SNOOKER

German Masters | World Grand Prix | Welsh Open

Felérni a csúcsra nehéz. A csúcson maradni még nehezebb, hiszen ehhez tartós és folyamatos koncentráció szükségeltetik. Nem véletlen, hogy a koncentráció fenntartása jelenti az igazi kihívást az élsportolók számára: egyesek olyan magasra teszik a lécet, hogy azt szinte képtelenség minden alkalommal, hónapokon vagy éveken keresztül megugrani. 'Nem lehet mindent megnyerni', és ez nem csupán egy olcsó közhely, amit vigasztalásképp puffogtathatunk, ha egy nagy győzelem után nem jön rögtön a következő. Úgy vélem, ez nem is lehet reális elvárás egy snookerjátékos esetében, pláne nem ebben az érában. Barry Hearn reformjainak köszönhetően manapság rendkívül zsúfolt a versenynaptár - félreértés ne essék, pénzkereseti szempontból ez egy abszolút pozitív fejlemény -, a mezőny pedig kiegyenlítetebb mint valaha, így a topjátékosok kénytelenek súlyozni az események között. Úgy kell megfogalmazniuk az adott szezonra vonatkozó célokat, hogy ne váljanak fásulttá, miközben ezeket üldözik - elvégre a mentális szufla elengedhetetlen egy világbajnoki címhez. Csábítóan széles a kínálat, de okosan kell válogatni, hogyha az ember stabil teljesítményre törekszik, a csúcsformát ugyanis nem lehet augusztustól májusig kitartani.

Márpedig Judd Trump számára elsőszámú prioritássá vált a stabilitás. „Egy bizonyos szint fölött nem süllyedünk bizonyos szint alá” - hangzik az utóbbi években rongyosra ismételgetett bölcsesség, amely mostantól az ő karrierjében is irányadó elv lehet. Tény, hogy a Mastersen nagyon magasra tette a lécet, olyanannyira magasra, amit nyilvánvaló módon nem fog tudni megugrani hétről-hétre, minden egyes tornán - utalva arra az elképesztő színvonalú all-round snookerre, amit az Ally Pally-ben produkált. Nem is ez a fontos, adott esetben klasszisokkal gyengébb játék is elegendő lehet a győzelemre, ha az ember kellő önbizalommal rendelkezik és nem esik kétségbe, ha kimarad egy-két könnyebb golyóbelökés vagy gyors egymásutánban elúszik néhány frame. Itt mindenek előtt arról van szó, hogy sikerül-e egy teljes szezonon keresztül megfelelő szinten tartani a koncentrációt és a motivációt, elkerülve a nem kívánatos negatív kilengéseket - az efféle hosszútávú kiegyensúlyozottságra Mark Selby működése a legkiválóbb példa a jelenlegi mezőnyben. Azt hiszem, Trump is jó úton jár etéren, és ehhez öccse, Jack nagyban hozzájárult, hiszen ő volt az, aki ráterelte erre a helyes útra. 

Néhány nappal azután, hogy Budapesten parádézott, a frissen koronázott Masters-bajnok Berlinbe repült, hogy megmérettesse magát a Tempodrom küzdőterén. A köralakú aréna utánozhatatlan hangulatát a szokatlan set-up szolgáltatja: a verseny kezdeti szakaszaiban szimultán módon, egyszerre öt asztalon folyik a játék - a középen díszelgő, kivilágított és szponzorfalakkal elbarikádozott tévés asztalt további négy fogja közre - ami egyes játékosat kifejezetten zavar, míg másokat magával ragad az egyedi atmoszféra. Fülembe jutott, hogy Judd nem különösebben rajong ezért az unortodox elrendezésért, én azonban úgy gondolom, hogy nem magával az ötasztalos felállással van problémája, hanem azzal, ha száműzik a tévés asztalról, hiszen ilyen esetekben gyakran elveszti a koncentrációját - noha  2015-ben az egyik hátsó asztalon lökött maximumot. Jelenlegi formájában az ilyesfajta apró bosszúságok elvileg nem zökkenthették volna ki a ritmusból, ám motiváltságának mértékét illetően lehettek kétségeink, ugyanis korántsem könnyű visszarázódni a szürke, dolgos hétköznapokba egy világraszóló győzelmet követően.

