SNOOKER

London Masters

Mindig is úgy gondoltam, hogy az elődöntő - legyen szó akár teniszről, akár snookerről - jó eredménynek számít, tehát mondjuk utólag, egy szezon távlatából visszanézve semmiképp nem szokásom sikertelennek titulálni azokat a versenyeket, ahol pártfogoltaim eljutottak a legjobb 4 közé. Legalábbis alapesetben. De, ha tegyük fel egyértelműen ők számítottak favoritnak az adott mérkőzésen, mégis búcsúzni kényszerültek, már jóval keserűbb szájízzel tekintek vissza egy-egy ilyen elődöntős szereplésre. Ha pedig jelentős előnyből sikerül elbukni az esélyt a döntőbe jutásra, aligha fogom pozitívumként értékelni ezeket az eredményeket. A hiányérzet, a meghiúsult remények által okozott üresség és csalódottság átminősíti a helyzetet. Judd nem először teremt hasonló szituációt az idei 2017/2018-as szezonban. A Scottish Openen például Cao Yupengtől kapott ki az elődöntőben, ahol nem kérdés, hogy esélyesként indult. Oké, önmagában ez még nem akkora tragédia, felesleges is lett volna túlgondolni ezt a vereséget, így én se tettem.

Viszont amikor egy Mastersről van szó, ami a Triple Crown része és a legpatinásabb meghívásos torna a naptárban, már képtelen vagyok egy szimpla legyintéssel elintézni az ügyet. Ennek persze több oka is van: egyrészt a verseny és ezzel együtt az eredmény (győzelem/vereség) súlya, másrészt az esélyesség ténye, harmadrészt az az óriási lehetőség, ami Trump előtt mutatkozott az idei évben, negyedrészt pedig az, hogy gyakorlatilag egy nyert helyzetből került ki vesztesként. Ez utóbbi különösen fáj, figyelembe véve, hogy ez lehetett volna Judd első Masters-fináléja, ráadásul nem kapott volna legyőzhetetlen ellenfelet Mark Allen személyében (mondjuk egy Selby-hez vagy O'Sullivanhez viszonyítva). Az igaz, hogy Trump nem játszott lehengerlően jól ezen a tornán, nem nyerte kellően magabiztosan a meccseit (mind Liangot, mind Murphy-t 6-4 arányban búcsúztatta), de az elődöntőben tiszta lappal indulhatott Kyren Wilson ellen. Nem lehetett kérdés, hogy ő a favorit, hiszen már volt tapasztalata, ami a Masters-elődöntőket illeti.

Viszont Wilsonnak nincs éppen kellemes játéka, ráadásul egy, a BBC elemző műsőrában adott interjújában Judd elmondta, ha válaszhatna, mindenképpen egy nála idősebb játékossal mérkőzne a torna ezen szakaszában. Megértem, hisz' aki idősebb, az kiszámíthatóbb is. De ez nem jogosítja fel arra, hogy kikapjon a nála fiatalabbtól, főleg nem 5-2-ről. Ha a találkozó scorecardjára tekintünk, leolvashatjuk, hogy míg az elődöntő első felében inkább Judd rukkolt elő 50 feletti breakekkel, a szünetről visszatérve Wilson dominált. A döntő frame-ben is előbb a harmadik helyen kiemelt angol jutott szóhoz, ám hamar elakadt, miután az ellenfél, dacolva a rá nehezedő nyomással, összekalapált egy 72-est, ami bőven elengendő volt a győzelemhez... Na, de mégis, 4 frame-et bukni zsinórban favoritként, mikor már csak karnyújtásnyira volt a döntő?! Az ilyen lehetőségeket nem illik kihasználatlanul hagyni a Mastersen. Félek, hogy megbosszulja magát később. Ha ez nem bosszantott volna eléggé, Trump a minap elbukott a China Open selejtezőjének 1. fordulójában, ugyancsak döntő frame-ben... Amondó vagyok, hogy nem ártana stabilizálnia magát, ha VB-t szeretne nyerni. Hiába számít még mindig fiatalnak, sorra szórja el a lehetőségeit. Esto no me gusta.

