SNOOKER

Masters | IV. Magyar Snooker Gála

Ha hallgattam volna, bölcsebb maradtam volna - már csak így van ez, utólag okos az ember. Az az elkeseredett hangvételű, alaptalan vádakkal dobálózó kritikacunami, amit kora ősszel Trump nyakába zúdítottam, anélkül, hogy tudnám, mi zajlik a kulisszák mögött, frappáns cáfolatra találva visszaütött, olyannyira, hogy már-már belepirulok, ha felidézem élcelődő sorait. Csalódottságtól sújtva egetverő baromságokat hordtam össze, bullshit volt a javából: félrecsúszó prioritások, kirakat-élet, éretlenség, eltékozolt tehetség, motivációhiány és áldozatképtelenség. A történtek fényében meglehetősen kínos visszaolvasni mindezt, hiszen a legutolsó betűjéig létjogultságát vesztette, alig néhány hónap leforgása alatt. Másrészről viszont kifejezetten megnyugtató számomra, hogy végérvényesen elhessegethetem ezeket a vélt problémákat, melyek valójában sosem léteztek; magamnak gyártottam őket. Túlagyaltam a helyzetet, ennyi az egész. Méghogy félrecsúsztak a prioritásai! Hiszen éppen most kerültek a helyükre. Judd Trump kiegyensúlyozottabb, mint valaha - csak rá kell nézni. A 'naughty snooker' immár a múlté, az Ally Pally falai között egy új brand született, amit a bristoli a sejtelmes 'granite snooker' névre keresztelt. Ez az elemi agresszivitást kellő józansággal ötvöző, sziklaszilárd formula - ha már gránit - sosem látott magasságokba repítheti. A megreformált játékstratégia egy új korszak kezdetét jelölheti nemcsak Trump karrierjében, a snookersport történetében is.

Amikor december elején-közepén napvilágra került a Masters sorsolása, hogy is mondjam, nem repestem az örömtől. Szemforgatva vettem tudomásul, hogy már megint Kyren Wilson. Az első, zsigeri reakció Trump esetében sem lehetett más, bizonyára úgy érezte, a sors gúnyt űz vele. De egy rövidke mérlegelés után bizonyára felfedezte a lehetőséget a kínos véletlenben. Mert hiszen nincs is ennél kiválóbb alkalom, hogy végérvényesen elfojtsa azt a provokatív médiahisztit, amely igyekezett kettejük párharcát elkorcsosítani, miközben ősellenségeket faragott belőlük. Az egymás elleni múlt pikáns fejezetei egymásra rakódtak, a forrongó magma pedig a felszínre tört, amikor Wilson azzal találta be Trumpot a Champion of Champions-on aratott fölényes győzelme után, hogy nem akarja eléggé a sikert. A média csak tette a dolgát és kényére-kedvére színezte a történetet, várva a válaszcsapásokat és tovább duzzasztva a feszültséget a két játékos között, akik valóban olyanok, akár tűz és víz, ám nem annyira primitívek, hogy felüljenek a provokálásnak. Ahelyett, hogy kisstílű szájkaratéba bonyolódtak volna, a snookerasztal mellett rendezték a viszonyukat - a mutatott játék ugyanis felülírja a kimondott szót, hiteles kinyilatkoztatásokat kizárólag lökéseikkel tehetnek. Wilson az utóbbi hónapok teljesítménye alapján nyeregben érezhette magát, ám a fentebb idézett megjegyzésével felébresztette az alvó oroszlánt, amiért valahol hálás is vagyok neki. Mintha csak figyelmeztette volna Juddot, hogy „nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba”. Ugyanis, ha ebben a felfokozott helyzetben újfent elkövette volna ugyanazt a szarvas hibát, amit a tavalyi Masters-elődöntőben, amikor is visszaengedte Wilsont a mérkőzésbe, az jóval mélyebb sebeket ejthetett volna az egóján. Azt pedig nem hagyhatta: Trump, dacolva a vállára nehezedő nyomással elrobogott az előnnyel és vissza sem nézett, míg át nem szakította a célvonalat. A játéka beszélt helyette és félreérthetetlenül azt sugallta: 'itt én vagyok a főnök'.

