TENISZ

Queen's Club 500 | Eastbourne 250

Ezelőtt még sosem voltam ilyen helyzetben rajongóként. Sosem éreztem ilyen mértékű megfosztottságot és sosem éreztem magam ennyire kívülállónak, mint most, amint nekivágok ennek az alapvetően szomorkás hangulatú bejegyzésnek. Minél több idő telt és telik el azóta, hogy Murray-t utoljára láthattam versenyképes minőségében, csúcsforma közelében játszani, egyre inkább körvonalazódik bennem az a gondolat, hogy hiába szeretem magát a sportágat, a kedvenc játékosom hiányában képtelen vagyok ugyanolyan átéléssel belevetni magamat a teniszvilág eseményeibe. Ezekben a pillanatokban is zajlik az a Grand Slam-torna, amely számomra megkérdőjelezhetetlenül a szezon fénypontja, amióta csak először belekóstolhattam. Egy valódi teniszünnep, ráadásul brit körítéssel, a legspeciálisabb borításon, szentélyi környezetben. De Andy Murray nélkül. És ez fáj. Mert nekem Wimbledon nem Roger Federer miatt Wimbledon, hanem Andy Murray miatt, akármilyen nehéz is érzelmeznie ezt a kijelentést egy svájci fanatikusnak. Ettől függetlenül nem fordítottam hátat a wimbledoni tornának. Ugyanúgy felkészültem rá, ahogyan minden évben: megírtam a beharangozót, kinyomtattam a főtáblát, sőt felskicceltem a saját verziómat is. Egészen július 1-jéig abban a hitben éltem, hogy talán még Murray is pályára léphet, hiszen a neve ott szerepelt a főtáblán. Persze, semmiféle elvárást nem támaszthattam felé: eszembe se jutott, hogy esélyesként tekintsek rá jelenlegi állapotában, ennyire még én sem vagyok elvakult és naiv. Beértem volna annyival is, ha láthatom besétálni a centerpályára. Biztos vagyok benne, hogy nem vallott volna szégyent Benoit Paire ellen...

Mint ahogy Nick Kyrgios ellen sem vallott szégyent a majd' évnyi kihagyást követő első tétmérkőzésén, olyan előzmények fényében, hogy április-május táján egy hónapig ütőt sem fogott a kezében elkeseredettségében és felmerült az a verzió is, hogy a komplett füves szezont dobnia kell. A hollandiai s'Hertogenboschban szerette volna megtenni az első lépéseket a visszatérés útján, viszont ez a terv végülis semmissé lett, miután Murray nem érezte magát készen a kihívásra. Egy héttel később végre elérkezett a várva-várt pillanat: 342 napnyi távollét, a kezdeti ballépések (értsd: a US Open forszírozása), egy nehéz szívvel meghozott döntés és egy sikeres csípőműtét után Andy Murray visszatért a teniszpályára. A közönség állva tapsolt a Queen's Clubban, amikor megjelent a játékoskijáróban. Sokak számára bizonyára indoklatlan ez a pátosz, én mégis úgy gondolom, ez az ember pontosan ilyen fogadtatást érdemelt.

Igen, tudom, hogy vannak hibái. Azt is el tudom fogadni, hogy nem ő játssza a legszínesebb teniszt a mezőnyben. Tudom, hogy sosem fog felérni a federeri-nadali magasságokba, ami az eredményeket illeti. De időnként magamra ismerek benne - még akkor is, amikor az éterbe kiált egy-két cifrább kifejezést a pontok között. Murray sosem akart tökéletességet sugallni, se a személyiségén, se a játékán keresztül. Ettől lesz emberközeli, egy közülünk - ez az egyik legfőbb oka annak, hogy mellette tettem le a voksom. Ám elsősorban amiatt a maximalizmus által motorizált küzdőszellem miatt kedveltem meg, ami ebben az egyetemes zsenikkel fémjelzett érában Grand Slam-bajnoki címekig és a világelsőségig repítette. És ami a legreménytelenebbnek tűnő helyzetben is további harcra késztette. Mert tökéletes ugyan nem akart lenni, de a legjobb igen. Ez az erénye pedig túlmutat a szubjektivitáson, mindenki számára példaértékű. A harc folytatása végett döntött a műtét mellett, ez volt az utolsó esélye arra, hogy újra versenyképes lehessen.

