SNOOKER

Players Championship | Tour Championship | China Open

Attól függetlenül, hogyan szerepelt az elmúlt hetekben, Judd Trump világbajnoki győzelmét következetesen a második legkisebb oddsszal kínálják a bukik - természetesen Ronnie O'Sullivan diadaláért fizetik a legkevesebb pénzt. Egyrészről jogosan sorolják a legfőbb esélyesek közé, hiszen mégiscsak 'összegereblyézett' 3 tornagyőzelmet az aktuális szezonban, közte a felettébb értékes Paul Hunter trófeát, amit a sportág legrangosabb meghívásos versenyének, a londoni Masters megnyerésével érdemelt ki. És valóban kiérdemelte, mivel úgy játszott azon a héten, akár egy álom. Azóta viszont nem játszott úgy, legfeljebb csak nyomokban (lásd World Grand Prix). A Mastersen felcsillantott granite snooker-magasságú színvonal abszolút nem volt jellemző a teljesítményére, pláne nem az áprilisi világbajnokság kezdetét jelző célegyenesre fordulva. Mélyre kellett ásnia minden egyes sikerért, mert nem tudta kontrollja alá vonni az eseményeket, azaz a mérkőzései túlnyomó részében nem ő dominált, csupán a vereség elől menekült - hol eredményesen, hol eredménytelenül. Ellentétben például Neil Robertsonnal, aki az idény utolsó harmadára megtáltosodott, olyannyira, hogy újabban O'Sullivannel konkurál. Míg Trump lendületét vesztette és fokozatosan elhalványult, addig az elitbe visszatérő ausztrál a Rakéta első számú kihívójává lépett elő. Véletlenül sem szeretnék a saját emberem ellen beszélni, de ha a szívemre teszem a kezem, jelenleg Robertsont érzem ütőképesebbnek kettejük közül, figyelembe véve a Crucible-beli mérkőzések hosszát.

A motiváltság is hallatlanul fontos faktor lehet, de ezzel nem kellene, hogy gondja legyen az angolnak, aki mostmár csak viszonylagosan fiatal, a zöldfülű címkét réges-rég kinőtte - Trump idén augusztusban tölti be a harmadik X-et. Azok az idők elmúltak, hogy egy újabb félresiklott világbajnokságot elintézünk annyival, nagyvonalúan legyintve, hogy 'bőven van még ideje'. Akárhogy is ítéljük meg a korát, a bristoli talpa alatt igenis ég a talaj, vállain pedig évről-évre növekszik a nyomás - istenadta tehétségére hivatkozva gyakorlatilag győzelmi kényszerbe juttatta a szakma. Ez az az extra adag feszültség, ami se O'Sullivant, se Robertsont nem bénítja, de még sorolhatnám a korábbi világbajnokok neveit, akik elvárások nélkül vághatnak neki a szezont megkoronázó tornának. Számottevő különbség van ugyanis aközött, hogy valakítől várják a sikert, magyarán számítanak a győzelmére, vagy elvárják tőle. Ez a teher nyilván nem kizárólag Trump vállait nyomja, de az övéit nyomja a leginkább - egyedül Ding Junhui hasonlítható hozzá ebben a tekintetben, akinek mindössze amiatt lehet valamelyest kedvezőbb a helyzete, mert kínai. Nem vagyok tisztában azzal, hogy a távol-keleti sajtó milyen pressziót képes gyakorolni a sportolókra, a brit sajtó működését és kegyetlenségét viszont (túl) jól ismerem. Szinte garantálható, hogy ujjal fognak rá mutogatni, ha elbukik - eddig sem történt ez másként. Tegyük fel, hogy főhősünk ki tudja zárni a külvilágot a világbajnokság két hete alatt és nem süllyed el a média mocsarában. A nyomás azonban nem csak kívülről érkezhet és nem szükségszerűen negatív előjelű. Jóesetben az ember saját magával szemben is támaszt elvárásokat, melyeknek feltétlenül meg akar felelni. Ezalól Trump sem kivétel. Kell, hogy akarja a VB-győzelmet és ha az akarás kellő önbizalommal is párosul, bármit elérhet, hiszen a játéktudása adott. Remek példa erre az idei Masters: ott és akkor minden a helyére került. Ha egyszer ilyen mentális állapotban érkezne a világbajnokságra... Képes megnyerni, ez nem vitás.