„Az évek során rájöttem arra, hogy a közönség szereti a bevállalós játékosokat, de még jobban kedveli a győzteseket.”
Judd Trump

Mark Selby kemény dió. Hatékony támadójátékkal feltörhető ugyan, kétségtelenül ez a könnyebb út, ám mindez csak akkor működhet, ha az ember egy frame erejéig sem billen ki a ritmusából. Ha a lendület elvész és kihűl a kéz, odalehet a mentális fölény is, hiszen Selby híres arról, hogy hátrányból játszva felőrli ellenfeleit: életveszélyes, ha kiszagolja a vért. Persze nem az agresszivitás az egyetlen járható út: létezik egy olyan megoldás is, miszerint a saját fegyverét fordítjuk a világelső ellen, de ez a taktika olyan mértékű kockázatot rejt magában, hogy csak megingathatatlan önbizalommal és kifogyhatatlan türelemmel kombinálva vihető sikerre. Éppen emiatt tűnt elképzelhetetlennek, hogy Trump valaha az utóbbi lehetőséghez nyúlna: igaz, önbizalomból sosem szenvedett hiányt, ellenben a türelem sosem tartozott az erősségei közé. Mint ahogy ezidáig az sem volt jellemző, hogy breaképítés helyett biztonsági fronton tündököljön, sőt egyenesen domináljon. Márpedig ezúttal így történt, a körülményesebb módszert választva csakugyan feltörte a dió héját. Az első ütést a feszültségtől szikrázó nyitóframe-ben vitte be: az elnyújtott türelemjáték Trump diadalával végződött. A példátlan presszió alatt Selby pajzsán egyre sokasodtak a repedések, míg a sziporkázó kihívó félelmetes önuralmat tanúsított. Olyan trükkös belökéseket utasított vissza, melyeket néhány évvel ezelőtt gondolkodás nélkül vállalt volna el - az efféle önmegtartoztató viselkedésre szolgáltat példát a 8. frame egyik momentuma, amikor egy elhibázható, lehelletvékony nyesést kívánó sárga csábítgatta Trumpot, aki első szándékát elhessegetve, egy nézőtérről érkező kijózanító telefoncsörgés hatására a safety mellett döntött. Az ilyen döntések nyerték meg számára ezt a mérkőzést: saját fegyverével rontott a világelsőre, akinek erre nem volt válaszcsapása. Ím, a türelem rózsát terem. És Masters-elődöntőt.

De a Masters-elődöntő nem újdonság Judd Trump számára, mondhatni gyakori vendég a verseny ezen szakaszában, ám a következő magasságot sosem tudta megugrani, eddigi próbálkozásai mind kudarcba fulladtak. A negyedik kísérletére ezért kibővített fegyverarzenállal, sikerorientált mentalitással és vasakarattal készült Neil Robertson ellen. Ezen a mérkőzésen is korán magához ragadta a kezdeményezést és hidegvérét megőrizve sikerült kontroll alatt tartania az eseményeket, még ha olykor remegett is a keze. A tét rányomta a bélyegét a két világklasszis játékos teljesítményére, azonban a hibák záporában sem szabadott szem elől téveszteni a célt. „Win pretty, win ugly, just win” - tartja magát a mondás teniszberkeken belül. Most Trumpnak is erre volt szüksége: mindegy, hogyan, csak nyerjen. A józan gondolkodás ezúttal is sikerre vezette a bristolit, aki a 8. frame-ben a torna lökésével rukkolt elő - az előzmények fényében talán nem is olyan meglepő, hogy ez egy safety volt. Mégpedig nem is akármilyen: a bal felső lyuk szájához, az ott állomásozó barna golyó mögé vezette vissza a fehéret, ezzel hibára kényszerítve Robertsont. Amikor Judd belökte a matchball-t szimbolizáló, falon álló pirosat és felnézett az Ally Pally mennyezetére, szinte hallani lehetett, ahogyan egy nagy kő leesik a szívéről: bejutott élete első Masters-döntőjébe. És akkor már tudhatta, kivel fog játszani.