Az utóbbi hónapok söprése okán Trump volt az idei German Masters elsőszámú sztárja, érthető módon nagy érdeklődés övezte eheti szereplését, főként amiatt, hogy milyen étvággyal lép majd asztalhoz. The struggle was real: főszereplőnk nem is tagadta, hogy okozott számára némi nehézséget, hogy újból felvértezze magát a küzdelemre. Ezt támasztotta alá hibáktól szaggatott első fordulós mérkőzése is, amit az alacsony sztenderd ellenére kényelmes különbséggel nyert meg, hiszen ellenfele, Li Hang jócskán felülmúlta hibagyártás terén. A következő körben Trump kiszorult a tévés asztalról, ami bizonyára nem volt ínyére, ám egy percig nem siránkozott emiatt, jelesre vizsgázott breaképítésből és rövidre zárta a Yan Bingtaóval való találkozóját: olyan gördülékeny volt a játéka, akár egy laza klubtermi gyakorlás során. Az étvágy tehát nem csillapodott, ezzel a performansszal bejelentkezett a végső győzelemért. Igenám, de a negyeddöntőben belebotlott egy hibát nem ismerő, kvázi érinthetetlen Stephen Maguire-be, akinek a keze, rá nem jellemző módon, a célegyenesre fordulva sem remegett meg. A skót a legjobbjával rukkolt elő aznap, persze ez nem mentség, el kell ismerni, hogy Trump rengeteg rontással operált, ami miatt főhetett is a feje. Ugye-ugye, nem lehet mindent megnyerni... A sikerszéria azonban nem szakadt meg.

A snookersport háza táján január közepétől május elejéig gyakorlatilag nincs megállás: minden héten új helyszín, új verseny, új esély. Nem túlzás állítani, hogy egymás hegyén-hátán torlódnak a nívós tornák - vessünk csak egy pillantást a február havi játékrendre, melyben összesen két teljesen eseménymentes napot fedezhetünk fel. A Germans Masterst az újonnan megalkotott Coral Series nyitoállomása, a World Grand Prix követte a sorban, amely az első kiírását leszámítva pontszerzőnek minősül - amikor 2015-ben Judd elhódította az itteni trófeát, pechére még meghívásos alapon zajlott a viadal. Olyan szempontból kényelmesebb helyzetből vághatott neki a cheltenhami hétnek, mint a berlininek, hogy a Masters-győzelem szülte hype addigra valamelyest alábbhagyott körülötte. Az underdog-szerep mindig is jobban állt neki, általánosságban elmondható, hogy a surranópályáról érkezve eredményesebben támad - nem mintha túlzottan bántaná a szemét a reflektorfény. Az elmúlt év legjobb 32 játékosát felsorakoztató versenyen az ártalmatlannak hitt Stuart Carrington ellen kezdte meg menetelését, amely kishíján nem is nyúlt igazi meneteléssé: 3-0-ás előnye tudatában Trump megkönnyebbülve dőlt hátra a székében, mondván ez a meccs már zsebben van. Elkalandoztak a gondolatai, a kocentrációja a hotel felé vette az irányt, miközben az ellenfél elkeseredett felzárkózásba kezdett. Carrington következetesen tördelte a játékot, kirángatva a bristolit a ritmusból, aki észlelve a fenyegetést, próbálta siettetni az eseményeket, ám a nagy kapkodásban elszállt az időzítése és eltékozolta az adódó lehetőségeket. Hiába szerette volna elkerülni a kétes kimenetelű döntő frame-et, nem sikerült neki, így vért kellett izzadnia a továbbjutásért. Végül szorult helyzetében bevállalt egy rendkívül nehéz sárgát a bal felsőbe, melynek belökéséhez maximális összpontosítás szükségeltetett - ez volt a győzelem kulcsa, amit az elmúlt hónapok értékes tapasztalatai által felvértezve tudott elfordítani a zárban.

