Ünnepelni, továbblépni
bettina. 2017.10.26. 12:16
SNOOKER |
European Masters | English Open |
Valahol a világbajnokság környékén vesztettük el a fonalat, de ez nem azt jelenti, hogy Trump május eleje óta abszolút nem is játszott, csak éppen ritkásan követték egymást a tornák és nem is bírtak akkora jelentőséggel. Júliusban részt vett a csapat világkupán (World Cup), ahol Barry Hawkinsszal egészen a döntőig jutottak, majd a Hong Kong Mastersre is elutazott, ahová mindössze 8 játékos kapott meghívást. Itt Murphy-t még megverte, de Ronnie-tól kikapott 6-5-re az elődöntőben. Ezek után átesett egy lézeres szemműtéten (évek óta kontaktlencsével játszott) és utólag mondhatom, hogy oltári mázlija volt az European Masters címvédője, mert így a selejtezős meccsét átteték Belgiumba és nem kellett augusztus elején asztakhoz állnia. Viszont a World Open kvalifikációjával (kb. 2 héttel a műtétjét követően) megpróbálkozott Prestonban, ami csúfos véget ért számára, hiszen Sam Craigie 5-0-val söpörte el. Augusztusban, a China Championshipen (pontszerző) csak egy kört ment, ahelyett, hogy maradt volna Európában és a Paul Hunter Classicen indul el. Szeptemberben mindösszesen egyetlen mérkőzés kapcsán volt érdekelt: az International Championship selejtezőjét már sikerrel vette. Tavaly októberben kezdte a nagy menetelését - tornagyőzelem, döntő és elődöntő zsinórban egymás után -, és idén is az év ezen szakaszára élesedett fel a formája. Nem csoda, hiszen ilyenkor érkeznek sorra a fontosabbnál fontosabb versenyek, ilyentájt indul csak be igazán a snookerszezon.
Ahogyan azt már korábban említettem, a Lommelben megrendezett European Mastersnek címvédőként vághatott neki és az a tény, hogy még sosem sikerült korábban címet védenie, extra motivációt nyújtott neki a formába lendüléshez. A Belgiumba mentett selejtezős meccsét ugyanazzal a Chris Tottennel vívta, akit néhány nappal ezelőtt 6-0-ra vert még Angliában. A papírforma ezennel sem borult, Judd ugyanott folytatta, ahol a szigetországban abbahagyta: 4 további frame-et zsebelt be Totten ellen és ha majd' 3 hónapos késéssel is, de feljutott a főtáblára. Az első fordulóban egyik legjobb barátját, Adam Duffy-t búcsúztatta egy nem túl magas színvonalú találkozón 4-1-re, majd jött a kritikus pontnak bizonyuló második kör. Martin O'Donnell neve nem mond sokat egy mezei snookerrajongónak, de attól, mert valaki nincs bent a top 50-ben a világranglistán, nem fakezű és igenis okozhat kellemetlenségeket még egy topjátékos számára is. Trump pontosan egy ilyen rejtett csapdába sétált bele, illetve csak majdnem, mert döntő frame-ben végülis megmenekült a kieséstől. Egyáltalán nem játszott rosszul, sőt, lökött 2 százast is, de az ellenfél meglepetésre tartotta a lépést és 3-2-re még ő vezetett, ám végül győzött a rutin. David Gilbert korántsem bizonyult olyan rágós falatnak, a tavaly bukaresti bajnok 4-2-vel ejtette ki. A negyeddöntőben Mark Allen következett és egy újabb nívós, szoros mérkőzés, ami alázásnak indult: Judd villámgyorsan elhúzott 3-0-ra, majd az észak-ír visszakapaszkodott a szakadék széléről és kiegyenlített, így egyfajta mentális előnnyel vághatott neki a döntő frame-nek, de egy 70-es break segítségével az angol léphetett tovább a legjobb 4 közé. A legjobb teljesítményt kétségtelenül az elődöntőben láthattuk tőle, igazi gálát varázsolt ebből a meccsből, igaz, Cao Yupeng nem fejtett ki komoly ellenállást, szóval bőven volt is erre lehetősége. A kínai csak az első frame-et tudta megnyerni, ezután zsinórban hatot bukott el a parádézó Trump ellen, aki játszi könnyedséggel sétált be karrieje 16. pontszerző döntőjébe.