„It doesn't get better than this!” - gondolhatta a szakma, amikor az álomdöntő tényét ízlelgette, az évszázad mérkőzéseként felvezetve azt: Judd Trump kontra Ronnie O'Sullivan. „It doesn't get better than this!” - gondolhatta Judd Trump, amikor a finálé előtti estén tudatosult benne, hogy egykori példaképe legyőzése révén hódíthatja el a Masters-trófeát. A pozitív gondolkodás legfőbb előnye, hogy képessé tesz a csodákra. Ennek megfelelően Trump nem ijedt meg a feladattól, nem félemlítette meg az ellenfél személye, és habár tisztában volt vele, nem nyomta agyon a tét. Éppen ellenkezőleg: az extrém körülmények felszínre hozták az abszolút legjobbját. Soha nem látott élvezettel vetette bele magát élete egyik legfontosabb, ha nem a legfontosább döntőjébe. Valósággal doppingolta az alkalom. Ezen a napon Ronnie O'Sullivan a szenvedő alany szerepét magára öltve megtapasztalhatta, milyen az, amikor valaki a puszta jelenlétével bénítja meg riválisát: ahogyan a délutáni szakasz során egyre mélyebbre és mélyebbre süppedt a székében, akár elmélázhatott azon is, mennyit nyom a latba az érinthetetlenség látszata és a bajnoki kisugárzás. Judd Trump ugyanis ezen tulajdonságok birtokában ledominálta. A megingathatatlan hithez ellenálhatatlan játék párosult: Trump a 'granite snooker' alapelvét hatékonyan alkalmazva kitapintotta a tökéletes balanszot támadás és védekezés között, ami tetemes előnyhöz juttatta a nagyszünetig. Hét-egy. Hihetetlen.

A győzelem közelségétől megrészegülve hajlamos azt hinni az ember, hogy a döntőnek vége, azonban egy olyan korszakos zsenit leírni, mint Ronnie O'Sullivan, a legnagyobb hiba, amit egy játékos elkövethet. Trump nem vehette készpénznek a sikert és számolnia kellett azzal az eshetőséggel, hogy az Ally Pally koronázatlan királya uralkodói minőségében tér vissza felségterületére. Így még azelőtt rá kellett kanyarodnia a célegyenesre a bűvös 9. frame megnyerésével, hogy az esélytelenek nyugalmával felvértezett ellenfél elhihette volna, van még keresnivalója ezen a mérkőzésen. A várakozásoknak megfelelően a közönség túlnyomó többségének feltétlen támogatását élvező O'Sullivan begyújtotta a rakétákat az esti etapban, ám mindez csak arra volt elegendő, hogy kozmetikázza az eredményt, a vörös posztót megpillantó Trumpot nem zökkenthette ki a transzcendens állapotból. Tíz-négy. A győzelem íze édesebb volt, mint valaha. Minden porcikámat átjárta a büszkeség, amikor Judd a feje fölé emelte a Paul Hunter trófeát. Az öröm az egyetlen érzés, ami megsokszorozódik, ha megoszthatod azt a szeretteiddel: a frissen koronázott Masters-bajnok családja és barátai koszorújában ünnepelt. Sugárzott róla, hogy boldog. Minden a helyére került az életében.

• • • • •

Személyesen találkozni kedvenc sportolóid egyikével egyszerre természetes és szürreális élmény. Természetes, mert többet látod őket, mint egyes rokonaidat: hétről-hétre felbukkannak a tévéképernyőn, ott vannak a nappalidban. Együtt örülsz és együtt sírsz velük: valamilyen irracionális okból szolidaritást vállalsz ezekkel az emberekkel. A mindennapi életed részévé válnak. Szürreális, mert a rajongás természeténél fogva végtelenül egyoldalú viszony, ami nélkülözi a közvetlen kommunikációt. Mivel személyesen nem ismerheted ezeket a sportolókat, önkényesen konstruálsz róluk egy torz képet, melyet a fellelhető információkra és a saját szurkolói tapasztalataidra alapozol. Hősökként tiszteled őket, éppen ezért beleszédülsz, amikor ott állnak előtted, teljes valójukban. Amint belehasít a tudatodba a gondolat, 'Dehát ez ő!', azon nyomban elveszel. Az eszeddel tudod, hogy egy hús-vér ember áll előtted, a szemeddel mégis az istent látod, így nem csoda, ha sokkhatás alá kerülsz. Azt se tudod, mihez kezdj hirtelen: zsong a fejed az emlékektől. Naivan azt hiszed, hogy az majd segít, ha előre eltervezed, mit fogsz mondani, de ilyenkor egy értelmes mondatot sem vagy képes kipréselni magadból. Nem tudsz józanul gondolkodni. Vagy megnémulsz, vagy összevissza beszélsz. 

