× Ahogyan azt megígértem, megszakítom az országúti kerékpár hegemóniáját itt, a főoldalon - bár a Giro d'Italia a nyakunkon van és éppen írhatnék hozzá egy felvezetést - és a snooker vb eseményeit fogom most összefoglalni. Az az igazság, hogy minden egyes mérkőzést figyelemmel követtem - függetlenül attól, hogy ki játszott éppen -, és azt hittem, hogy nehéz lesz visszazökkeni a 17 napos snooker-ünnep után, de egyetlen nap elegendőnek bizonyult arra, hogy kipihenjem a történteket. Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy ennek mi az oka, mert egyáltalán nem az, hogy csapnivaló lett volna a színvonal. Véleményem szerint a győztes végülis kiérdemelte a bajnoki címet, még akkor is, ha nem nyújtotta a tudása legjavíát a tornán. De mégis maradt bennem némi hiányérzet.

Na, mármost, összességében ez a világbajnokság nem éppen a papírformáról szólt, a bajnok személye viszont egy cseppet sem meglepő, sőt a döntősé sem, pedig a selejtezőről érkezett. Előbbi mondat bővelkedik az ellentmondásokban, így bővebb magyarázatra szorul. Először is, az előzetesen legfőbb esélyeseknek vélt játékosok - vagy név, vagy előélet, vagy jelenlegi forma alapján -, illetve a tavaly év hősei viszonylag korán búcsúzni kényszerültek - legalábbis sokan közülük. Ilyen például Neil Robertson, aki amellett, hogy világbajnoknak mondhatja magát, figyelemreméltó szezont is produkált (különösképp ősz végén és tél elején ment neki jól), mégis rögtön a nyitófordulóban búcsúzni kényszerült Michael Holt ellenében, nem kis szenzációt okozva ezzel. Hasonlóan jártak a 2015-ös döntő résztvevői is: a címvédő Stuart Binghamet egy klasszikus, döntő frame-es meccsen Ali Carter győzte le az első versenynapon, míg Shaun Murphy az óriásölőként és mosolygós gyilkosként elhíresült Anthony McGilltől szenvedett 10-8-as vereséget. Az első fordulót a 16 kiemelt közül mindössze kilenc élte túl, ami megintcsak azt bizonyítja, hogy mennyire kiegyenlített a mai mezőny és a selejtezőről feljutott játékosokat sem szabad lebecsülni. Pláne, ha Ding Junhuinak, Alan McManusnak vagy Kyren Wilsonnak hívják őket. Nem véletlenül említettem pont őket, hiszen mindegyikük megjárta a kvalifikációs köröket és különböző okokból ugyan, de valahányukban ott volt a potenciál arra, hogy borítsák a szigorúan vett papírformát és ezt is tették.

A legjobb 16 párosításai közül kiemelkedett a Hawkins-O'Sullivan, illetve a Trump-Ding. Előbbi összecsapáson egyértelműen az ötszörös világbajnok zseni továbbjutását lehetett várni, mivel Hawkins 14 éve képtelen volt őt legyőzni, ám amióta Terry Griffiths-szel dolgozik együtt, jócskán megerősödött fejben. Ennek eredményeképpen sikerült megszakítania ezt a rossz szériát és hiába produkált valamivel gyengébb mutatókat, mint a Rakéta, 13-12-vel kiejtette a 6. kiemeltet.  Ronnie gyakorlatilag semmi rosszat nem csinált, szórta a nagyobbnál-nagyobb breakeket (minden egyes frame-jét 50 felettivel nyerte, ebből 4 volt százas), hozta azt, amit elvártak tőle a szurkolói, mégis alulmaradt. 12-9-ről harcolta ki a döntő frame-et, ezzel magához ragadva a mentális fölényt, de Hawkins ezután sem omlott össze, ahogyan az elmúlt években tette volna, és egy 56-os break segítségével elorozta a sikert a legenda elől. A másik pikáns párharc a vártnál simábban alakult, mondhatni, elmaradt a tűzijáték. A mérkőzés első felében Ding tetemes előnyt épített ki (6-2), amit a folytatásban is megőrzött, így Trump hiába kapart a harmadik szakaszban, nem tudta ledolgozni 4 frame-es hátrányát. Egy újabb favorittól vettünk tehát búcsút, de Ding negyeddöntőbe jutása mégsem volt tekinthető meglepetésnek, hiszen egy 11-szeres pontszerző győztesről és korábbi elődöntősről beszélünk a személyében. Ugyan eddig még az elődöntőnél tovább nem jutott a VB-n, és ez a szezonja sem volt éppen kiemelkedő (a 17. helyig csúszott vissza a világranglistán), tőle mindig számíthatunk egy-egy erős hétre, amikor közel verhetetlennek tűnik. Mindeközben Mark Selby a B játékával menetelt előre a tornán, kisebb-nagyobb hullámvölgyeit mind átvészelte, és a safety-jei mindig kihúzták a bajból. A felső ág sztárja, Alan McManus pedig másodvirágzását élte idén a Crucible-ben: a veterán skót nem kis bravúrt hajtott végre azzal, hogy 23 év után újra beverekedte magát a legjobb 8 közé.

