SNOOKER

UK Championship | Scottish Open | German Masters Q

A Northern Ireland Openen aratott siker után megnyugodtam. Ronnie O'Sullivant legyőzni nem akármilyen fegyvertény, pláne egy pontszerző torna döntőjében. Ennek köszönhetően egy csapásra elillant az a nyomasztó feszültség, ami hónapok óta lebegett Trump feje felett, kitéve őt a rosszakarók támadásainak és az érte aggódók javarészt alaptalan kritikáinak. Azóta megenyhültem vele kapcsolatban, kevésbé szigorúan értékelem a teljesítményét, mert hiszek abban, hogy Trump jó úton halad, attól függetlenül, hogy mit mutat kifelé. Amíg hozza az eredményeket, hidegen hagynak a némileg sznob, lájkvadász jellegű instasztorijai - végülis egy ideje újra szingli, ha jól vettem észre, de a pletykálkodás nem az én kenyerem. Nekem csak az számít, hogy a prioritásai a helyén legyenek, hiszen így válhat igazi nagy játékossá. Habár nem kívánságműsor, én azt szeretném, hogy majd 20-30 év múlva, miután visszavonult, úgy emlékezzenek rá, hogy „igen, ez a srác tudott valamit, amit mások nem”. Nemcsak egyszerűen úgy, hogy „elképesztően tehetséges volt, de eltékozolta a lehetőségeit”. Ez csakis rajta múlik. Kell valami plusz, ami kiszakítja ebből a skatulyából, és ez a plusz nem feltétlenül a tornagyőzelmek számának növelésében keresendő. A személyisége adott, inkább egy bajnok attitűd kialakítására, egy sebezhetetlenséget sugalló kisugárzásra gondolok, ami nem csap át nagyképűségbe. Mert ezek a nüanszok tehetik világbajnokká.

Ami az évvégi eredményeket illeti, ezekkel Judd nem lehet maradéktalanul elégedett, az utóbbi időben mutatott formájából kiindulva joggal érezheti, hogy nem aknázta ki teljes mértékben a lehetőségeit. De a csattanó nem maradt el, ami elfedte a keserű szájízt. Trump már évek óta küszködik a major tornákon, vagy ha úgy tetszik, a BBC-eseményeken, mint az Egyesült Királyság Bajnoksága, a Masters és a világbajnokság. Hiába ígéri magát minden alkalommal, az utóbbi két versenyen sorra kudarcba fulladtak a próbálkozásai, nem érte el a várva várt áttörést. Igaz, annak idején, amikor 20-21 éves suhancként berobbant az élmezőnybe, döntőig menetelt Sheffieldben, majd diadalmaskodott Yorkban, ám az underdog szerepében semmiféle nyomás nem nehezedett rá. Amióta a szakma komoly elvárásokat támaszt felé, a kritikus pillanatokban megtorpan. Úgy tűnik, ez a tendencia idén is folytatódik, de ezen még lehet kozmetikázni az újévben.

Trump UK-szereplése mindenesetre nem lett egy sikertörténet. Egész héten kereste önmagát és sosem kapta el a gépszíj. A második fordulóban Dominic Dale ellen kishíján ki is esett: az volt a benyomása az embernek, hogy a korábbi bajnok dühből játszik. Gyenge rajtot vett, majd sikerült magához ragadnia az irányítást, azonban 5-4-nél, két brutális golyóbelökés után elpackázta a matchballt szimbolizáló feketét és döntő frame-re kényszerült. Egy százassal mentette a bőrét. Mondanom sem kell, ha ilyen korán kikap, újból a nyakába szakadt volna a kritikacunami. A következő körben egy felejthető, vontatott meccsen Mark Kinget verte, majd a legjobb 16 között Joe Perry-vel csapott össze. Ezen a találkozón érződött igazán, hogy Trump játékából hiányzik az az extra lendület, ami az előző héten tornagyőzelemre vezette. Ugyan jóideig kontroll alatt tudta tartani az eseményeket, 4-3-as állásnál Perry egy fokozattal feljebb kapcsolt, sokkal nagyobb súllyal kezdett el játszani és Judd képtelen volt vele lépést tartani. Azt hiszem, ez még belefért, talán nem volt akkora étvágya a múltheti siker után.