Valahogy így éreztem magam, amikor ing-mellényes harci díszben besétált a Gerevich Aladár Sportcsarnok küzdőterére a IV. Magyar Snooker Gála legjobban várt sztárvendége, a frissen koronázott Masters-bajnok Judd Trump. Ugyan egy két évvel ezelőtti ljubljanai bemutató keretein belül már láthattam őt élőben játszani - akkor Ronnie O'Sullivannel parádéztak a foghíjas szlovén közönség előtt -, személyesen még sosem találkozhattam vele. Ezúttal a Meet&Greet belépő feljogosított erre. Annak ellenére, hogy a két jegy ára  gyakorlatilag fillérre megegyezett, a vásárolt élmény összehasonlíthatatlan: más az, amikor a 3. sorból, a személytelen tömegbe ágyazódva, passzív módon figyelsz valakit, mint amikor az a valaki, aki történetesen az egyik kedvenc sportolód, ott áll előtted és csak rád figyel, sőt mi több, lesi minden kívánságodat. A Meet&Greet olyan, mint az állatkertben a kisállatsimogató, ennek mintájára hívhatjuk akár játékossimogatónak is: bátran odamehetsz hozzájuk, összeállhatsz velük egy (vagy több) fotóra, kérhetsz autogramot és - amennyiben sikerül megőrizni a kontrollt a nyelved felett - válthatsz velük néhány mondatot. Ennyivel többet tudnak, mint a kecskék az állatkertben.

Viccet félretéve, a Judd Trumppal való találkozás egyszerre természetes és szürreális pillanatában képtelen voltam elvonatkoztatni a hőstől, aki hat nappal ezelőtt megnyerte a Masterst. Elsősorban az istent láttam magam előtt és nem a hús-vér embert, ami valamelyest behatárolta cselekvőképességemet. Miközben cikáztak a fejemben az emlékek, begyűjtöttem az autogramot, elkészült(ek) a vágyott közös kép(ek), de egy árva szó nem jött ki a torkomon - leszámítva az újabb fotóért való kuncsorgást. Pedig higgyétek el, szerettem volna gratulálni. A sokktól azonban képtelen voltam megszólalni. Így történt ez tavaly augusztusban is, amikor egy ceglédi autogram session során Alberto Contador mosolygott vissza rám. Teljes agyfagyás. Ettől függetlenül az élmény maga felemelő. Visszatérve Budapestre, szükségem volt néhány percre, hogy feldolgozhassam a történteket. Eközben lopva figyeltem Juddot, ahogy fáradhatatlanul osztogatja az aláírásokat, készségesen pózol a fotókhoz és mosolyok közepette fogadja a szurkolók gratulációit. Újra az embert láttam benne...

A Gerevich Aladár Sportcsarnokban minden jegy elkelt, mind a délutáni, mind az esti szakasz nagyjából kétezer fős, a snookerért lelkesedő teltházas közönség előtt zajlott - a hangulatra nem lehetett panasz. Mi a pirosak felőli oldalon, az 1. sorban ültünk édesanyámmal, ami rálátás szempontjából nem a legelőnyösebb, hiszen az ember innen nem érzékeli pontosan a golyók helyzetét az asztalon, de a Meet&Greet belépők korlázotott helybeli kiosztása (első két sor) miatt ezzel nem tudtunk trükközni. A mi tribününk előtt nem volt szponzorfal, ami kissé feszélyezett, ám a gerincpróbáló ülőhelyek kényelmi színvonala valamelyest jobban aggasztott ennél. Mindezek ellenére a budapesti gála többszörösen lekörözte a ljubljanait szervezés tekintetében, ezért Buzás Gáborékat illeti a dicséret. Hálás vagyok, amiért ilyen nagy formátumú játékosokat csábítanak-csábítottak Magyarországra - öt évvel ezelőtt legfeljebb csak álmodozhattam arról, hogy Judd Trumphoz hasonló sztárok egyszer majd házhoz jönnek. Ők valóra váltották ezt az álmot, amiért mi, snookerrajongók nem lehetünk elég hálásak...

Az este fél nyolckor kezdődő 2. felvonás nyitányaként egy mini Shoot-Out viadalt izgulgattunk végig, ami Luca Brecel sikerét hozta: erről az egyframe-es, shot clock-os formátumról továbbra is az a véleményem, hogy gálaszámként kiválóan funkcionál, azonban pontszerző versenyként a lutrifaktor okán nincs létjogosultsága. Az ugyancsak a gyorsaságot díjazó, fordított gondolkodást és egy csipetnyi kreativitást igénylő Colour Clearence esszenciája a színes golyók belökése jelentette rutin ledöntésében rejlett. A játékosok számára 3 kísérlet állt rendelkezésre, hogy kibogozva az unortodox állást, betartva a hagyományos sorrendet, minél rövidebb idő eltűntessék a színeseket az asztalról - akárcsak délután, este is Trump produkálta a legjobb időeredményt 42 másodperccel. Egy mid sessionnel felérő negyedórás szünet után következhettek az esemény fénypontjának tekinthető bemutató mérkőzések: előbb Lisowski és Brecel, majd Bingham és Trump állt asztalhoz néhány frame erejéig - az extravagáns golyóbelökéseket és a bravúros megoldások összességéből születő százas breakeket egyaránt tapsviharral jutalmazta a műértő budapesti közönség. 