Nem siette el a visszatérést, megfelelő mértékű óvatosság jellemezte döntéseit. Azonban kedvenc borítása vonzásának, Wimbledonnal a középpontban nem tudott ellenálni, így tett egy próbát, megmérettette magát az élmezőnnyel. Visszakanyarodva a Queen's Club-i fogadtatásra és a Nick Kyrgios elleni találkozóra, bőven benne volt a pakliban, hogy sima két szettben búcsúzik. Én is tartottam ettől a forgatókönyvtől az előzmények fényében (lásd: visszalépés az előző heti Libéma Opentől), ám a brit szurkolókkal egyetemben kellemesen csalódtam. Ha - csupán az érzékeltetés kedvéért - a tavalyi wimbledoni torna 4. fordulója táján elzárják előlem a külvilágot és minden releváns információt, majd belecsöppenek ebbe a mérkőzésbe, abszolút nem mondtam volna meg, hogy Murray egy évig sérült volt és átesett egy operáción. A pontok közben kifogástalan lábmunkával rukkolt elő, nem késett le labdákról, egyedül talán az adogatásaival küszködött - tény, hogy egy kettős hibával adományozta oda a győzelmet Kyrgiosnak -, de ez betudható annak, hogy régóta nem kényszerült rá arra, hogy ennyit szerváljon egyhuzamban. Amikor az ember ilyen hosszú kihagyás után két és fél intenzív órán keresztül pariban tud lenni egy jó formában lévő top 20-as játékossal és mindössze döntő szett 7/5-re kap ki tőle, az enyhén szólva is vállalható teljesítmény visszatérés címén. A vereség ténye mindenképp fájó, hiszen a Andy rendkívül közel állt ahhoz, hogy győzelemmel mutatkozzon be, ellenben a vereség módja ebben a szituációban kifejezetten biztatólag hathatott. Ennek megfelelően a korábbi világelső csak a pozitív impulzusokat vitte tovább és használta fel tapasztalatként a következő heti eastbourne-i versenyre. Az óvatosság jegyében leszűrte a fejlődéshez szükséges tanulságokat is, melyek kétségtelenül közrejátszottak a későbbi döntései meghozatalában.

Eastbourne-ban úgy hozta a sors(olás), hogy az ugyancsak műtétből visszakapaszkodó félben lévő Stan Wawrinkával kellett megmérkőznie az első fordulóban, ami pusztán a nevek alapján popcorn-gyanús párosításnak tűnt. Valami mégis azt súgta, hogy kettejük közül Murray van előnyösebb szituációban a motiváltság okán, és több esélye lehet nyerni egy kissé hitehagyott Wawrinkával szemben, mint egy úgy-ahogy a játékra fókuszáló, meglepő ütésekkel operáló Kyrgios ellen. Megérzéseim pedig szokatlan módon beigazolódtak: a wimbledoni indulás lehetőségével is kalkuláló skót magabiztos sikert aratott az ötlettelen, könnyű hibákat elkövető svájci felett. Az önfeledt ünneplés önmagáért beszélt (lásd: fenti kép)... A következő körben honfitársa, Kyle Edmund várt rá, aki lassacskán bebetonozza helyét a legjobb 20 között és jelenleg a britek elsőszámú reménységének számít. Bivalyerős tenyeresek és viszonylag stabil szerva jellemzi - utóbbi jelentős mennyiségű olcsó ponthoz jutattja, pláne füvön. Nem lehetett kérdés, hogy ezen a meccsen ő a favorit, és végül határozott tenisszel érvényesítette a papírformát. A legproblémásabb statisztikai adat Andy-re nézve, hogy viszonylag gyenge százalékban nyerte a pontokat az első adogatásai mögött (61%), ezt a bizonytalankodást pedig Edmund effektív módon tudta kihasználni.

Mindezen történések és a három lejátszott mérkőzés fényében Murray nem adta fel wimbledoni reményeit és többnyire olyan nyilatkozatokat tett, amelyek azt sugallták, valószínűleg elindul hazája Grand Slam-tornáján. Július 3-án kedden, a szeszélyes Benoit Paire ellen kezdhette volna meg szereplését Wimbledonban, ám még a vasárnapi nap folyamán bejelentette, mégsem lesz ott a képzeletbeli rajtvonalnál. Az indok válasz volt az égető kétségekre: nem érezte magát készen a három nyert szettre menő küzdelmekre, ami jóeséllyel hosszútávon be is igazolódott volna. De továbbra is biztos vagyok benne, hogy nem okozott volna csalódást.

Mostmár beletörődtem és elfogadtam ezt a döntést, még ha kezdetben túlságosan is óvatosnak éreztem. Valószínűleg ez volt a helyes út. Bízok Murray józanságában és tudom, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy visszakerüljön arra a polcra, ahova ő tartozik és amit kiérdemelt eddigi karrierje során. Mert a világranglista 800. helye (július 16-ától csak az eastbourne-i pontjai játszanak, minden más ki fog hullani, így tulajdonképpen lenullázódik) nem az a polc, ez egyértelmű.