Visszatérve a felkészülési időszakra - már ha ez a kifejezés egyáltalán értelmezhető snooker-berkeken belül -, a fenti eredménysorból egyértelműen kiderül, hogy Judd Trump lendülete nem tartott ki április közepéig. Hiába a veretes tornagyőzelmek, a teljesítményében kirajzolódó tendencia nem éppen szerencsés a világbajnoki esélyeire nézve. Szigorúan a számok alapján az idei pályafutása eddigi legeredményesebb szezonja, ám túlzás lenne állítani, hogy elejétől a végéig kiegyensúlyozottan szerepelt volna. A trófeahalmozó hadjárat egy három hónapos időintervallumot ölelt fel: Trump november második felében találta meg a ritmusát, januárban tetőzött a formája és február végére le is csengett. Se előtte, se utána nem beszélhetünk valódi stabilitásról. A soha nem látott sikerszéria záloga a gyakorlóasztal mellett végzett minőségi és intenzív (csapat)munka volt, melyet öccse, Jack ösztönzött és vezényelt.

Verhetetlen párost alkottak ők ketten, kérdés, mi történt azóta a gyakorlóasztal környékén? A felkészülés ütemén lazítottak, avagy Judd figyelme kaladozott el (lásd dubaji kiruccanás a China Open hetében)? Kell, hogy legyen logikus magyarázat arra, hogy miért kopott ki a játékából az az átütő, elemi erő, amit a Mastersen tapasztalhattunk. A légies könnyedség helyébe izzadtságszagú küszködés lépett, a mérkőzések menetében az előnyszerzést felváltotta a hátrányhalmozás. A csávából pedig nem lehet mindig kimenekülni. Egyszer-egyszer sikerülhet, mint ahogy sikerült Jack Lisowski ellen a Players Championship negyeddöntőjében, majd Mark Williams ellen a Tour Championship ugyanezen szakaszában: előbbi mérkőzésen Trump 2-5-ről fordított, egy százast elővarázsolva a döntő frame-ben, míg utóbbi párharc egy valódi klasszikussá nőtte ki magát, ahol szinte végig Williams kezében volt a siker kulcsa, ám még mielőtt elfordíthatta volna a zárban, kicsúszott az ujjai közül. A két győzelem közös vonása, hogy vesztett helyzetből születtek, ami mentális szilárdságra vall. Ha valamire, erre egészen biztosan szüksége lesz a világbajnokságon is.

Hogy ne kelljen vért izzadni minden egyes győzelemért, célszerű kézbe venni az irányítást és megőrizni azt, amíg csak lehet. Trump pontosan ezt tette, amikor az idei szezon során már a sokadik alkalommal találkozott Ronnie O'Sullivannel, ezúttal a llandudnói torna elődöntőjében. Nem brillírozott, mégis dominált az összecsapás első szakaszában. Az esti etap folyamán azonban ellenfele kihúzta a méregfogát: O'Sullivan világverő minőségében sétált vissza az arénába és elsöprő erejű offenzívát intézett Trump ellen, aki ideig-óráig ugyan állta a sarat biztonsági fronton, breaképítés terén jócskán alulmaradt, így búcsút inthetett az előnyének. A reneszánszát élő ötszörös világbajnok csakugyan kiegyenlített és miután visszaverte a túloldalról érkező kontratámadást, következhetett a döntő frame. A végjátékban minden megtörtént, ami egy snookermérkőzésen megtörténhet: hajmeresztő fluke, égbekiáltó taktikai hiba, elszalasztott ziccer - nem csoda, hogy a közönség őrjöngött. A feszültség meggondolatlanságba kergette Trumpot, aki a kelleténél agresszívabban lökte meg a felső falhoz közel álló sárgát, ezzel elpackázva utolsó esélyét. A babérokat tehát O'Sullivan arathatta le.

Kering egy mondás a sportági köztudatban, miszerint a világbajnokság szempontjából rossz ómen, ha valaki jól teljesít a China Openen, ne adj' isten meg is nyeri. Egyesek úgy vélik, a pekingi viadal győztesén átok ül a Crucible-ben. A statisztika alátámasztja és tovább táplálja ezt a hiedelmet - az esetleges kivétel is a szabályt erősíti. Mindettől függetlenül elkeserít, hogy Trump milyen hánya-veti hozzáállással állt asztalhoz Kínában. Remélem, hogy ami Pekingben történik, az Pekingben is marad, mert a Robbie Williamstől elszenvedett első fordulós vereséget jobb minél hamarabb elfelejteni. Csak nehogy eltolódjon a fókusz a nagy búfelejtésben... Eat. Sleep. Practice. Repeat.