Egy átlagos péntek éjjel volt, európai idő szerint hajnali fél kettő. Épp lefekvéshez készülődtem és ahogyan a modern társadalom minden rendes tagja, mielőtt álomra hajtottam volna a fejem, lecsekkoltam a telefonomat. Ráböktem a twitterre és a hírfolyamom legtetején belebotlottam egy videóba, amit az Australian Open hivatalos fiókja jegyzett és alig néhány perccel azelőtt posztoltak ki. Szöveg: 'Andy Murray has announced his retirement'. 'Állj! Biztos, hogy jól olvastam? Elvégre hajnali fél kettő van.' Elolvastam hát mégegyszer. Re-ti-re-ment. Nem akartam elhinni. Mondd, hogy csak álmodom! Aztán lejjebb görgettem. Sajnos nem álmodtam. A twitter tele volt a hírrel, felrobbant az internet. Megírta a BBC, megírta az összes valamirevaló, szakértő újságíró. És a nem szakértők is. A rosszullét kerülgetett. Levert a víz. Megszédültem. Egy ideig a falat bámultam a sötét szobában, majd újra a telefonomra pillantottam. Frissítettem a hírfolyamot, de az őrület nem akart véget érni, sőt csak most bontakozott ki igazán. Újabb posztok, újabb videók és még több síró emoji. Az én arcomon is legördültek az első könnycseppek, miközben a bejelentést dokumentáló egyik videót néztem. ”I’m not certain I’m able to do that” - vallotta be a fátyolos tekintetű Andy Murray, utalva arra, hogy szíve szerint hazai pályán, Wimbledonban búcsúzna, ám nincs meggyőződve arról, hogy képes további 5-6 hónapig elviselni a fájdalmat. Nálam ekkor tört el a mécses. Miután végighallgattam a teljes sajtótájékoztatót, szemeimet törölgetve becsuktam a twittert és félretettem a telefonomat, egy szimbolikus gombnyomással kizárva a szobámból a világot. Üvőltő gondolataimtól azonban nem szabadulhattam. Elöntött a pánik. Nem fért a fejembe, amit az elmúlt percekben láttam és hallottam. 'Murray tényleg visszavonul? És rögtön hétfőn? Mármint, az három nap múlva lesz! Nem állok készen erre!' A tagadás állapotába estem, akár egy gyógyíthatatlan beteg, akivel közlik, csupán napjai vannak hátra. Nem akartam 'elveszíteni' egy újabb kedvencemet. Főleg így nem. 

Olyan gyorsan történt minden: három nap alatt képtelen voltam kigyógyulni a sokkból. És máris elérkezett a hétfő és vele a meccs, ami lehet, hogy az utolsó. Nincs következő forduló, nincs következő verseny, nincs Wimbledon, nincs következő szezon. Csak ez az egy meccs van. Nem gondolhattam a mánál messzebbre. A reményekből szőtt jövő bizonytalansága a szigorúan vett mostba taszított. Egyáltalán, mi a megfelelő szurkolói viselkedés ilyenkor? Zokogni az első ponttól az utolsóig? Vagy hinni? Esetleg keseregni? Örülni minden egyes megnyert labdamenetnek? Igen, talán ez utóbbi a helyes, a helyszíni közönség legalábbis így tett. Viszont ez nem egy tipikus, diadalmas tiszteletkör, amit ujjongó taps kísér. Ez nem olyan, mint amikor valaki (relatíve) a csúcson vonul vissza. Nem mérhető össze Alberto Contador utolsó Vueltájával. Inkább egy komor temetéshez hasonlítanám. Hogyan is tudnám élvezni? Hiszen Murray-vel a kényszer mondatta ki a végszót, és ettől fogva ez egy merőben más lelkiállapot, amiben nincs semmi élvezet. Esélye nem volt arra, hogy bármit is elérjen ezen a tornán, és ezt az ominózus bejelentése előtt is így gondoltam. Utána meg pláne. Miért voltam ennyire hitehagyott? Mert fültanúja voltam az éveleji brisbane-i interjújának, amely mindössze a visszavonulás szóban különbözött a melbourne-i sajtótájékoztatón elhangzottaktól. Ő már akkor tudta, hogy vége, csak éppen nem mondta ki. A megindítóan őszinte sorok közül ki lehetett olvasni, hogy a lelke darabokra tört a fájdalom ellen vívott, eredménytelen küzdelemben. De egy utolsó meccs erejére összeszorította a fogát és felemelte a fejét. Nekem is ezt kellett tennem: letörölni a könnyeket és néhány órára megfeledkezni az elmúlt másfél év megpróbáltatásairól. 