Számomra nagyobb talány, hogy mi történt vele a Scottish Openen. Az első négy forduló során szinte szárnyalt, üzemi mennyiségben gyártotta a magas breakeket és a remény csírájával sem kecsegtette ellenfeleit. Újra harapott. Furcsa mód a negyeddöntőben kezdett el akadozni a gépezet, amely során Judd összesen 3 százast is lökött. Mégis rettenetesen frusztrálta a tény, hogy az elsöprő kezdés után kihívója, Stuart Carrington - szerencsés körülmények között - kiegyenlített. Ha Jack nincs ott vele, hogy a negyedórás szünetben beszéljen a fejével, nem kizárt, hogy kikap. A rögtönzött lelkifröccs segített abban, hogy rendezni tudja a gondolatait, így tiszta lappal indulhatott neki a folytatásnak és hozta a kötelezőt. Az elődöntő első szakaszában Shaun Murphy könyörtelen tempót diktált, teljességgel leszorította az asztalról Trumpot. Miután elült a vihar és már nem záporoztak a nagy breakek az ellenfél részéről, átmenetileg kiegyenlítődtek az erőviszonyok, kifejezetten szaggatottá vált a mérkőzés. A 8. frame-ben mindketten gyalázatos színvonalat produkáltak: esküszöm, akár egy elfuserált bakiparádé. A szenvedőversenyt Murphy nyerte, ezt követően sikerült rövidre zárnia a meccset. A Scottish Open valami miatt nem ízlik főhősünknek: az utóbbi három évben rendre a legjobb 4 között búcsúzott.

A slusszpoén azonban még hátra volt. Az óévet egy rutinszerű, kétfordulós selejtezővel zárta a mezőny Barnsley-ban, mely során a German Masters főtáblájára való feljutás volt a tét. Judd könnyedén vette az első akadályt, tavalyi utolsó mérkőzésén pedig Lukas Kleckersszel csapott össze. Kvalifikációról lévén szó, én csupán félszemmel követtem az eseményeket, rá-rápillantottam az eredményjelzőre, hogy konstatáljam, kedvencem sínen van. A 3. frame-ből is csak annyit fogtam fel, hogy Trump újfent zavartalanul építkezik az asztalnál: villámgyorsan pörgött a számláló a neve melett. Hamarosan túlszárnyalta a lélektani határt jelentő 70 pontot, majd elrobogott százig, de még mindig nem esett le a tantusz. Egy újabb lopott pillantás alkalmával aztán megakadt a szemem az álláson és a képletbe illő pontszámon: „Te jó ég, hogyhogy eddig nem tűnt fel, hogy ez egy maximumkísérlet!?” Na, szép. Trump mindenesetre nem remegett meg, abszolút gördülékeny módon lökte meg karrierje 4. maximumát. A nálam szemfülesebb snookerrajongóknak köszönhetően a break az elejétől a végéig visszanézhető a legnépszerűbb videómegosztón. A 11. pirosról való terelést ajánlom mindenki szíves figyelmébe (5:00).

***

„Szeretném élvezni a teniszt, mert nem tudom, meddig tartok ki” - fogalmazott torokszorító őszinteséggel, elcsukló hangon az évek óta a csípőjével küszködő Andy Murray, miután győzelemmel indította az új szezont. Egy ilyen könnycsalogató nyilatkozat fényében meglehetősen nehéz pozitívan tekinteni a jövőbe, az az igazság. Hiába a reménykeltő győzelem, ezen szavak hallatán ráfagyott az arcomra a mosoly. Murray-től sosem állt távol az őszinteség és az érzelmesség: úgy vélem, rendkívüli bátorság szükségeltetik egy, a világelithez tartozó sportolótól ahhoz, hogy időről-időre feltárja sebezhető énjét a nagyközönségnek. Ez nem a gyengeség jele, épp ellenkezőleg. Ez egy tiszteletre méltó dolog. Az érzelmeket nem kell szégyellni, elvégre ők is emberek. A szurkolók ugyancsak közelebb érzik magukhoz azokat a sportolókat, akik mernek emberek lenni. És én pontosan ezt szeretem Murray-ben: sosem játssza meg magát a pályán és azon kívül sem, nem szokása álarc mögé bújni és ködösíteni. Valakinek ez tetszik és tud vele azonosulni, míg mások jobban díjazzák a szerepekből való kibillenthetetlenséget és viszolyognak az érzelgősségtől. Ízlések és pofonok. De nem lehet Andy Murray-t nem tisztelni azért, ahogyan szakadatlanul küzd. Nem lehet őt nem tisztelni az akaratereje és a kitartása miatt. Hányan lennének képesek mindazt végigcsinálni, amit ő és közben nem feladni? Értékelni kell a próbálkozásait. De azt csak Murray érezheti, hogy meddig van értelme próbálkozni, mert van az a pont, ahol be kell látni, hogy nem éri meg. Van az a fájdalomszint, ami felett már élvezhetetlenné válik a játék és képtelenség a taktikára koncentrálni.