Visszavonulni vagy nem visszavonulni? Ez itt a kérdés. Az égető kérdés, amire a kíváncsi sajtó, illetve az aggodalmaskodó rajongótábor egyértelmű választ várnának Simon Ammanntól és mégsem kapják meg. Ott és akkor, az idényzáró planicai versenyhétvégén legalábbis nem. Ilyformán Simi nem ad alkalmat arra, hogy a síugró társadalom méltó módon búcsúzhasson el tőle, ha elérkezik az ideje. „Nincs szükségem búcsúbulira” -  fogalmaz kerek perec. Nekem rettenetesen fájnak ezek a szavak, hiszen ha valaki megérdemelme egy búcsúbulit, az ő, a négyszeres olimpiai bajnok, a sportági legenda, az örök közönségkedvenc: Simon Ammann. Sosem tudhatjuk biztosan, hogy az adott repülése volt-e az utolsó repülése karrierje során. Nem engedi, hogy tudjuk, mikor fut neki még egyszer, utoljára, ennél fogva nem készülhetünk fel erre az emelkedett, érzelemdús pillanatra. Nyárba nyúló talány, hogy a következő világkupa-sorozatban láthatjuk-e még a svájci klasszist a sáncok tetején, avagy hosszas gondolkodás után úgy dönt, végleg szögre akasztja a léceket.

Eme őrjító kétségözön már ötödik éve árnyékolja be a szezonfinálét. Mióta a szocsi olimpia hajnalán Ammann először kiejtette a száján a visszavonulás szót, a fenti kérdés óhatatlanul felmerül. Az idő múlásával pedig egyre súlyosabb a kérdőjel a félve feltett mondat végén, hiszen ő sem lesz már fiatalabb - idén júniusban tölti be a 38-at. Ködös nyilatkozataiból mindössze azt lehet kiolvasni, hogy télről-télre tervez, vonakodva attól, hogy kitűzze visszavonulása pontos dátumát. A folytatás mellett szól, hogy továbbra is élvezetét leli abban, amit csinál: érzelmeit nem is rejti véka alá, egy-egy remekbeszabott ugrás után extázis közeli állapotban siklik végig az érkezőzónán, mosolyt és könnyeket csalva a közönség arcára. Másfelől meg lehet érteni, hogy szeretne több időt tölteni a családjával, hiszen felesége mellett két gyönyörű gyermeke várja otthon - Ammann szomjazza a közös (téli) élményeket. Ráadásul tavaly szeptemberben - ahogyan arról az előző bejegyzésben is szóltam - beiratkozott a Sankt-Gallen-i egyetemre, ahol üzleti adminisztráció szakon tanul, hogy felvirágoztathassa ausztriai szállodáját, amely egyelőre zárva tart. Tennivaló tehát akad bőven: van élet a síugráson túl is. De ezt a fejezetet úgy kell lezárnia, hogy senkiben se maradjon hiányérzet. Se benne, se a rajongóiban. Úgy velem, valódi búcsú nélkül nem léphet tovább. 