• • • • •

Andy Murray-t az alkalomhoz illő standing ovation fogadta a Rod Laver Melbourne Arénában. A képernyőn keresztül is jól érezhető és tisztán hallható volt az az édesen keserű, tömény szeretet, amivel a tiszteletteljes közönség elhalmozta a skótot. A bajnokot ünnepelték és a harcost búcsúztatták. A bajnokot, akinek a neve mellett három Grand Slam bajnoki cím, két olimpiai aranyérem, egy Davis Kupa-siker és összességében 45 ATP-tornagyőzelem díszeleg. Illetve a harcost, aki öt alkalommal vívott döntőt a szomszédos stadionban, és dacára annak, hogy mindahányszor elbukott, Ausztrália sosem tekintett rá vesztesként. Ha valóban ez volt Andy Murray utolsó mérkőzése, úgy hiszem, méltó helyszínt választott hozzá. Minden egyes általa megnyert pontot követően tapsvihar zengte be az arénát. És ez nem afféle rajongói eufemizmus. Aki akkor a lelátón ült, a legapróbb részletekig tisztában volt az előzményekkel és Murray fizikai állapotával. Magukénak érezték a fájdalmát és az elhibázott ütéseknél egy emberként szisszentek fel. Igyekeztem nem sírni. A krodokilkönnyeket a búcsúceremóniára tartogattam, ami dupla szett- és szimpla breakhátrányban ijesztően közelinek tűnt. A realitás azt sugallta, ebből a helyzetből, ilyen fizikai korlátok mellett nincs visszaút.

De Andy Murray sosem törődött bele a realitásokba. Not without a fight. Az elbukott adogatás visszavételének ténye olyan elképesztő erejű hangorkánt keltett, hogy valósággal beleremegett a föld. Hát, még amikor a skót egy tenyeres nyerővel előrukkolva lezárta a rövidítést! A közönség extázisban tört ki. 'Ez tényleg megtörténik?' - pislogtam a sírógörcs esetére bekészített zsebkendő csomagot szorongatva. A nézőtéren eluralkodott a csodaváró hangulat. Nem hittem a szememnek, ezért közelebb ültem a tévéhez. Ám akármilyen szögből vizslattam az eseményeket, a negyedik szettre láthatatlanná váltak az erőviszonybeli különbségek Bautista Agut és Murray között: immáron két egyenlő fél mérkőzött egymással. Az izgalom a tetőfokára hágott, amint rákanyarodtak az újabb tiebreakre. Egy ki nem kényszerített hiba az ellenféltől és hirtelen karnyújtásnyira kerültünk attól, hogy teniszcsodát lássunk: Andy Murray a fájdalmain felülemelkedve kiegyenlített! Game on! Szürreális érzés kerített hatalmába. Egyszersmind belém hasított a részegítő gondolat, hogy még akár meg is nyerheti ezt a meccset. 'Atyaég, mi történik itt!?' Tágra nyílt szemekkel bámultam a képernyőt. Leírhatatlanul büszke voltam rá. 'Mégis, honnan merítette az erőt mindehhez?' Hiszen a csípője használhatatlan. A szíve viszont hatalmas... Az álom azonban még azelőtt véget ért, hogy belelovalhattam volna magamat a fordítás lehetőségébe. A fájdalom visszavette az irányítást a skót teste felett, így a spanyol elrobogott az előnnyel az ellenszélben. Hálatlan szerep volt az övé, de saját érdekeit szem előtt tartva nem kegyelmezhetett. Andy Murray-nek 5-1-es szettállásnál a mérkőzésben maradásért kellett szerválnia: a közönség egy rögtönzött ovációval lepte meg, ahogy elbicegett az alapvonalig. Az egykori világelsőnek könnyek szöktek a szemébe. Ez volt az utolsó game, amit megnyert. Igazi csoda, hogy egyáltalán idáig eljutott. Kishíján tündérmesét varázsolt a gyászmenetből.