Négysánc. Egyike első meghatározó sportélményeimnek. Cirka 8 éve kezdem azzal az újévet, hogy megnézem a garmischi versenyt. Imádom. Talán még egy olimpiai bajnoki címnél is értékesebb az a legendás Aranysas, ami az összetett győztesének jár. Nem csoda, hiszen nem kevesebb, mint 8 kitűnő ugrás szükségeltetik a dicsőséghez. Másfél hét töretlen koncentráció. Olyan, akár egy tenisz Grand Slam vagy egy háromhetes kerékpáros körverseny. Azzal a különbséggel, hogy ebből évente egy van a síugró naptárban. Legnagyobb szívfájdalmamra Simon Ammann sosem nyert Négysáncversenyt. Cserébe négyszeres olimpiai bajnok. Pont ugyanannyi kiváló ugrást kellett neki prezentálni mindehhez, mint Kamil Stochnak, az idei négysánc-bajnoknak. Történelmi év volt az idei: Stoch mind a négy sáncon diadalmaskodott, ami rajta kívül mindössze egy embernek, Sven Hannawaldnak sikerült a 66 éves múltra visszatekintő versenysorozat története során. Ha így nézem, Simi is megcsinálta a síugró Grand Slamet, csak éppen az olimpiákon, 8 év különbséggel a két duplázása között. Kérdés, összességében értékesebb-e az egy Aranysas, mint 4 olimpiai arany? Kötve hiszem...

A svájci görcsösen akarta a Négysánc-sikert. Pontosan ebbe bukott bele. Sajnos szó szerint. Kétszer is. Karrierje során háromszor állt dobogón, de az összetett győzelem szempontjából mintha el lett volna átkozva. Azt hiszem, a 2015/16-os turné volt az első olyan, ahol már semmiféle reményt nem táplált az Aranysas elhódítása iránt. A 2015-ös bischofshofeni bukása volt a fordulópont, akkor zárult le nála a görcsös nyerni akarás időszaka... Végtére is, sajnálom, hogy nem sikerült felemelnie azt a trófeát. De ettől még teljes a pályafutása, akkor is, ha Pyeongchang után vagy a szezon végén befejezné. És külön örömmel tölt el az, hogy vissza tudta küzdeni magát, ha nem is a csúcsra, de legalább annak közvetlen közelébe. Tudniillik, utoljára a 2015-ös kuopiói versenyen állhatott dobogóra.

Mostanáig. Hiszen az idei bad mitterndorfi világkupa-fordulón, a kulmi repülő sáncon, amikor már-már senki sem várta volna, két nagyszerű ugrással megkaparintotta az előkelő 3. helyet. Úgy ünnepelt, mintha nyert volna. Pedig ez volt a 80. alkalom, hogy világkupa-dobogót ünnepelhetett. Nem meglepő, megkönnyeztem én is. Nem tudhatom, lesz-e még hasonló pillanat. Mármint könnyezni még biztos fogok, de... szóval értitek. Végülis, egyelőre közel sem tűnik reménytelennek Simi helyzete. Az oberstdorfi sírepülő világbajnokságon is bemutatott egy-két tetszetős repülést - bár a körülmények és a felesleges beülőtologatás jócskán befolyásolta az eredményeket. A legutóbbi világkupán, Zakopanéban pedig a 2. helyen állt (!) az első sorozat után és végül ötödikként zárt. Mondhatni, jól sikerült a formaidőzítése az olimpiára... 8 év: pontosan ennyi idő telt el legutóbbi ötkarikás győzelmei óta. És pontosan onnantól számítom szurkolói ámokfutásomat is, hiszen arról a vancouveri olimpiáról származnak első emlékeim vele kapcsolatban.