Simon Ammann már kétségtelenül lekésett arról, hogy a csúcson hagyja abba. Ennek a lehetősége a 2015-ös bischofshofeni bukással egy csapásra elillant - ezzel jelképesen átbukott karrierje zenitjén. Elkeseredetten üldözte a Négysáncverseny-győzelmet, mert úgy érezte, kifut az időből. Azonban túl közel repült a naphoz és szárnyai megégtek. A baleset után önbizalma romokban hevert. Át kellett értékelnie a pályafutását, új célokat kellett kitűznie maga elé és számolnia kellett azzal az eshetőséggel is, hogy ezentúl nem fog tudni versenyre kelni az aktuális legjobbakkal. Ő akkor úgy döntött, folytatja és vállalja a küzdelmet. Jóideig érezhető volt rajta a bizonytalanság, ahogyan a földetérésre készülődött. Minden egyes ugrása előtt görcsbe rándult a gyomrom, 'csak nehogy újra elessen, mert akkor vége'. Hónapokba tellett, hogy legyőzze a félelmét és megszűnjön ez az ijesztő görcsösség. Azóta visszaszerezte a kontrollt a levegőben, újratanulta a telemarkot és lassacskán felzárkózott a világkupa-mezőny elitjéhez. Igaz, a Négysáncverseny-győzelem csupán álom maradt, de ennél sokkal fontosabb, hogy örömét leli a síugrásban. Éppen ezért meggyőződésem, hogy Simi igenis van olyan szinten, hogy egy kiugró eredménnyel búcsúzzon. Még mindig képes a meglepetésre, pláne a mammut sáncokon.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az első planicai tréningsorozat folyamán nem hivatalosan megjavította egyéni csúcsát és átrepülte a 240 méteres álomhatárt! Csak azért nem hivatalosan, mert ezt egy edzésen produkálta, így a zsűri nem értékelhette. Való igaz, hogy Simi megtámogatta az érkezést, ám ettől még érvényes lehetett volna a rekord, ha a versenyen, vagy akár a másnapi selejtezőben mutatja be. De nem ez a lényeg, hiszen néhány évvel ezelőtt el sem merészkedett volna idáig. Egész egyszerűen nem volt meg hozzá a kellő bátorsága... Az idei szezon utolsó heteiben élményszámba ment, amit Ammann művelt, valósággal szárnyalt - ezúton hívnám fel a figyelmet a Raw Air-turné összesítésében elért 6. helyezésére. Egy-egy ugrása erejéig el is feledkeztem a visszavonulása körüli herce-hurcáról. Csak utólag, a legfrissebb nyilatkozatait böngészve ütött szíven a gondolat: meglehet, hogy március 24-én láthattam utoljára és csöndben eltűnik a szemem elől. „Elképzelhető, hogy a nyár kellős közepén érekzik majd egy üzenet, hogy 'Ennyi volt, köszönök mindent'.” Ettől félek a legjobban. Nem lehet így vége. Bárhogy is döntsön, a sportág el szeretne tőle köszönni és ha egyszer elköszön, meg szeretné adni a módját. Mert egy négyszeres olimpiai bajnoknak ez dukál.

update | A svájci síugrószövetség április 11-én keretet hirdetett a 2019/2020-as szezonra. A nemzeti válogatottba hosszú évek után először ketten kaptak meghívót: Ammann mellett a világbajnoki bronzérmes Killian Peier is kivívta a vezetőedző, Berni Schröder bizalmát. A kinevezés önmagában még nem garantálja, hogy Ammann folytatja a karrierjét, de a szövetség nyitva hagyta számára a kaput, jelezvén, hogy továbbra is számítanak rá. A döntés tehát az ő kezében van.

„Ez egy kisebb sportolói kiégés.” - ismerte el gyászos östersundi kapitulációját követően az egykoron verhetetlennek hitt hadvezér, Martin Fourcade. Hét év után először nem a géphez hasonlatos dominátort láttuk benne, hanem a hitehagyott, sebzett lelkű bajnokot. Egy embert közülünk, aki legjobb tudása szerint küzdve küzd és bízva bízik, mégsem jut egyről a kettőre és nem leli sikertelenségének okát. Egy szebb napokat élt élsportolót, aki nem érti, mi történik vele és tehetetlennek érzi magát: „Soha korábban nem tapasztaltam ilyesmit. A testem nem engedelmeskedett a fejemnek.” Nem ismert magára, ahogyan mi sem ismertünk rá - nem volt önmaga, nemcsak a világbajnokságon, egész évben. Akkor sem, amikor győzött, mert nem úgy győzött, ahogyan szokott: magabiztosan és fölényesen, mint aki nem tűr ellentmondást. Ehelyett küszködött, vért izzadott, célt tévesztett és a fejére nőtt a mezőny. Folyamatosan magyarázkodni kényszerült, pedig erre a vesszőfutásra nem volt logikus magyarázat. Lépten-nyomon a frissesség hiányára panaszkodott, ólomlábakon síelt és esetenként elsüllyedt a rangsorban: olyan tüneteket produkált, melyek a rettegett mononukleózist idézték, de a szezon elején elvégzett vizsgálatok alátámasztották, hogy az alattomos vírus nem tért vissza. Egyesek puszta étványtalanságra, közönséges motiválatlanságra gyanakodtak, mondván a francia mostanra jóllakott és többé nem kívánja a sikert. Ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna - Martin Fourcade elszántan üldözte a sikert és minden követ megmozgatott annak érdekében, hogy újra versenyre kelhessen legfőbb riválisával, Johannes Boe-vel. Azzal a Johannes Boe-vel, aki mindeközben kisajátította a megüresedett trónt és egymaga igázta le a komplett világkupa-sereget. Nem volt ellenfele, azt csinált, amit akart, tehát nyert. Annyit nyert, amennyit még soha senki egy idényen belül. „Bánom, hogy nem tudtam vele megharcolni” - sajnálkozott Fourcade, aki noha képtelen volt leplezni csalódottságát, méltósággal viselte a kudarcot. 