Nem tudhatom, mi sül ki ebből, és hogy Murray képes lesz-e valaha újra azon a szinten teniszezni, mint karrierje zenitjén. Amikor a világelsőség lehetőségétől megrészegülve sorra söpörte be a tornagyőzelmeket, időről-időre maga alá gyűrt az a gyötrő gondolat, hogy ilyen magasról hatalmasat lehet bukni. Mivel minden kíválnalmam ellenére tisztában voltam azzal, hogy ez a fizikumgyilkos intenzitás nem tartható fent hosszútávon, rettegtem attól, hogy az ámokfutásnak előbb vagy utóbb meglesz a böjtje. És amitől annyira rettegtem, bekövetkezett. A hatás azonban drámai és ezzel csak az utóbbi hónapokban szembesültem. Federer és Nadal expressz tempójú visszatérése - igaz, sérülést sérüléssel hasztalan összevetni - hiú reményeket ébresztett bennem Murray-szurkolóként. Naivan azt gondoltam, hogy egy féléves kihagyást követően minden visszaáll a megszokott kerékvágásba. Hittem abban, hogy a rehabilitáció és a különböző kezelések eredményesek lesznek Murray csípőjén, ám miután elkerülhetetlenné vált a műtét, jócskán lecsökkentek az esélyei egy Federerékéhez hasonló, látványos léptékű visszatérésre. Egy szinte lehetetlennek tűnő küldetést vállalt magára a skót és azóta is az elemekkel küzd. A megtorpanásokkal tarkított, szüntelen küzdelem viszont mentálisan kimerítő - erről árulkodnak kétségbeejtő nyilatkozatai. 

Új év, új remények, tiszta lap. A 2018-as esztendő Murray szempontjából felejthető volt: kudarcba fulladó visszatérési kísérletek, szűnni nem akaró fájdalom, vérrel-verítékkel kiharcolt győzelmek és szívszorító pillanatok. Ennél csak jobb jöhet, de ezt is csak félve merem leírni. Tulajdonképpen fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Ugyanígy van ezzel maga Murray is, hiszen az őt kezelő orvosok sem tudtak megnyugtató válaszokkal szolgálni. A reményen kívül tehát nincs mibe kapaszkodni, de meg kell próbálni sokadjára is. És Murray meg fogja próbálni sokadjára is... A tavalyinál pozitívabb kilátásokkal, ám továbbra is elvárások nélkül futott neki a brisbane-i tornának, ahol azt a James Duckworth-öt kapta az első fordulóban, akit a jelenleginél ramatyabb fizikai állapotban is meg tudott verni a US Openen. Minden győzelem ajándék egy ilyen helyzetben, de minden győzelemért meg kell küzdenie.

