében, miközben egyszer-egyszer megbámulta a szakadatlanul pörgő eredményjelzőt - kétségtelenül az övé volt a legjobb ülőhely az arénában, ráadásul ingyen. Részéről már-már megszégenyítő 12-5-ös állásnál fejeződött be a döntő első játéknapja, pedig még hibákat sem igazán volt lehetősége elkövetni. A Crucible ámulatba ejtett közönsége, természetesen vastapssal jutalmazta a Trump-féle egészestés varázslatot...

A sikertelen, ámbár felettébb látványos két maximum-kísérlet közé ékelődő 3. játékrész Trump számára az előző este kiharcolt hétframe-es fór konzerválásáról szólt, hiszen Higgins küzdőszellemét ismerve (és számtalanszor tapasztalva) nem lehetett elég óvatos. Kontrollált agressziójával azonban hatékonyan verte vissza a skót elkeseredett próbálkozásait és ráfordult a világbajnoki célegyenesre. Mindössze két frame választotta el a halhatatlanságtól. Két frame válaszotta el attól, hogy beteljesítse a kiskora óta dédelgetett álmot. Elérkezett az ő ideje, ezt a ziccert nem hagyhatta kihasználatlanul: hogy ne kerítse hatalmába a bénító feszültség, a lehető leghamarabb át kellett szakítania a képzeletbeli célszalagot...

Alig fél órával azután, hogy a műfaj koronázatlan királya, Rob Walker felkonferálta a főszereplőket a Killer című szerzemény lüktető dallamaira, Trump a magasba emelhette az áhított ezüst serleget. A match-ballt jelképező kék belökését követően egy pillanatra lelassított, felnézett a Crucible Színház csillagokat mímelő mennyezetére, nagyot sóhajtott, majd folytatta a breaket, amíg csak esett golyó. Atyaég, hiszen megcsinálta! Olyan gyorsan történt minden, órákig köpni-nyelni nem tudtam a sokktól. Nem én voltam az egyetlen. „Vissza kell néznem egy párszor, mire felfogom, mit vittem véghez” - maga, a frissen koronázott bajnok sem találta hirtelen a szavakat. Egy mázsás teher került le a vállairól, végérvényesen felszabadult az örökös elvárásokat jelképező béklyó alól. Immáron teljes a Triple Crown-gyűjteménye. Mindössze 29 esztendős, snooker berkekben még mindig szemtelenül fiatal. A jövő az ő kezében van, a sportág a lábai előtt hever, a szakma legkiválóbb képviselői sorra meghajolnak előtte. Bármit elérhet és rátermettségét ezentúl már senki sem kérdőjelezheti meg. Határ a csillagos ég. A benne rejlő potenciál viszont határtalan.

„Úgy hiszem, tudok ennél jobban is játszani. Remélhetőleg soha nem látott szintre tudom emelni a játékot. Bele fogom tenni a munkát, minden eddiginél többet fogok gyakorolni, hogy egy olyan új sztenderdet teremthessek, amilyet korábban senki sem látott.”

- ígéri az újdonsült világbajnok, Judd Trump.