SNOOKER

German Masters | World GP | Welsh Open | Romanian Masters | Players Championship

A londoni Masters óta hallgattam a snookerről, nyilván nem véletlenül. Egyszerűen nem illett volna bele a mámoros olimpiai hangulatba ez a keserédes, kérdőre vonó, csalódott hangnem. Őszintén szólva annyiszor éltem már meg hasonló időszakot Trumppal kapcsolatban, annyiszor kerestem már feleslegesen a miérteket - konkrét magyarázat nélkül -, hogy nem is volt kedvem felhozni a témát. Gondoltam várok egy kicsit, hátha jön egy hullám, amit meglovagol és ezáltal valóban lesz miről írnom, nem csak a kudarcokat veszem számba. De olyan igazi, meglovagolható hullám nem jött, pedig a Masters óta eltelt több, mint két hónap és lezajlott rengeteg verseny. Ez van. Nem várok tovább a nagy áttörésre, nincs is mire, hiszen egészen a világbajnokságig (április végén kezdődik) nem áll asztalhoz - elintézte magának...

Oké, lehet, hogy kissé túldramatizálom a helyzetet, ennyire talán nem mély a gödör, de messze sincs minden rendben Judd körül. Például döntő frame-ben elvérzett a China Open selejtezőjében még januárban, így ugrott a főtáblája. Pedig ez a torna lehetett volna az utolsó esélye a VB előtt, ráadásul a pénznyeremény is meglehetősen vonzó, kizárt, hogy pont őt, a nagy sportautó-rajongót ne érdekelte volna. Mindegy, van ilyen, ez most nem sikerült. Az igazán problémás és érthetetlen időszak csak azután (vagy talán ebből?) következett. A German Mastersen még egész szépen helytállt, bíztató játékkal jutott el az elődöntőig... aztán 1-6 arányban maradt alul Mark Williamsszel szemben. Fogalmam sincs mi történt hirtelen. Néhány héttel később a World Grand Prix-n első körös vereséget szenvedett Michal White-tól, a Welsh Openen (ami azért nem egy kisstílű esemény) mindössze egy fordulót ment, Saengkham verte meg - ezeken a meccseken is mindössze 1-1 frame-et tudott nyerni. A gibraltári versenyen el sem indult, a Romanian Mastersen pedig - ahol csak a legjobb 16 vehetett részt, szóval merő presztízsharc - az a Kyren Wilson intézte el 4-2-vel a negyeddöntőben, aki lassan a mumusának számít. Ezután már a minimum elvárásaimat is elvetettem, hiszen úgy gondoltam, ha nincsenek elvárások, kevesebbel is elégedett leszek, vagy legalább nem érdekel annyira, ha idejekorán kikap (ezt a szitut szerintem minden sportrajongó át tudja érezni)...

A Players Championshipre Judd végre összekapta magát - címvédőként illett is -, az ő szintjének megfelelő snookerrel tudott előrukkolni. Ezen a verseny is 16 fős főtáblával indult, a legjobbak mérték össze tehát tudásukat a walesi Llandudnóban. Trump előbb 6-4-gyel búcsúztatta Maguire-t, majd valósággal lemosta Neil Robertsont a negyddöntőben (6-1), így létrejött egy pikáns, O'Sullivan elleni elődöntő. Őt ketten ritkán produlálnak lapos, eseménytelen, egyoldalú meccseket, most sem történt ez másképp: a fiatalabbik angol kezdett jobban, vezetett 2-0-ra, ám Ronnie egyenlített a szünetig. A 15 perces pihenő után gyakorilatilag fej-fej mellett haladtak tovább: egészen a 9. frame-ig Juddnál volt a lépéselőny, mindig az ötszörös világbajnoknak kellett az eredmény után futnia. A sorsdöntő fordulat 5-4 után következett el a színvonalas találkozón, amikor is O'Sullivan magához ragadta a kezdeményezést és miután esélyt sem hagyva Trumpnak a befejezésre egyenlített, lökött egy 67-es breaket a döntő frame-ben, megfordítva ezzel a mérkőzést. Ez abszolút belefér, Ronnie-tól ki lehet kapni. Remélem, hogy a világbajnokságra tovább javul a forma és végre egyszer Judd esélyeshez méltó módon, a várakozásoknak megfelelően fog teljesíteni Sheffieldben. Bár lehet, hogy eddig pont az esélyesség terhe bénította és nem árt, ha egyszer nem őt kiáltják ki főfavoritnak. 