A kedvéért egy hajnali 4 órás keléssel indítottam az újévet - mindezt örömmel tettem, hiszen hálás vagyok minden pillanatért, amikor a pályán láthatom. Nem bántam meg. A pontok közötti bicegésen kívül semmi sem emlékeztett az ínséges időkre, olyan volt, mintha egy négy-öt évvel ezelőtti rutinmérkőzést néznék. Murray tulajdonképpen végig kontroll alatt tartotta az eseményeket, nem sodródott kilátástalan szituációkba, Duckworth pedig nem talált rajta fogást. A kétszettes siker több volt, mint bíztató. Az ezután következő pályaszéli interjú (videó lejjebb) azonban több volt, mint elszomorító. Elszomorítóbb, mint az a tény, hogy másnap kikapott Danil Medvedev-től, hiszen azon a meccsen nem Andy volt a favorit - a fiatal orosz az előző szezonban ugyanis három trófeával gazdagodott. Medvedev ügyesen aknázta ki Murray gyengeségeit, mind taktikai, mind fizikai téren. Az első szett szorosan alakult, éppenséggel a volt világelső is megnyerhette volna, a folytatásban viszont jócskán elhalványult adogatóként és az ellenfél elrobogott az előnnyel. Nincs mit tenni... Murray azóta már Melbourne-ben edz és egy újabb vízválasztó megmérettetés előtt áll: nagy talány, mindez mire lesz elég az Australian Openen.

Mit ne mondjak, Simi szezonkezdete szerfelett gyászosra sikeredett. Sosem volt még ilyen mély krízisben - és ez korántsem barokkos túlzás, ő maga fogalmazott így egy interjúban. Persze, olyasfajta betli az előző években is elő-előfordult vele, hogy lecsúszott a világkupa-verenyek második sorozatáról, de arra még sosem volt példa pályafutása során, hogy ez a - mondjuk ki - szégyen rendszeresen megismétlődjön és vesszőfutássá nyúljon. Egészen idáig. Nincsenek illúzióim, nem élek álomvilágban, hogy azt gondoljam, hogy Ammann 37 éves létére - a svájci a síugró mezőny második legidősebb utazó tagja a matuzsálem korú Noriaki Kasai mögött - uralni fogja a sáncokat és sorra szállítja a dobogós helyezéseket. Nem, tisztában vagyok azzal, hogy ezek a szép idők már tovatűntek. Elfogadtam, hogy nincs állandó harcban a győzelemért. Megelégedtem annyival, hogy a 2015-ben, Bischofshofenben elszenvedett súlyos bukása után sikerült levetkőznie a félelmét és újra örömöt lel abban, amit csinál - végezzen akár a 8., akár a 28. helyen. És ez rendben is volt így. Az viszont nem járja, hogy a négyszeres olimpiai bajnok Simon Ammann tartósan a top 30-on kívülre szoruljon és egészen december közepéig ne szerezzen világkupa-pontot. Nem csoda, hogy újfent elkezdtem pánikolni a visszavonulása miatt. Szerencsére az ő fejében meg sem fodult ilyesmi, meghátrálás helyett elvonult edzőtáborozni, hogy a szakmai stáb segítségével orvosolja a problémát, sőt a Négysáncversenyt megelőzően kikacsintott a kontinentális ligába is. Ez pedig azt mutatja, hogy vannak még céljai a sportban és nem akarja feladni a profi karrierjét. Még nem. A történethez hozzátartozik, hogy miközben a versenyképessége visszaszerzésén munkálkodik, Ammann beiratkozott egy svájci egyetem gazdasági szakára, mert a civil életben is helyt szeretne állni.

Köztudott, hogy Simi vitrinjéből kizárólag a Négysáncverseny-trófea hiányzik: az Arany Sast eddig nem sikerült becserkésznie, és ez valószínűleg így is marad. A korábban felemlegetett bischofshofeni balesetét követően bölcsen lemondott erről és ez a döntés felszabadultabbá tette. Túlságosan akarta a győzelmet, és esetében bebizonyosodott, hogy a nagy akarásnak nyögés a vége. Időbe tellett, mire újjáépítette önbizalmát és visszanyerte az ugrással járó élvezetet, de szerencsére a bukás nem ejtett gyógyíthatatlan sebeket a lelkén és nem jutott Thomas Morgenstern sorsára. A hiányérzet ellenére a mai napig a Négysánc a kedvenc versenye, ez nyújtja számára a legnagyobb élményt, ami a teltházas stadionokat elnézve nem is csoda. A Négysáncturné ezalkalommal is kirángatta a gödörből: le sem lehetett vakarni a mosolyt az arcáról ezalatt az egy hét alatt. Már nagyon hiányoltam azt a Simon Ammannt, aki ha beletalál egy-egy hosszabb ugrásba és, ne adj' isten, még a telemarkot is sikerül mellébiggyesztenie, hősként ünnepelteti magát az érkezőlejtőn. Ami a helyezéseit illeti, egyszer sem okozott neki gondot, hogy bekerüljön a második sorozatba, sőt, Oberstdorfban a legjobb 10-et ostromolta. A síugróünnepély folyamán visszatornázta magát arra a szintre, ahová ő való és együtt örült csapattársával, az egyre jobb formába lendülő Kilian Peierrel, akivel a legjobb svájci címért harcoltak összetettben. Apropó összetett, kiegyensúlyozott eredménysora (14-21-17-16) az előkelő 13. helyig repítette a közönségkedvenc Ammannt, aki látható mód a verseny minden egyes pillanatát élvezte. Jöhetnek a vizsgák!