Zsinórban 15 dobogós helyezés, ebből 6 győzelem. Ez Martin Fourcade idei szezonra vonatkozó statisztikája. Korántsem véletlen, hogy vezeti az összetett világkupát - jelenleg 54 pont az előnye. Mindezt úgy, hogy valaki még nála is többször nyert, és időnként egyenesen érinthetetlennek tetszett. Ez a valaki pedig nem más, mint Johannes Boe. Jogosan vetődhet fel a kérdés, akkor hogyhogy nem Boe vezet? Egész egyszerűen azért, mert nem ő a kiegyensúlyozottabb. Ez a már-már félelmetes stabilitás továbbra is Fourcade legfőbb fegyvere a norvéggal szemben. Hiszen ha Johannes Boe nem nyer, nem áll olyan valószínűséggel dobogóra, mint francia ellenfele, aki még egyszer sem maradt le a pódiumról ebben a szezonban, hibázzon akárhányat is. Azt viszont el kell ismernem, amennyiben a fiatal norvég hibátlanul tudja le a lövészeteit, nincs ellenszere a pályán. A pyeongchangi olimpia központi kérdése ebből kifolyólag tehát az - ami a biathlon sportágat illeti -, hogy Boe képes lesz-e kellően koncentrálni a lőtéren. Mert a két olimpiát megjárt, kétszeres aranyérmes Fourcade aligha remeg majd meg az éles helyzetekben. Figyelembe véve a kettejük közötti kiegyensúlyozottságbeli különbséget, kizártnak tartom, hogy legalább egyszer ne legyen lehetősége a franciának egy újabb bajnoki címre. Egy biztos: a Fourcade-Boe párharc garantálja az ötkarikás izgalmakat.

Oberhofban a szezon során először billent Fourcade felé a mérleg nyelve. Minden 2 kósza lövéssel kezdődött a sprintversenyen: Johannes alaposan elpuskázta a fekvő testhelyzetű sorozatát, kihagyhatatlan ziccert teremtve ezzel legfőbb riválisának. A hatszoros összetett győztes katalánnak nem is kellett ennél több! Hibátlanul hozta le mindkét lövészetét és maga mögött tartotta a norvég armadát. Közülük Emil Hegle Svendsen jelentette rá a legkomolyabb veszélyt, aki 10 másodpercen belül tudott maradni hozzá képest. Végül Johannes Boe  is felfért a dobogóra a két hiba ellenére. Fenyegetően közeledett az utolsó körben Martin idejéhez: csaknem fél percet adott a mezőnynek, ám még ez sem lehetett elég ahhoz, hogy ledolgozza büntetőköreit. Az üldözésesben tovább folytatódott a norvég élvonal és Fourcade küzdelme. Az 1. lövészet után Svendsen jutott jelentősebb előnyhöz, ám ennek nem örülhetett sokáig, hiszen sífutásban képtelen volt tartani a mögötte érkezők tempóját. A fiatalabbik Boe a következő sorozatot sem élte túl hibátlanul, átadva ezzel az elsőszámú üldöző szerepet Martinnek, aki féltávnál utolérte Svendsent, a 3. lőtéri jelenésük után pedig meg is előzte. Fourcade 5/5-tel menedzselte utolsó kísérletét is, de még mielőtt megindult volna a győzelem felé, egy pillanatra megállt és konstatálta, hogy egykori legkiválóbb ellenfele elvétett egy korongot. Mindeközben Johannes Boe úgy jött fel, akár a talajvíz: a kettővel több rontást azonban most sem tudta semmissé tenni, másodikként végzett. Végül testvére, Tarjei csípte el a dobogó legalsó fokát, Svendsennek csak szánalmas beszólogatásra futotta.

Ruhpoldingban - ahol szerettem volna ott lenni idén, de már nyár végén megteltek a környező szállodák a síelőkkel - tovább folytatódott Martin sikerszériája. Az egyéni indításos versenyszámban egy meglehetősen érdekes taktikát figyelhettünk meg Boe részéről: tanult oberhofi ámokfutásából és tudatosan visszavett a tempóból a pályán és a lőtéren egyaránt. Hirtelen úgy tűnt, mintha szerepet cseréltek volna Fourcade-dal, hiszen ezúttal a norvég került hamar fél perc körüli hátrányba, ami a kilométerek elteltével párhuzamosan nőtt. Boe egyértelműen kivárásra játszott, bízva egy esetleges rontásban ellenfele részéről, ami végülis bekövetkezett. Az információ nyilvánvalóan eljutott hozzá, még mielőtt a 4. lövészethez ért volna, ám ahelyett, hogy folytatta volna türelmi játékát, Fourcade hibáján felbuzdulva bevállalt egy tőle megszokott villámsorozatot, aminek meg is lett a következménye. Saját stratégiai csapdájába esett, miután még a dobógóról is lecsúszott, míg Martin kényelmes előnnyel ért célba, szezonbéli 5. győzelmét aratva. A váltófutamban minden ország az olimpiai összeállítását próbálgatta: nem történt meglepetés, a tradícionális biathlonnemzetek gyűjtötték be az érmeket Norvégia-Franciaország-Oroszország sorrendben. A tömegrajtos verseny váratlan izgalmakat tartogatott, hiszen Fourcade a 3. lövészetben kétszer rontott, 45 másodperces hátrányba sodorva ezzel magát. Nemhogy az első hely, még a dobogó sem tűnt éppen reális célnak ebben a helyzetben. Ám láss csodát, a francia egy kör alatt 10 pozíciót javított és nagyjából 25 másodpercet dolgozott le az éllovas Boe-vel szemben, aki utolsó sorozatos hibájával alaposan nyakára húzta ellenfelét. A végén kevesebb, mint 5 másodpercet tudott csak megőrizni az előnyéből...