Szocsi óta szezonról szezonra élek, ennyi idő alatt már szinte rutinná vált az aggódás, hiszen sosem tudhattam/tudhatom pontosan, hogy Ammann marad-e vagy megy, ami egy lassan 37 éves sportolónál bőven benne van a pakliban. Idén sem volt ez másképp: elrutinosodó aggódásomnak a főoldalon is hangot adtam. Még mielőtt megírtam volna az olimpiát felvezető cikkemet, visszakerestem egy régebbi bejegyzést, ami 2013-ban kelt. Jót szórakoztam azon, hogy már akkor is ugyanezt csináltam: betegesen tartottam attól, hogy Simi elköszön. Aztán mégse köszönt el, se Szocsi után, se azóta. Lezárult egy újabb olimpiai ciklus és még mindig itt van, hiszen Planicán se búcsúzott el. Az utóbbi 4 év alatt komoly hullámvölgyeket vészelt át - az az ominózus bischofshofeni bukás lelkileg viselte meg igazán és évekig érezni lehetett a hatását -, de most újra kivirult, minden eddiginél jobban élvezi az ugrást, főleg miután összerakta az érkezését. Miért is fejezné be? (Igen, és ilyenkor szokott jönni a meglepetés - nem is merem túlságosan elbízni magam.)

A szezon utolsó harmadát (is) Kamil Stoch egyeduralma jellemezte, de ez egy cseppet sem befolyásolta az olimpiai nyomás alól felszabadult mezőny felhőtlen jókedvét és nem csorbította motivációjukat. Ammann sem indult neki céltalanul ennek a néhány versenynek: régi álma, hogy egyszer 250 méterig repüljön, így Vikersundre és Planicára koncentrált, már csak azért is, mert idei egyetlen dobogóját - egy 3. helyet - sírepülésben érte. Persze ez nem azt jelenti, hogy a 'mezei' nagysáncos világkupa-futamokat ellazulta volna, ugyanis egy alkalmat sem szalaszt el az érkezési procedúra csiszolására. Az utóbbi években próbálkozott már azzal, hogy a másik lábát helyezi előre a telemarknál, de ez különösebben nem javított a zsűri pontszámokon, így visszatért a megszokott pozícióhoz. Úgy tűnik, mostanra kezd beérni a több szezonon átívelő munka és konok kitartása egyöntetű 18-asok formájában manifesztálódik. Jókat szoktam derülni azokon a jeleneteken, amikor Simi egy-egy korrektul kivitelezett talajfogás után örömmámorban tör ki. Megzabálom az embert.

Ami a konkrét eredményeket illeti, összességében el lehet mondani, hogy a második sorozatokban rendre tudott javítani a helyezésén, ami abszolút pozitív jel - bár nyilván több esélye lenne a top 10-re, ha nem a 20-25. pozícióból várná a folytatást. Vikersundben (Raw Air-sorozat záró 'szakasza') nem ment neki kifejezetten jól a repülés: egészen biztosan többet várt magától, hiszen mégiscsak a világ legnagyobb sáncáról beszélünk, ahonnan az egyéni csúcsok jelentős része származik. Ammann az impozáns norvég helyszínen mindössze 216.5 méterig jutott, az átlagosnál laposabb röppályával operált. A planicai szezonzáró hétvégén már sokkal bíztatóbb kísérletekkel rukkolt elő. Az első egyéni versenyen 229.5 méter volt a legjobbja, míg a vasárnapi viadal első körében egy minden szempontból tökéletes 234 méteres repülést mutatott be. A szezont végül egy 14. hellyel zárta és ami még ennél is fontosabb, jelenleg nincs okom azt hinni, hogy szögre akasztja a léceket.

Miután a pyeongchangi eredmények nem konvertálódnak át világkupa-pontokká, Fourcade még nem lehetett biztos az összetett sikerben, bár vitathatatlanul neki állt a zászló. Ezt a szezont egyértelműen az olimpiára tette fel, csak és kizárólag az arany érdekelte, viszont ahogyan az elsődleges célok (túl)teljesültek, egyre fontosabbá vált számára a nagy kristálygömb elhódítása, azaz a Johannes Boe-vel vívott egész éves presztízs csata megnyerése - ezzel is jelezvén, hogy helye megingathatatlan a sportág trónján. Mi tagadás, a norvég riválisnak - főleg az idény kezdetén - sokszor sikerült borsot törnie a francia orra alá, és zsinórban aratott fölényes győzelmeivel, illetve elbizonytalanítóan kiemelkedő futóidejével feladta a leckét. Viszont hiába fut elképesztően jól, ez önmagában nem jogosítja fel a tartós dominanciára - legalábbis egyelőre -, hiszen ha hibázik, akkor általában nem áll meg egy korongnál és emiatt elveszti az esélyét a dobogóra. Ezzel szemben Fourcade, még ha esetenként nem is teljesít makulátlanul a lőtéren, a végén mindig - és ez a téttel bíró világkupa-futamokra valóban igaz - felállhat a dobogóra. Mindig. És ez az ő igazi erénye: stabilitás a világ tetején. Másrészt, amikor Boe érinthetetlensége megingat(hat)ta önbizalmát, sosem maradt el a csattanós választ részéről: valószínűleg ezek a pillanatnyi megingások is kellettek ahhoz, hogy 3 aranyérmet hozzon el az olimpiáról, tehát a két történet összefügg és a Boe-általi kihívás csak még elszántabbá és koncentráltabbá tette. Korábban soha senki nem nyerte meg zsinórban 7-szer az összetett világkupát, Martin Fourcade-nak ez sikerült. 