utóirat | A 22 éves Ryoyu Kobayashi Grand Slammel nyerte a Négysáncverseny összetettjét: Sven Hannawald (2011/2002) és Kamil Stoch (2017/2018) után ő a harmadik síugró a sportág történetében, akinek sikerült véghez vinnie ezt a bravúrt.

Mi történik Martin Fourcade-dal? - ezt a kérdést boncolgatja a komplett sílövő társadalom az új szezon kezdete óta. Mindenkit váratlanul ért ugyanis a francia fenomén indokolatlanul rapszódikus teljesítménye és az egyik pillanatról a másikra bekövetkező őrségváltás. Semmiféle előjele nem volt ennek a drasztikus fordulatnak. Nem érkezett hír sem betegségről, sem sérülésről, ami esetleg akadályozhatta volna Fourcade felkészülését a nyár folyamán. A nyugtalanító eredmények hatására eszközölt vizsgálatok sem szolgáltattak magyarázatot a gyűrűző rejtélyre. Az a legijesztőbb, hogy maga Fourcade sem érti, miért történik vele mindez: folyton a frissesség hiányára panaszkodott, ami visszatükröződött drasztikusan leromlott futóteljesítményében. Elképedve álltam a helyzet előtt, mert ha valakitől nem számítottam volna ilyen mértékű visszaesésre, az éppen Martin Fourcade, a stabilitás egyetemes mintaszobra, aki az utóbbi években valósággal megingathatatlannak tűnt. Ahogyan ő fogalmazott, felépített egy szörnyet. Nem túlzás állítani, hogy kiegyensúlyozottsága félelmetes méreteket öltött és dominanciájának híre átívelt a sportvilágon: egyenesen kuriózumnak számított, ha egy világkupa-versenyen nem állhatott dobogóra. És ez a tavalyi szezonjára is igaz volt. A diadalmas korszak fényében mindenki értetlenkedve szemlélte a francia jókora szórást mutató eredménysorát (ezt hivatott ábrázolni a lenti grafika), beleértve edzőit és orvosait is. Akár sikerül megoldást találni a problémára - előbb persze fel kell tárni a probléma gyökerét -, akár nem, az összetett elúszni látszik Fourcade számára, hiszen Johannes Boe kapva kapott az alkalmon, hogy betölthesse a dominátor szerepét.

Az új világkupa-idény a hagyományoktól eltérően a szlovéniai Pokljukában rajtolt - ennek oka, hogy a tradicionális starthelyszín, Östersund a 2019-es világbajnokság megrendezésében érdekelt. A Fourcade-misztérium első stádiuma bizarr módon, győzedelmes keretek között bontakozott ki: miután Martin a francia négyesfogat tagjaként diadalmaskodott a ráhangolódás jegyében zajló vegyesváltóban, az egyéni indításos versenyszámban is felálhatott a dobogó legfelső fokára. Öröme azonban nem lehetett felhőtlen. Örökérvényű igazság, hogy a győzelmet nem kell magyarázni, de nem lehetett nem észrevenni, hogy valami nincs rendben. Hiába a hibátlan lövészet, Fourcade szokatlanul gyenge futóideje kisebb döbbenetet idézett elő. Az aggodamak pedig nem bizonyultak alaptalannak: a sprint még erőteljesebben kidomborította a különbségeket közte és legfőbb kihívói közt. Az egy korongot vétő katalán nemhogy nem volt harcban az elsőségért, a legjobb 20 közé sem tudta beverekedni magát, ugyanis totális csődöt mondott a pályán (a szintén 9/10-zel záró Johannes Boe több, mint 1 percet vert rá 10 kilométeren). A másnapi üldözéses futamon Fourcade a szó legszorosabb értelmében kapitulált: az ő szintjéhez mérten botrányos lövészetet produkált (1+1+0+2) és egyre tetemesebbé váló lemaradása által frusztrálva feladta a küzdelmet.