Trump számára a zaklatott start legfőbb tanulsága, hogy a tetemes előny sem jogosítja fel arra, hogy idő előtt igyon a medve bőrére. Ha stabilitásra törekszik, nem lankadhat a figyelme a nyert(nek vélt) helyzetekben sem. A második fordulóban Tom Forddal mérkőzött, és habár a játékával továbbra sem lehetett maradéktalanul elégedett, ezúttal sikerült megőriznie koncentrációját. Megnyugtató fölényről szó sem volt, négy lejátszott frame-et követően sem lehetett biztosra venni a papírforma beigazolódását, akár meglepő fordulatot is vehetett volna ez a találkozó, amennyiben Ford nagyobb százalékban él az esélyeivel és nem hagyja ki menetrendszerűen a feketét a helyéről. Még mielőtt igazán forróvá válhatott volna a helyzet, Trump kontrollja alá tudta hajtani a történéseket és megvétózta riválisa fordítási kísérletét. 'Jobb későn, mint soha' - tartja a mondás. A negyeddöntő magasságában Judd Trump végérvényesen megérkezett a versenybe. A Mesterek Tornáján azzal kápráztatta el a szakmát és a közönséget, ahogyan annak méregfogát kihúzva bánt el a világelsővel - ez alkalommal, ha lehet, még nagyobb önbizalommal indult csatába ellene. A londoni összecsapásukat biztonsági fronton döntötte el, ám ezen a mérkőzésen Trump nem szorult rá arra, hogy bevesse feltunningolt safety-arzenálját: agresszívabb megközelítést alkalmazott, magasabbnál magasabb breakekkel bombázta Selby-t, aki újfent csupán árnyéka volt világbajnoki önmagának és elismervén az újabb csúfos vereséget, a 6. frame végén szó szerint bedobta a törülközőt. A nagyarányú diadal titka, főhősünk elmondása szerint, abban rejlett, hogy sikeresen mentette át az edzések könnyedségét a meccsasztalra. 

Ha valamit nem lehetett felróni Juddnak az elmúlt időszakban, hogy beragadt volna a startnál: jellemzően többframe-es fór felépítésével alapozta meg későbbi győzelmeit. Ez egyszer viszont csapnivaló kezdést produkált, felkínálva a lehetőséget elődöntőbeli ellenfelének, Barry Hawkinsnak, aki ha némileg hatékonyabban lép fel, akár el is roboghatott volna az előnnyel a szünetig. Az előzmények fényében Trump lehetett boldogabb a 2-2-es egállal, ám akármennyire ambíciózusan vágott neki a folytatásnak, nem tudta átvenni az irányítást, folyamatosan az eredmény után loholt, így nem csoda, hogy úgy érezte, ez nem az ő napja. Az egészen 5-5-ig ismétlődő, megtörhetetlennek tűnő sorminta alapján Hawkins kiharcolta a vezetést, majd Trump rögtön megfosztotta ettől, miközben utóbbi pengeélen táncolt, hogy elkerülje a jelentősebb hátrányt, illetve a vereséget. Ebben a helyzetben egy szakállas közhely nyújthatott vigaszt, miszerint nem számít, ki vezetett eddig, hiszen a sport kizárólag azt a versenyzőt jutalmazza, aki elsőként szakítja át a célszalagot. A döntő frame-ben Hawkins kapta az első sanszot, de nem futott vele messzire, egy gyors hibaváltást követően Trump rendezte a sorait, látványosan visszavett a tempóból és kibogozta a közel sem egyértelmű állást, megbírkozva a trükkös match-ball állította kihívással. Sosem vesztette el a hitét - egy újabb erény, amit az utóbbi hónapokban szívott magába.