“If today was my last match, look, it was a brilliant way to finish.”
Andy Murray

De biztos, hogy ez volt az utolsó? A mérkőzést követő on-court interjúban Murray ugyanis következetesen feltételes módban fogalmazott. Az érzelmi hullámvasútról leszállva nyitva hagyta a kiskaput: „Mindent meg fogok tenni, hogy még találkozhassunk.” Elhintette tehát a remény csíráját. A visszakozó hangnem kínos szituációt teremtett a kedveskedni próbáló szervezők számára, hiszen a búcsúceremónia keretein belül levetítettek egy, a teniszvilág krémjét felsorakoztató videót, melyben az egykori riválisok és versenytársak javarészt múltidőben beszéltek szeretett kollégájukról. A kisfilm ettől függetlenül elérte a kívánt hatást - potyogtak a könnyeim. Zokogtam, mint egy kisgyerek. 'Ez nem igazság! Nem érhet így véget egy karrier! Kell, hogy legyen valami megoldás!' - tiltakoztam legbelül... Felszínpótló csípőprotézis. Ijesztően hangzik, pláne ha egy 31 éves fiatalember szorul rá egy ilyen drasztikus beavatkozásra. De ez az egyetlen megoldás. Igaz, nem kínál teljeskörű garanciát arra, hogy Murray visszatérhet az élsporthoz, ellenben biztosítja számára azt, amire a legjobban vágyik, a fájdalommentes mindennapokat. Szüksége volt a műtétre, efelől nem lehet kétség. Az égető dilemma abban rejlett, hogy amennyiben az év elején kés alá fekszik, minimálisra zsugorodik az esély egy esetleges wimbledoni tiszteletkörre. Bizonyára hosszas belső vívódás előzte meg a döntést, mégis meg vagyok győződve arról, hogy Murray a helyes utat választotta: a jobb életminőség reményében nemet mondott a fájdalomra. Mint magánember és mint kétgyermekes apa, érthető okokból nem áldozhatta fel magát a kizsigerelő élsport oltárán. Az esze győzedelmeskedett tehát a szíve felett. A láng azonban nem hunyt ki benne. Hogy ezek után milyen szerepet fog betölteni a tenisz az életében, az momentán másodlagos kérdés. De még nincs minden veszve.

Telnek-múlnak a hetek, hónapok, az östersundi világbajnokság lassan látóvtávolságon belülre kerül, ám sílövő berkekben a nemzetközi helyzet változatlan: az érinthetetlennek tetsző Johannes Boe sikert-sikerre halmoz a világkupában, míg a tanácstalannak látszó Martin Fourcade szakadatlanul keresi korábbi önmagát. Elvesztette a kontrollt a teste felett és képtelen visszaszerezni azt: hiába szeretne beleszólni a versenyek végjátékába, a fizikuma látványosan visszahúzza, mintha a sorsdöntő pillanatokban minden ereje elhagyná. Elkeserítő így látni őt. Miközben egykori kihívója célba vette az általa felállított rekordokat - csak idő kérdése, hogy Boe mikor szárnyalja túl az egy szezonon belül aratott győzelmek számát illetően -, Fourcade szorgosan gyűjtögeti a számára kvázi-értéktelen 4. helyezéseket, igaz, a decemberben tapasztalt, ijesztő mértékű rapszódikusságot sikerült elsimítania, olyanannyira, hogy az újévben még nem tette a lábát a top 10-en kívülre. Ez egy roppant üdítő fejlemény, figyelembe véve az előzményeket, ám hiába a stabil top 10, ha a győzelem távolról elkerüli. Erre az lenne a konform szurkolói magyarázat, hogy mivel a francia továbbra is abszolút formán kívül van, hátránya csaknem egészét a pályán szedi össze, de szembe kell nézni a tényekkel: Fourcade átmeneti sikertelensége nem kizárólag a futóteljesítményén múlik, gyakran a lövészetekben hullajtja el az esélyeit.