A sokkoló előzmények ismeretében minden szem Martin Fourcade-ra szegeződött a hochfilzeni világkupa-fordulón, aki azt a megnyugtató benyomást keltette az osztrák állomáson, hogy regenerálódás útján sikerült megállítania a további hanyatlást, sőt a részletes időeredményeket böngészve jelentős előrelépést fedezhettünk fel. A javulás rögtön a sprintversenyen megnyilvánult, a misztérium oszladozni kezdett: ugyan a francia 9 másodperccel lecsúszott a napi győzelemről, a múltheti állapotokhoz mérten lefelezte Boe-vel szembeni hátrányát - igaz, a norvég 150 méterrel többet futott. A siker nem váratott sokat magára, akár úgy is fogalmazhatnék, hogy - ideiglenesen - visszaállt a világ rendje és újból megmutatkozott Fourcade fölénye a mentális stabilitás terén. Az üldözéses viadal során Johannes Boe újfent brutális tempót diktált, ennek megfelelően a pályan megközelíthetetlennek bizonyult, a lőtéren azonban a hibátlan kezdés után kudarcot vallott (nem kevesebb, mint 6 lövőhibát követett el). Mindeközben az ötszörös olimpiai bajnok kifogástalanul célzott, egyetlen korongot sem vétett el, így egyre feljebb kapaszkodott a rangsorban, mígnem az élen találta magát. A világverő énjét megidéző Fourcade lépésről-lépésre távolodott közvetlen riválisaitól, az utolsó körben pedig senkitől sem zavartatva ünnepeltethette magát a lőtéren: a király visszatért...

...de nem sikerült restaurálnia a hatalmát. A biathlon-cirkusz Nove Mesto-i kitérője alkalmával Fourcade az eddigieknél is mélyebbre ásta magát és a formáját övező kételyek újból felerősödtek. A krízis újabb dimenziói nyíltak meg alatta, mikor a sprintversenyen szétesett a lövészete, így a visszafogottabb futóidőhöz immár pocsék találati arány is párosult: összesen 4 hibát halmozott fel - ebből három az álló sorozatban érkezett. Nem csoda, hogy a végelszámolásban mindössze a 43. helyén találhattuk meg a nevét. Martin Fourcade ritka vendég az eredménylista ezen traktusaiban: ha emlékezetem nem csal, amióta ő az élmezőny tagja, csak egyszer landolt ennél lejjebb a rangsorban, igaz akkor sokkal lejjebb - egész pontosan a 81. helyen a 2014/2015-ös szezon hajnalán rendezett östersundi egyéni indításosban. A méretes betlit követően Fourcade-nak esze ágában nem volt elindulni az üldözésesben, több mint 2 perces hátrányból, ám a szakmai stáb meggyőzte arról, hogy próbáljon szerencsét a másnapi futamon, hátha... És utólag mennyire örülhet a francia, hogy meggondolta magát. Történt ugyanis, hogy Martin a 60 főt számláló felhozatalból egyedülként lőtt hibátlanul, ezzel pedig úgy tört föl a mezőny utolsó harmadából, akár a talajvíz. Történelmi felzárkózást produkált, ami méltó volt hírnevéhez és felcsillantotta a reményt, hogy van visszaút a gödörből: a 43. helyről egészen az ötödikig lépdelt előre és hősként siklott át a célvonalon. Meggyőződésen, hogy ez a teljesítmény többet ért, mint egy győzelem... Fourcade egy se nem jó, se nem rossz 9. helyezéssel zárta a naptári évet a tömegrajtos viadalon. Ezzel nem kellett szégyenkeznie, de különösebben büszke sem lehetett rá. Mindenesetre volt min dolgoznia a karácsonyi szünetben. Hiszek abban, hogy vissza fog térni és le fogja győzni azt az általa konstruált szörnyet, melyet a média táplál.