SNOOKER

Shanghai Masters | China Championship | European Masters

Csalódott vagyok. Nem, azt hiszem, ez már nem is csalódottság, több annál. Inkább a düh egy halvány árnyalatának mondanám. Dühös vagyok, mert azt látom, hogy elkallódik egy elképesztő tehetség és nem tehetek ellene semmit. Dühös vagyok, mert Judd Trump, közel a harminchoz, ugyanúgy viselkedik, mint 10 éve, amikor a twitteren főállású playboy-ként és másodállású snookeristaként jellemezte magát. Akármilyen gyerekesen hangzik, ez nem vicc. Azt reméltük, előbb-utóbb levetkőzi ezt fél-professzionális hozzáállást és főállású snookerista válik belőle, aki halmozza a rangosabbnál-rangosabb tornagyőzelmeket, hiszen a tehetsége erre prognosztizálja. Szakmai szempontból látványos fejlődésen ment keresztül, ez vitathatatlan: a ritkuló sikerek nyomán belátta, hogy a felesleges kockázatvállalás hosszútávon nem kifizetődő taktika, így megtanult ésszel játszani. Viszont hiába nyilatkozta azt, hogy végérvényesen kinőtt a playboy-korszakból, továbbra is kérdéses, hogy emberileg megérett-e a (világ)bajnoki szerepre. Egy rövidke közösségi média-stopot követően ugyanis újból kirakat-életet él: a méregdréga sportkocsik és a reggelig tartó megabulik mámorában a snookerkarrier némileg háttérbe szorul. Úgy sejtem, a visszesés hátterében egy jelentősebb magánéleti változás húzódhat meg (praktikusan fogalmazva szakítás), de ez alapvetően nem magyarázná a sportág iránti alázat időszakos hiányát. És emiatt vagyok egy árnyalatnyira dühös. Ha lenne lehetőségem arra, hogy szemtől-szembe beszéljek vele, megkérdezném, miért elégszik meg ennyivel, mikor a snookervilág csúcsán lenne a helye? Az igazi áttöréshez azonban meg kell hozni bizonyos áldozatokat, ráadásul tartósan. Kezdhetné azzal, hogy feladja a kirakat-életet és nem viselkedik celebként. Nem kell a sallang. Az én szememben sokkal menőbb trófeákkal pózolni, mint újonnan vásárolt luxusautók előtt, Gucci feliratú pólóban. Szeretném, ha végre főállású snookerista válna belőle, mellékállás és hivalkodó médiaszereplés nélkül. Ha megfelelő mennyiségű időt és energiát fektet a gyakorlásba, akár a legjobb is lehetne, ez meggyőződésem.

Nem tudhatom, hogy valójában mennyire mélygyökerű a probléma. Könnyen lehet, hogy rosszul látom a dolgokat és nincs semmi ok a pánikra. Nem bánnám, hogyha ez csak egy átmeneti állapot lenne és belátható időn belül visszatérne a józan esze, hogy újra a játékra összpontosíthasson. A snookerszezon csak késő ősszel sűrűsödik be igazán, a legrangosabb események (a triple crown-sorozatot alkotó ún. BBC-tornák) még előtte állnak. Abban igaza van, hogy súlyozni kell a különböző presztízsű tornák között, hiszen a versenynaptár túlságosan is zsúfolt ahhoz, hogy nyártól tavaszig meg lehessen őrizni a csúcsformát és fent lehessen tartani a koncentrációt. Ebből kiindulva megbocsátható, hogy kihagyja a nyári töltelékversenyeket, mint például a Riga Masterst vagy a Paul Hunter Classic-ot - szomorú, hogy utóbbi ilyen megítélés alá került. Ellenben, ha az egész nyarat végigmulatja, hol New Yorkban, hol Dubaiban, hol Belgiumban, míg a riválisok gyakorlásra fordítják az időt, nem különösebben meglepő, hogy korai vereségeket szenved. És ezek a pofonok nem feltétlenül csak olyan játékosoktól jönnek, akiktől elfogadhatóak lennének. Az sem mindegy, hogyan kap ki az ember: volt-e reális esélye a győzelemre, avagy eleve vesztesként, felkészületlenül állt ki a mérkőzésre.

Amikor Trump 6-2 arányban kikapott a Shanghai Masters második fordulójában Kyren Wilsontól, egy pillanatig sem volt reális esélye a győzelemre, kifejezetten felkészületlennek és érdektelennek tűnt. A China Championshipen valamivel bíztatóbb formát mutatott (előtte egy hetet töltött Hong Kongban gyakorlás céljából, amit, bárki ötlete is volt, innen csókoltatom), aztán a negyeddöntőben szembetalálta magát az örök mumussal, John Higgins-szel és részéről elfogyott a tudomány féltávnál. Higgins pontosan tudja, hogy lehet megverni Judd Trumpot: tördelni kell a játékot. És ha nem is tudatosan, de ez alkalommal is ezt tette, és láss csodát, újra bevált. Trumpnak továbbra sem erőssége a türelem, most is ő vesztette el hamarabb a fonalat: meggondolatlan döntéseket hozott és tálcán kínálta a lehetőségeket a skótnak. Ebben az esetben inkább a vereség hogyanja volt a bosszantó, nem az ellenfél személye. Nem úgy, mint az European Mastersen, ahová Judd kétszeres címvédőként érkezett. A címvédő szerep mindig együtt jár némi extra nyomással és elvárással, ami bénítóan hathat, de egy fejben összeszedett sportoló akár az előnyére is fordíthatja mindezt. Trumpot pedig nemhogy nem bénította a nyomás, egyenesen szárnyalt az első két mérkőzésén Lommelben: 8 lejátszott frame-ből 8-at megnyert. Úgy tűnt, végre-valahára sínen van. Meg sem fordult a fejünkben, hogy Tian Pengfei okozhatja a vesztét. Mert nem is Tian Pengfei okozta a vesztét, hanem saját maga. Értékelhetetlen teljesítményt nyújtott, minek következményeként abszolút reménytelen, kiszolgáltatott helyzetbe sodorta magát. Érthetetlen. És ilyenkor nincs magyarázat, csak Rolls-Royce-os Instagram-sztorik, töménytelen mennyiségben. Kérdés, hova vezet ez a fajta hozzáállás?