A negyeddöntőben csak egy olyan meccset láthattunk, ahol nem az esélyesebbnek számító fél diadalmaskodott, ez pedig a skótok csatája volt. Higgins hiába kapott óriási lehetőséget arra, hogy újra döntőbe jusson, az előbb említett és dicsért McManus megakadályozta ebben: az első szakaszban ugyan akadtak problémái a nyakával az idősebb játékosnak, de a szünetben sikerült túllendülnie ezen és tartani tudta a négyszeres világbajnokot, majd a végén rátett egy lapáttal és térdre kényszerítette jóval eredményesebb ellenfelét. Ding Junhui tükörsima győzelmet aratott Mark J. Williams felett, aki ezt a csúnya, 13-3-as buktát azzal magyarázta, hogy előző nap ki kellett cserélni a dákóbőrét (érdekes, Fu-nak ez nem okozott akkora problémát). Az alsó ág felső negyedében Marco Fu gyakorlatilag kihívó nélkül maradt, mivel Barry Hawkins még az O'Sullivan elleni mérkőzés lázában égett és csak árnyéka volt önmagának a találkozó első felében. Viszont a hongkongi még 9-1-es előnye tudatában sem dőlhetett hátra: angol riválisa nagy nehezen összeszedte magát és megérkezett a meccsbe. Nem is akárhogy! Hawkins közel járt ahhoz, hogy kiharcolja a döntő frame-et, ám Fu-nak végülis sikerült ezt elkerülnie és 13-11-gyel bejutott az elődöntőbe. Selby ugyancsak faképnél hagyta Kyren Wilsont a mérkőzésük elején, 6-0-ra húzott el. A folytatásban a fiatal angol tehetség, aki idén a Shanghai Masters megnyerésével vétette észre magát, mutatott némi ellenállást, amivel csupán azt érte el, hogy a világelső ne sétáljon be egyenes úton a legjobb négybe. Köztük 13-8 lett a végeredmény, természetesen a 2014-es leicesteri világbajnok javára.

Az elődöntőktől kezdve már érvényesült a papírforma, ha a kiemeléseket és a ranglistás helyezéseket vesszük alapul. A felső ágon Ding magabiztosan győzte le McManust, aki eddigre már ellőtte az összes puskaporát. A kínai rekordnak számító 7, azaz hét darab százas breaket jegyzett és ezzel a brilliáns teljesítménnyel a trófea elsőszámú várományosává lépett elő, lévén a másik összecsapáson közel sem volt ekkora a színvonal. Selby és Fu alaposan meggyötörték egymást, a nézőket (legfőkébb a helyszínieket) és a kommentátorokat is, hiszen ők azzal írták be magukat a történelembe, hogy játszottak egy 76 perces frame-et. Ezen felül még rengeteg elnyúló, szenvedős, tili-tolis partit hoztak össze a mérkőzés első három etapja során, majd az egyre növekvő nyomás csodát tett velük, és a negyedik, egyben az utolsó szakaszban jóval magasabb színvonalon snookereztek. Különösen igaz ez Marcu Fu-ra, aki 10 frame leforgása alatt hét 50 fölötti breaket lökött, végül mégis Selby kerekedett felül, aki a célegyenesbe érve elképesztó módon tudott összpontosítani. Mindezek ellenére a legtöbben Ding Junhui sikerét várták a döntőben, mert mégiscsak ő nyújtotta a meggyőzőbb, látványosabb játékot a világbajnokságon. Akárcsak Hawkins, a 29 éves kínai reménység is mentálisan felkészültnek tűnt arra, hogy felvegye a versenyt Selby-vel. Az egyetlen ellene szóló érv a tapasztalatlanság volt, mivel karrierje során még sosem jutott ennyire messzire Sheffieldben, és a döntőben ez az egyik, ha nem a legfontosabb befolyásoló tényező. 

A fináléban Ding rémálomszerű kezdést produkált, egész egyszerűen agyonnyomta őt a tét: az első jelentős törést a lelkében az okozta, hogy a második frame-et nyert helyzetből bukta el. Ezután Selby meglógott, kegyetlenül megbüntette ellenfele kisebb-nagyobb hibáit, aki egyre csak mélyebbre ásta magát. Az ázsiaiaktól nem szokhattuk meg, hogy különböző érzések kiülnek az arcukra, ám amikor Ding végre feliratkozott az eredményjelzőre (ez 6-1-nél következett be), a sírás kerülgette, annyira szégyellte magát. A közönség hamarosan az ő oldalára állt a hazai játékossal szemben (ez sem éppen megszokott dolog), és minden sikeres lökését tapsvihar és éljenzés követte. A kínain persze ez sem segített az első szakaszban, de a délutáni szünetben mentora, Terry Griffiths felkaparta a földről és sikerült annyira felbátorítania, hogy a vasárnap esti etapban már ő bizonyult a jobbnak, igaz, az egyenlítés nem jött össze neki. 10-7-tel fordultak, hétfőn délután pedig nagyjából kiegyenlítődtek az erőviszonyok, az eredmény viszont nem, hiszen Selby mindig talált egy újabb lendületet, amivel meg tudta tartani a vezetését. Igazából a mérkőzés minőségére sem lehetett ekkor panasz, sorra jöttek a magas breakek, de a fordulat - hiába vártak rá sokan - csak nem következett el. Az utolsó, mindent eldöntő etapnak ugyanúgy 3 frame-es előnyből vághatott neki a leicesteri bohóc: az első két vasárnap esti parti is az övé lett, így nagyjából megpecsételte Ding sorsát. De csak nagyjából, mert a kínai az esélytelenek nyugalmával játszhatott tovább, és ez a hozzáállás kifizetődőnek bizonyult, mert 16-11-ről 16-14-re módosította az állást. Ekkor felcsillant a remény, hogy akár lehetnék még izgalmak ebben a döntőben, ám ezt Mark Selby hamar szétoszlatta és 18-14 arányú győzelme nyomán, pályafutása során második alkalommal emelhette a magasba a világbajnoki serleget. Mindössze néhány perccel azután, hogy a Leicester City megnyerte az angol labdarugó bajnokságot...