Az olimpia előtti utolsó világkupa-fordulón, Antholzban visszatért az űrbéli Boe-gépezet. A sprintet egy hiba dacára is szignifikáns különbséggel nyerte a 0+0-át teljesítő Fourcade előtt, az üldözésesben pedig lenullázott, így az égvilágon senkinek sem volt esélye megszorongatni őt, nemhogy megelőzni. Egy percet vert a komplett mezőnyre, ami nem piskóta, bár rajta kívül csak honfitársának, Svendsennek sikerült hibátlan lövészetet produkálnia. Martin persze nem nem törődött bele a másodhegedűs szerepbe, pláne nem két héttel a pyeongchani játékok előtt, így szokásához híven felszívta magát a vasárnapi tömegrajtosra. Johannes Boe pedig újból csődöt mondott a lőtéren: rögtön 2 hibával indított, miután kapkodhatta a léceit, mivel 40 másodperc hátrányt gyártott magának. Igaz, a 2. lövészetben francia oldalról is becsúszott egy rontás, de a következő körben mindenki bekrapált, aki addig előtte volt: Peiffer, Svendsen és Shipulin egyaránt büntetőkörök teljesítésére kényszerült. Fourcade-nak így hirtelen az ölébe hullott az újabb elsőség megszerzésének lehetősége és nem jellemző rá, hogy ezeket a helyzeteket kihasználatlanul hagyná. Még egy eltévedt lövés is belefért neki, hiszen fél perces előnnyel gazdálkodhatott az utolsó körben. Nem hajtotta szét magát, kiélvezte a pillanatot. Igaza van: mentálisan igenis lényeges, ki utazik győzelemittas élményekkel az olimpia helyszínére. Ráadásul Fourcade a zászlóvivői szerepkörben is lubickolhat majd: ő vezeti be a francia küldöttséget a február 9-ei megnyitó ünnepségen.

Hiába szerette volna, Andy nem kerülhette el a csípőműtétet. A beavatkozást végül január 8-án ejtették meg Ausztráliában és orvos véleménye szerint kiválóan sikerült, ami remek hír kiindulásnak. Murray a műtét után azt nyilatkozta, a füves szezonra tervezi visszatérését, de nem fog siettetni semmit, megtanulta a leckét. És elnézve sérüléssel küszködő sporttársait, akik hosszú vívódás elvállalták az Ausztrál Openen való indulást, jól teszi. Wawrinka feleslegesen erőltette a térdét, még nem állt készen a játékra, de Djokovic könyöke sem tűnt éppen 100%-osnak. Mindezek fényében úgy gondolom, tényleg érdemesebb várni még 1-2 hónapot, minthogy idejekorán visszatérj és tovább ronts a saját helyzeteden. Utólag nézve az elmúlt fél év elvesztegetett időnek tűnik Andy karrierjére nézve, de megértem, hogy nem feküdt azonnal kés alá, hiszen tudható, hogy efféle beavatkozások sportolói szempontból óriási kockázattal járnak. Nagyobb az esély arra, hogy egy csípőműtét után sosem tud visszatérni az ember a korábbi szintjére. De ezt be kellett vállalnia, ha legalább az esélyt meg akarja adni magának, hogy folytathassa pályafutását. Márpedig még a vérrel-verítékkel megszerzett világelsőségét is visszaadta volna, csak hogy ott lehessen az év első Grand Slam-tornáján... És ez nem egyéni spekuláció, maga Murray írta egy szurkolói kérdésre válaszolva.