Ha az előző bejegyzésnek azt a címet adtam, hogy 'Kettőt előre, egyet hátra', ennek akár adhatnám azt is, hogy 'Vissza a kezdővonalra', vagy a rajtkőre, ha már korábban az úszósportból kölcsönöztem példát. Ugyanis úgy érzem, akármennyire is fáj ezt leírni szurkolóként, hogy Murray nem jutott sokkal előrébb ahhoz képest, ahonnan júniusban (újra)indult. Pedig annyira fellelkesített a Queen's Club-i debütálása! A Kyrgiostól elszenvedett vereség dacára őszintén azt gondoltam, hogy innentől kezdve nincs más hátra, mint előre. Nem voltak illúzióim, nem vártam üstökösszerű szárnyalást, csak egy apránként, de biztosan felfelé ívelő visszatérési folyamatot. Tudtam, hogy Murray nem fog néhány hónap leforgása alatt visszakapaszkodni a top 10-be és nem fog ebben a szezonban Grand Slam(ek)et nyerni. Tudtam, hogy ez az év a szakadatlan küzdelem jegyében fog telni. De úgy gondoltam, hogy ennek a küzdésnek előbb-utóbb lesz látható eredménye. Reméltem, hogy Murray-nek lesz meghatározó sikerélménye, amiből meríthet a további küzdelmekhez, hiszen hosszú az út vissza a mezőny elitjébe. Az akaratereje az elhúzódó rehabilitáció alatt sem kopott meg, de nem lehetett nem észrevenni, hogy a teste sok esetben cserben hagyta és akadályozta előrejutását. Csakis a szívével nyerte a mérkőzéseit, ami kétségtelenül romantikusan hangzik és rettenetesen büszke vagyok rá emiatt, de valljuk be, mégsem túl bíztató a jövőre nézve. Erre az alapra nem lehet önbizalmat építeni.

Csodálom, hogy miközben bennem egyre sokasodtak a kétségek és fel-felerősödtek az aggodalmak, ő továbbra is higgadt tudott maradni - legalábbis kifelé ezt kommunikálta. Továbbra is hiszek benne mint ember és mint teniszező. Szeretném őt olyannak látni, mint régen. Az ember hajlamos természetes venni olyan dolgokat, amelyek korántsem azok. Nem természetes, hogy valaki minden egyes tornán, ahol elindul, minimum a döntőig jut. És erre csak akkor jövünk rá, amikor ezek a természetesnek vélt dolgok eltűnnek az életünkből. Például akkor, amikor Murray képtelen egymás után két meccset nyerni. Vagy akkor, amikor képes egymás után két meccset nyerni, de a harmadiktól már óvatosságból visszalép. Hangsúlyoznám, ez nem szégyen, bőven benne volt a pakliban egy csípőműtétet követően. Mégis, piszok nehéz lehet elfogadni, hogy két éve még a világelsőségért küzdöttél, most pedig a világranglista 300. helye környékén lézengsz, miközben egykori riválisaid tovább írják a tenisztörténelmet. Ha rajongóként nehéz elfogadni, akkor sportolóként hatványozottan az. De nem szabad feladni, bele kell kapaszkodni abba a kevés pozitívumba, amit jelen körülmények között fellelhetünk. Mert az pozitívum, hogy Murray visszatérhetett a Grand Slam-porondra és elindulhatott a US Openen, ráadásul ment egy fordulót. Pozitívum az is, hogy Shenzhenben ihletett játékkal legyőzte David Goffint - szakértők szerint ezen a mérkőzésen nyújtotta a legelőremutatóbb teljesítményt visszatérése óta.

A rossz hír viszont az, hogy az eredeti tervet, miszerint Murray Pekingben zárta volna le az idei szezont, nem sikerült véghezvinni egy kisebb bokasérülés okán. Csalódáskeltő hír, ám cserébe nem tűnik súlyosnak a probléma. Öröm az ürömben. A fókusz mostantól a 2019-es esztendőn van, ami vízválasztó lehet Andy Murray további karrierje szempontjából. Jóeséllyel el fog dőlni, hogy van-e visszaút számára. Nagyon-nagyon szeretném, hogy legyen. Tudom, hogy ez nem így működik, de megérdemelné, és ezt senki sem vitathatja. Megérdemelné amiatt a fene nagy szíve miatt. Megérdemelné, mert bár nincs előtte pozitív példa, dacol a közel lehetetlennel. Megérdemelné, mert ő akar lenni a pozitív példa.