A World Grand Prix döntője Judd Trump számára az esélyesség terhének elviseléséről szólt, hiszen a rutinos öregróka, Ali Carter választotta el szezonbéli 3. trófeájától. Ha valakinek volt veszítenivalója kettejük közül, az kétségtelenül Trump, akinek mindenekelőtt meg kellett felelnie a szakma egybehangzó elvárásainak. Ugyan Carter küzdőszellemét és safety-tudományát senki sem merte lebecsülni, a breakerősség talaján érzékelhető szakadék két külön súlycsoportba sorolta őket. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Kapitány alkalomadtán ne győzhetné le az Ászt - mint ahogy azt korábban többször meg is tette -, most mégis kissé reménytelennek tűnt a helyzete. Egy olyan Trump magasodott előtte, aki a lehető legideálisabb mentális állapotban érkezett erre a mérkőzésre, aki hónapok óta a snookerrel kel és fekszik, és akiről a napról is világosabban süt, hogy elhivatottabb, mint valaha. Zsigeri magabiztosságból szőtt aurát maga köré, ami fegyverként is egyre hatékonyabban működik - kevesen mondhatják el magukról a jelenlegi mezőnyben, hogy puszta jelenlétükkel is képesek megbénítani és megadásra kényszeríteni ellenfeleiket. Ali Carter is áldozatul esett eme elsöprő kisugárzásnak, bár becsületére legyen mondva, az elmúlt negyedév során ő volt az egyetlen, akinek sikerült Trumpot zavarba hoznia a játék biztonsági szegmensében. Szívóssgát dicséri, hogy a finálé nyitószakaszában a vártnál nagyobb ellenállást tanúsított és egy ideig rövid pórázon tudta tartani a favoritot, ám a kisszünetről visszatérve mintha elvesztette volna harci kedvét, testbeszéde egyre negatívabbá vált és teljes mértékben kicsúszott a kezei közül az irányítás. Trump felvette természetes ritmusát és elszáguldott az előnnyel. Az elcsigázottnak tűnő Carter indított egy utolsó offenzívát a délután folyamán, minek segítségével életben tartotta reményeit az esti etapra - 6-3-ra kozmetikázta az állást. Utólag kijelenthetjük, hogy ez az aprócska siker elhitte vele, hogy van még keresnivalója ezen a meccsen, dacára a lemondó jóslatoknak.

Történt ugyanis, hogy Carter újult erővel tért vissza az asztalhoz és valósággal állva hagyta a bajnoki cím várományosát, váratlanul szorossá téve ezt a lejátszottnak titulált döntőt. Miután győztesen került ki a black ball game-be torkolló 13. frame-ből is,  Trump feje fölött megjelentek a baljós viharfelhők: mihamarabb megálljt kellett parancsolnia ellenfele menetelésének. Végül a negyedórás szünet mentette meg, illetve az ezalatt elhangzó testvéri jótanácsok. Teljesen más lelkiállapotban sétált be az arénába és csakhamar kiszabadult a nyomás fogságából, elkerülvén az egyenlítéssel járó konfliktushelyzetet: a hajrában három 50 feletti breaket jegyzett, az utolsó frame-ben ráadásul kénytelen volt a kispontértékű színesekre támaszkodni. A győzelmet egy kétségkívül látványos, ámde felettébb kockázatos vonat célbajuttatásával biztosította be. Mostmár hivatalosan is az idei a legeredményesebb szezonja, hiszen karrierje során még sosem triplázott, ami a pontszerző trófeákat illeti... Mitagadás, Judd csúnyán besült a Welsh Openen - Duane Jones-tól szenvedett vereséget a 64-es táblán -, egyelőre azonban nem látok okot a pánikra. Egyetlen kérdés foglalkoztat: vajon sikerülhet elnyújtani a csúcsformát a világbajnokságig?