Tény, hogy Martin Fourcade 2009 óta a leggyengébb világbajnokságát futotta idén Östersundban [ábra lent]. Nem szerzett érmet, sem egyéniben, sem a csapattal. Nincs ezen mit szépíteni: leszerepelt, elfogyott, és a második héten kapitulált, cserbenhagyva saját magát és a  francia váltót egyaránt. Nehéz mindezt megemészteni, de le kell nyelni a békát, hogy tiszta lappal vághasson neki a következő idénynek. Erőt kell kovácsolni a fiaskóból, a visszavonulás ugyanis ebben a helyzetben nem lehet opció. És nem is volt az Fourcade számára: „Őszintén szólva, sosem gondoltam arra, hogy abbahagyjam és sosem gondoltam azt, hogy már az előző szezon végén abba kellett volna hagynom” - fogalmazott egy stúdióbeszélgetés során, hetekkel a világbajnokságot követően. Fourcade nem futamodott meg a kihívástól, a vegyespáros kivételével minden versenyszámban rajthoz állt Östersundban, pedig a morálja meglehetősen alacsony szinteken mozgott az utolsó napokban. „Úgy érzem, hogy mentálisan nem vagyok képes pozitív gondolatokat generálni” - vallotta be a francia az elkeserítő világbajnoki szereplése kapcsán. Elkeserítő, mert hiába lőtt hibátlanul a sprintben, fikarcnyi esélye sem volt arra, hogy felférjen a dobogóra. Elkeserítő, mert kedvenc szakágában, az üldözésesben egy valós éremesélyt puskázott el a 3. lövészetben, így be kellett érnie egy 5. helyezéssel. És az az igazán elkeserítő, hogy innen már csak lefelé vezetett az útja. Abban a műfajban, amely annak idején a specialitásának számított, a teljes összeomlás szélére sodródott: az egyéni indításos verseny folyamán Fourcade nem kevesebb, mint 4 lövőhibát követett el, amivel alaposan elásta magát az eredménylistán. Kifogyott a tank, az utolsó előtti körben elhagyta az ereje, így elkalandozhatott a figyelme.

A baljós előzményének ellenére a francia váltókban (mind a vegyesváltóban, mind a férfi váltóban) befejező emberként kapott helyet, a csapata tehát megbízott benne, az ötszörös olimpiai bajnok azonban nem tudta meghálálni ezt a bizalmat. Ezúttal nem. A vegyesváltó kudarca nem az ő lelkén száradt, abban mindannyan közrejátszottak. A férfi váltó esetleges ezüstérme viszont rajta úszott el, ez vitathatatlan (az aranyesélyt Desthieux halványította el). Az utolsó álló lövészetben következett be a teljes összeomlás, miután Fourcade két büntetőkörre kényszerült. Két büntetőkör, ami a váltóversenyeken annyit tesz, hogy 8 töltényből 5 nem talált célba. A sírás kerülgetett - gondolom a fellelkesült francia tévénézőket is. „Nem vagyok azon a szinten, hogy éremért versenyezzek, de a csapattársaim szintjén sem” - állapította meg főszereplőnk a kudarctól rezignáltan. A tömegrajtos futamban sem lelte meg a vigaszt: Martin Fourcade 5 lövőhibával a 24. helyen zárt a 30 fős mezőnyből. És ezzel ért vége az idei szezonja. Besokallt. Ugyan elutazott az oslói világkupa-fináléra, de versenyzői minőségében nem vett részt az eseményen, csak mint néző volt jelen. Hogy mik a tervei a jövőre nézve? „Az antholzi forduló után fogom meghozni a döntést. Az a versenyhétvége fordulópont lehet a karrieremben.” Kétséges tehát, hogy kitölti-e az aktuális olimpiai ciklust. Ahhoz, hogy Pekingig folytassa, mindenekelőtt pozitív impulzusokra van szüksége. Eredményekre, győzelmekre és azokra az érzésekre, amelyek közel verhetetlenné tették.