Nem lehet nem észrevenni, hogy romló lövőstatisztikáinak hátterében a növekvő külső nyomás és az ezzel arányosan csökkenő önbizalomszint húzódik meg. Ha az embernek fikarcnyi kétsége sincs afelől, hogy akár több büntetőkörnyi hátrányt is képes ledolgozni ellenfeleivel szemben, nem görcsöl rá a kelleténél jobban a lövészetekre - lásd annó Fourcade, jelenleg Boe. Azonban, ha a futóformád pocsék, kényszerhelyzetbe kerülsz a lőtéren és a legminimálisabb célzásbeli tévedés is végzetes lehet. Pontosan ez történik most Martin Fourcade-dal: egy rontás és már meg is pecsételődött a sorsa az adott futamban. A pocsék futóformája miatt pedig előfordul, hogy a tökéletes lövészet sem segít rajta, ami rendkívüli módon frusztrálhatja az ötszörös olimpiai bajnokot, aki mindez ellen tehetetlen.

„Nem ismerek magamra a pályán és tudom, hogy ti sem ismertek rám.”
Martin Fourcade

Túl sok a 'ha' és a 'volna' Martin Fourcade idei szezonjában, miértek pedig a mai napig sincsenek. Nem azért nincsenek, mert eltitkolná őket, hanem mert ő maga sem találja őket. Se az edzői, se az orvosok. Mindenki széttárja a karját Fourcade futóteljesítménye kapcsán. Vajon az segít, ha lazítunk az edzéstervén? Próbáljuk ki! Javultak az eredményei? Nem igazán. Mit tehetnénk még? Pihentessük tovább? Esetleg hagyjon ki egy-két világkupa-fordulót? Oké, végülis az összetett rég elúszott. De mégis, mitől lesz jobb formában? Biztos, hogy a több pihenés megoldja a problémát? Netán újra kell gondolni a komplett fekészülési politikáját a világbajnokságig? Egyáltalán mivel állunk szemben és lehet-e bármit is tenni ellene? Nem vagyok bennfentes, de az általuk kijátszott kártyák alapján ilyen, és ehhez hasonló tartalmú beszélgetések hangozhatnak el minden egyes héten a Fourcade-team meetingjein. Közelebb kerültek a felszabadító megoldáshoz? A nyilatkozatok azt sugallják, hogy nem. Az eredmények viszont kétségkívül stabilizálódtak, ami arra enged következtetni, hogy nem csináltak mindent rosszul. Csupán attól, mert nem fér oda a dobogóra, Fourcade nem felejtett el jó sílövőnek lenni, ahogyan azt egykori edzője, Siegfried Mazet állítja, akinek a fejébe szállhatott a siker. Hisz' ex-tanítványa jelenleg a 2. helyen áll a világkupa összetettjében! Tulajdonképpen csak néhány aprócska hibán múlott, hogy az utóbbi hetek folyamán el-elkaphassa Johannes Boe-t. Nem feltétlenül a pályán kell őt überelni, hanem a lőtéren. Bele kell kapaszkodni a lehetőségekbe, Fourcade azonban rá nem jellemző módon rendre kudarcot vallott a kritikus helyzetekben.

Ott van például az oberhofi üldözéses: a negyedik, egyben utolsó lövészetre együtt fordultak rá a norvéggal, aki ugyan rontott egyet, ám még így is fölényes győzelmet aratott, mivel a francia történetesen dupla annyit korongot vétett el - a 4. helyen kullogott be a célba. Micsoda ziccert hagyott ki! Ez a forgatókönyn majdnemhogy betűre pontosan megismétlődött a ruhpoldingi tömegrajtosban. Utolsó kör, Johannes Boe és Martin Fourcade együtt, Tarjei Boe és Julian Eberhard társaságában érkezik a lőtérre. Kivétel nélkül mindenki hibázott, az idősebb Boe-testvér ráadásul kettőt is. Ugye-ugye, ha Fourcade hibátlan... így viszont újfent lecsúszott a dobogóról. Antholzban a győzelmi esély csírája sem adatott meg. Martin önbizalma tovább csorbulhatott, amikor az üldözéses futam hajrájában csapattársai elrobogtak mellette, ezzel ráaggatva a 4. számú francia jelzőt és ő nem tehetett ellene semmit. Rezignáltan vette tudomásul, hogy nem bírja el az általuk diktált iramot. Nem csupán a csalódottság beszélt belőle, amint célbaérkezése után néhány perccel bejelentette, kihagyja az észak-amerikai turnét. Muszáj volt meghozni ezt a döntést, ha bármit is akar a világbajnokságtól. Márpedig akar, és ez mindenképp jó jel.