„Nem akarsz kiengedni, amikor nyerésben vagy.
Tovább akarod vinni a lendületet és ezalatt annyi tornát nyerni, amennyit csak lehet.”
Judd Trump

A bejegyzés megtekintése az Instagramon                   I could get used to this 😃 Grand Prix champion 🏆 Judd Trump (@judd147t) által megosztott bejegyzés, Febr 10., 2019, időpont: 2:25 (PST időzóna szerint)

Ami a síugrócirkuszt illeti, utoljára a Négysáncversenyről tudósítottam, azóta kivárásra játszottam és végül úgy döntöttem, hogy az év főeseményének számító seefeldi világbajnokságot követően foglalom össze az elmúlt szűk két hónap eseményeit, különös tekintettel Ammann eredményeire. Az előző bejegyzésben kétségbeesésemet fejeztem ki vele kapcsolatban, újfent attól rettegtem, hogy közeleg a nap, amikor bejelenti visszavonulását. Rezignáltan vettem tudomásul, hogy egy-egy alkalommal nem sikerült kvalifikálnia a versenyre - azaz nem tudott beférkőzni a legjobb 50 közé -, és csak reméltem, hogy ebből nem lesz rendszer, mert a folyamatos csalódások kedvét szeghették volna. A gyomorgöcsömet a Négysáncturné ünnepélyessége valamelyest enyhítette: Simi újra elemében volt, a tradícionális helyszínek egyedi atmoszférája inspirálóan hatott rá és a védjegyévé vált mosoly újból kiült az arcára. Annak ellenére, hogy olyannyiszor elbukott - átvitt értelemben és szó szerint egyaránt -, miközben az Aranysast üldözte, érezhetően a szívéhez nőtt ez a versenysorozat, mely évről-évre új lendületet kölcsönöz neki a folytatásra.

Ezt támasztja alá, hogy Ammann a következő világkupa-állomáson, Val di Fiemmében szezonbéli legjobb eredményét produkálta. Visszaküzdötte magát a top 10-be - végül a 9. helyen zárt -, méghozzá nem is akárhogy, hiszen a vasárnapi viadal során, mindkét fordulót tekintve ő jutott a legmesszebbre: 135 méternél tette le a léceket, megközelítve a Ryoyu Kobayashi által előző nap beállított sáncrekordot. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy az olaszországi hétvége egy sikerszéria kezdetét jelentette volna, hiszen valójában egy újabb törés rajzolódott ki a svájci klasszis teljesítményében, melynek egy lehetséges oka, hogy Simi a tanulmányaira helyezte a hangsúlyt. Ősszel ugyanis beiratkozott egy gazdasági egyetemre, hogy szakértelemmel felvértezve vethesse bele magát a szállodabizniszbe - gondolva a jövőre, a négyszeres olimpiai bajnok néhány éve megvásárolt egy takaros hotelt Ausztriában, amit szeretne felvirágoztatni, miután búcsút int a profi sportnak. A lahti világkupa-fordulón már mind testben, mind lélekben jelen volt és újra tűzközelbe került. Az egyéni versenyben az előkelő 6. helyről várhatta a folytatást, ahonnan akár a dobogóra is felugorhatott volna, ám nem sikerült a bravúr, a 2. sorozatban a 12. pozícióig csúszott vissza a rangsorban, ami talán némi csalódottságra adhatott okot. A világbajnokság közeledtével viszont a keserű szájíz hamar elillant: Simi egy több mint vállalható willingeni szerepléssel zárta a felkészülési időszakot.