A pyeongchangi rózsaszín buborékot egy kisebb betegség oszlatta fel Fourcade körül: a kontiolahti világkupa-forduló sprintversenyén végül nem tudott rajthoz állni gyomorrontás miatt, ezzel tálcán kínálva a lehetőséget Johannes Boe-nek a zárkózásra. Ha a norvég nyert volna, vészesen megközelíti az éllovas franciát, ám mindössze a csalódást keltő 4. helyen végzett és mivel nem rendeztek üldözésest, Martin fellélegezhetett. A tömegrajtos startlistáján már mindkét nagyágyú nevét megtalálhattuk, bár közel sem volt garantálható, hogy a sárga trikós képes lesz a legjobbjához közeli teljesítményt nyújtani. Fourcade kifejezetten gyengén, 2 lövőhibával indította a versenyt, amivel a mezőny utolsó harmadába sorolódott, viszont ezután egy korongot sem vétett el, így fokozatosan javított pozícióján, sőt, az utolsó sorozat után az élre ugrott, de nem maradt ellenfél nélkül. Shipulin pillanatokon belül utolérte, és amint beletörődtek, hogy a hajrára marad a döntés, Julian Eberhard megérkezett mögéjük és miután akaratlanul felborította az orosz az utolsó 500 méteren, elszáguldott a francia mellett is. Martin nem forszírozta a győzelmet, nem is volt olyan kondiban, hogy megtegye. Boe miatt pedig egy cseppett sem kellett aggódnia: az összetettbeli rivális csupán a 19. helyen ért célba. 

Az oslói - ha úgy tetszik holmenkolleni - versenyhétvége még nem döntötte el végérvényesen a kristálygömb sorsát. A sprintet hibátlanul abszolváló Fourcade egy, az ő szintjén gyengének minősíthatő futóidővel a dobogó legalsó fokát kaparintotta meg, míg Boe egy hibával 'befurakodott' elé és bizakodva várhatta a folytatás. Nem alakult ki tehát közöttük jelentős különbség az üldözésesre nézve, minden adott volt egy ki-ki meccsre a két sílövő fenomén főszereplésével. Nem meglepő módon megint a norvég rontotta el a biathlon-rajongók szórakozását: a második lövészetben elkövetett két hibájával végleg elszigetelte magát Martintől és a győzelemtől. A francia sem futott makulátlan versenyt, két korongot hagyott fent, ám így is kényelmes előnnyel diadalmaskodott, biztosítva helyét az összetett élén.

A tyumeni szezonzárónak legfeljebb matematikai eséllyel vághatott neki Johannes Boe, legbelül talán már ő is érezte, hogy a reális sansz elszállt. A sprintben Fourcade rövidre zárta kettejük összetettért folyó párharcát: a hibátlan lövészet mellé ezúttal észveszejtő futóidő is párosult, ez a kombináció pedig tarthatatlannak bizonyult kihívói számára. Boe a sikertelen álló sorozata (2 hiba) után adta fel a küzdelmet, teljesen elengedte ezt a történetet és végül kicsúszott a top 10-ből is. A francia mentális fölénye újból megmutatkozott: amikor kellett, képes volt kihozni magából a maximumot. És nem ám csak éppenhogy nyert, fél percet vert a 2. helyezettre, amivel ráadásul megalapozott egy újabb sikert is. Az üldözésesben ugyanis a nyomába sem értek a többiek, a rajt után a célban találkozhattak vele legközelebb. Fourcade a 3. lövészetet követően már egy perccel a mezőny előtt járt, a különbség pedig nem csökkent jelentősen azután sem, hogy rontott egyet az utolsó sorozatban. Igazi diadalmenettel koronázhatta meg idei teljesítményét. A tét nélküli tömegrajtost mindezek után legálisan lazulhatta el, igaz ezzel megszakadt 21 dobogós helyezést felvonultató megismételhetetlen sorozata, ami a világkupát illeti, de őszintén: kit érdekel? Ott a kezében - mostmár a vitrinjében - a hetedik nagy kristálygömb, együtt a négy szakági trófeával, merthogy idő közben azokat is elhódította. A jelzők meg már rég elfogytak vele kapcsolatban.

update | ápr. 13.
A pyeongchangi olimpia francia érmesei az Élysées palotába voltak hivatalosak, ahol kitüntetésben részesültek - élükön a zászlóvivőkkel, Fourcade-dal és Marie Bochet-val. A Francia Köztársaság Becsületrendjének jelvényét személyesen az elnöktől, Emmanuel Macrontól vehették át.

Rendkívül pozitív fejlemény Murray rehabilitációjával kapcsolatban, hogy a skót március utolsó hetében visszatérhetett a teniszpályákra Patrick Mouratoglou edzőközpontjában. Emellett a korábbi világelső bejelentette, hogy elindul a június 11-én kezdődő Libéma Openen a hollandiai Rosmalenben, még a Queen's Club-i tornát megelőző héten. Ha viszont minden a lehető legjobban alakul, Murray akár egy kicsivel korábban is pályára léphet tétmérkőzésen - például az újonnan szervezett füves challenger-versenyen Loughborough-ban.