A svájci síugró válogatottól aligha várhatott világbajnoki érmet a szakági szövetség, igaz, a nyári szezonban remeklő Killian Peierrel mint fekete lóval igenis számolt a szakma, hiszen havon is hétről-hétre bizonyítja, hogy nem süthető rá az egynyári csoda-címke. Olyannyira nem, hogy a tél folyamán mutatott stabil teljesítményével kiérdemelte a jogot arra, hogy átvegye a stafétát a legendás Simon Ammanntól, megörökölve tőle az első számú ember szerepét a nemzeti válogatotton belül. Az ünnepélyes generációváltásra a seefeldi - pontosabban innsbrucki - nagysáncos viadalon került sor: egy remekbeszabott ugrásnak köszönhetően Killian Peier az élről vághatott neki az utolsó sorozatnak, és bár nem sikerült megőriznie vezető helyét, kisujjával belekapaszkodott a dobogó legalsó fokába. A hivatalos végeredmény kihirdetését feszült másodpercek előzték meg, mindenki lélegzetvisszafojtva figyelte, sőt, szuggerálta az óriáskivetőt: Eisenbichler a szponzorfal előtt, Peier az ellenlejtő tetején, a svájci válogatott további tagjai pedig a vegyes zóna bejáratánál várakoztak a végső pontszámra. Amint Peier neve mellett felvillant a bűvös 3-as szám, honfitársai - élükön Simivel, aki a 15. helyen zárta a versenyt -, tárt karokkal rohamozták meg az újdonsült bronzérmest. Amilyen kilátástalan helyzetben volt a svájci utánpótlás néhány évvel ezelőtt, most olyan kitörő örömmel fogadták a meglepetésszerű sikert.

Manapság kizárólag a világversenyek alkalmával találkozhatunk normál sáncokkal, melyek visszarepítenek minket egy retro korszakba, ahol a képzeletbeli álomhatár 100 méternél volt meghúzva. Nem csupán a sánc mérete kisebb, a pontszámbeli különbségek is minimálisak, gyakori a holtverseny, így nagyobb jelentőséggel bírhat a szél- és/vagy beülő-kompenzáció - az érmek sorsát a természeti körülmények is érdemben befolyásolhatják. Így fordulhatott elő, hogy a Seefeldben lebonyolított nomál sáncos futam során - a szó legszorosabb, némileg negatív értelmében - a feje tetejére állt a világ. Nem túlzás állítani, hogy a verseny előrehaladtával egyre zordabbá váló tiroli időjárás könyékig belenyúlt az eredményekbe. Ráadásul nemcsak a szokásos szélfaktor kavart be, hanem a folyton sűrűsödő hóesés is, ami laikus füllel bizonyára nevetséges kifogás, elvégre egy téli sportágról beszélünk. A probléma azonban valós. A havazás nincs jelentős hatással magára a repülésre, de az ugrás hosszát számottevő mértékben lerövidítheti. A nekifutó nyomban felgyülemló friss hó ugyanis lassítja a versenyzőket, akik így nem kapják meg az elrugaszkodáshoz szükséges sebességet és a vártnál korábban érhetnek földet - már ha a zsűri nem viszi feljebb a beülőt, de ez sem jelent mindig teljeskörű megoldást.

Noha abban mindenki egyetértett, hogy az aznap esti időjárási viszonyok nem tettek lehetővé egy fair viadalt, az osztrák szervezőség mind a két sorozatot lezavarta, mintha nem lenne holnap. Utólag persze védekezhetnek azzal, hogy a nagy kaliberű ugrókból álló dobogót tekintve reális végeredmény született, ám eközben más favoritokat megfosztottak az éremszerzés esélyétől... A lenti grafika a két ugrósorozat közötti drámai, már-már abnormális mértékű átrendeződést kívánja illusztrálni, kiemelve a három későbbi érmes versenyző előremenetelét és a nagy visszaesőket: a későbbi bajnok Dawid Kubacki a 27. helyről (!!!) várhatta a folytatást, míg például a nyitókör után élen álló Ryoyu Kobayashi a 14. helyig süllyedt vissza. Nem tehetett semmit és ezzel nem volt egyedül. Összességében elmondható, hogy azok jártak igazán jól, akik az első körben betliztek és ebből kifolyólag hamarabb bemutathatták második kísérletüket - köztük Ammann is, aki 10 riválisán átlépve egészen a 12. helyig kapaszkodott fel a rangsorban. Ettől függetlenül úgy gondolom, egy igazságos verseny érdekében fontolóra kellett volna venni a halasztás gondolatát, mert ennyire drasztikus időjárás-változást a kompenzációs rendszer nem képes ellensúlyozni.