De cseppet sem volt egyszerű dolga, hiszen Stuart Binghammel került szembe, akitől az utóbbi időkben 2 fájó vereséget is elszenvedett: a 2015-ös VB elődöntőjében 17-16 arányban maradt alul, miután Bingham bevállalt egy hármas vonatot a döntő frame-ben, a 2017-es Welsh Open döntőjét pedig 8-7-es vezetésről bukta el 9-8-ra. Ilyen formán nem lehetett Juddot egyértelmű favoritnak tekinteni, bár az előző körben mutatott produkciója akár fel is jogosíthatta volna erre a titulusra. A döntő első szakaszában viszont Bingham tűnt valamivel összeszedettebbnek, folyamatosan nála volt az előny, Trumpnak futnia kellett az eredmény után: 2-2 után kissé el is vesztette a fonalat a fiatalabbik angol, míg az ellenfél sorozatban lökte a százasok, de sikerült összeszednie magát, így a szünetre 4-4-gyel mentek el. A 2015-ös világbajnok az esti etapot egy újabb százassal nyitotta meg, ezután viszont lassan fordult a kocka, hiszen a címvédő vette át az irányítást. A mérkőzés során először érezhette nyeregben magát, mikor sorozatban 3 frame-et nyert meg és 7-5-ös vezetést harcolt ki - igaz, némi szerencsével. Ám ezzel még nem dőlt el semmi, hiszen Bingham lenullázta a különbséget és kibontakoztatott volna köztük egy újabb drámai végjáték. Azért csak volna, mert Trump elejét tudta venne ennek 2 nagyszerű, nyomástól nehezített breakkel: egy 66-ossal jutott újra előnyhöz, majd stílszerű befejezés gyanánt egy 107-essel örvendeztette meg a belga közönségét és 9-7-re diadalmaskodott egy már-már mumusnak tekinthető rivális felett. 8. pontszerző győzelmét ünnepelhette Lommelben, és életében először sikeresen megvédte a címét, ami valódi mérföldkőnek számít egy pályafutásban. Remélhetőleg ez még csak a kezdet, és egy, a tavalyihoz hasonló szezont fut majd be idén is.
Trump nem ülhetett túl sokáig a babérjain, egy hét szünet után már a Home Nations sorozat első állomásán, az English Openen volt jelenése. Az első forduló jelentette akadályt csak rezgő léccel vitte át: megint kifogott egy alacsonyan rangsorolt, de rendkívül összeszedett ellenfelet Robbie Williams személyében (nem, nem az a Robbie Williams). Hasonlóan az O'Donnell-meccshez, 2-1-es vezetést után rövidesen 2-3-as hátrányban találta magát és kellett az a plusz egy fokozat a győzelemhez. Ehhez képest Mark Joyce-on valósággal átgyalogolt, űrsnookert nyújtva lépett tovább a harmadik körbe. A régóta csak küszködő beváltatlan ígéret, Matthew Stevens sem tudott elé áthidalhatatlan akadályt támasztani: a score cardra pillantva tűnthet úgy, hogy Judd egy újabb kiemelkedő teljesítménnyel rukkolt elő, ám ez csak részben fedi a valóságot, hiszen jórészt a walesi hibáiból élt. A nyolcaddöntőben kialakult egyfajta baráti találkozó, mivel a feljövőben lévő Jack Lisowskival hozta őt össze a sorsolás. Furcsa módon nem szoktak sziporkázó, bődületes színvonalú meccseket produkálni, pedig hasonlóan támadó stílust képviselnek, azzal a különbséggel, hogy Jack 'megrekedt' azon a szinten, ahol Judd 2011-ben járt, amikor berobbant az élmezőnybe. Safety-ben a mai napig nemigen gondolkodik Lisowski, ami meglehetősen kockázatos taktika: ha nem sül a kéz, nem jönnek a hosszú golyóbelökések, akkor könnyedén a vesztes oldalon találja magát. Amikor egymás ellen játszanak, valamiért Trump sem hajlandó belemenni elhúzódó, vontatott biztonsági csatákba és így gyakran vagdalózásba torkollnak a párharcaik. Most sem történt ez másképp, akadtak sorozatos hibáktól tarkított frame-ek. Hiába tűnt úgy 3-2-es állásnál, hogy a tavalyi döntős ura a helyzetnek, némi szerencsével Lisowski kiharcolta a döntő frame-et és végül egy kerek 80-as breakkel lezárta a mérkőzést. Egy percig sem sajnálom tőle a sikert, de szívesen megnéztem volna egy Judd-Ronnie negyeddöntőt...
ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR |
szezonösszefoglaló |
Nem úgy vágtam neki ennek az évnek, hogy ez lesz az utolsó. Tulajdonképpen a tavalyi visszavonulás-mizéria és a baszkföldi pálfordulás után meg sem fordult a fejemben, hogy Contador nem használja ki azt a plusz egy szezonos opciót a Treknél, ahol már a kezdetektől fogva otthonosan érezte magát. Teljesen felszabadultnak tűnt: az amerikai együttesnél újra hozzá illő megbecsülésben részesült, lesték minden kívánságát és lehet, hogy nem kapott maga elé egy Sky-szintű sort (talán nem is erre volt szüksége), a srácok minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy asszistálhassanak a sikeréhez - különösképp búcsúversenyén, a Vueltán. Bevallom, szinte azonnal belopták magukat a szívembe az új csapattársak, leginkább a hozzáállásuk és alázatosságuk miatt. Tetszett, ahogyan fogadták Albertót és az is, ahogyan elköszöntek tőle szeptemberben. Mit tetszett, imádtam! Úgy éreztem, mintha már hosszú évek óta együtt tekernének, miközben csak néhány hónapról volt szó. Annyi nevet említhetnék, akiket ezelőtt kis túlzással észre sem vettem a mezőnyben, idén mégis hatalmasat nőttek a szememben. Utólag már sajnálom, hogy Contador nem lépett hamarabb és hagyta ott a süllyedő hajóként funkcionáló Tinkoffot, miután Riist kifüstölték onnan... A Trektől megkapta azt, amire az utóbbi évek konfliktusviharában a legjobban vágyott: a családias, kiegyensúlyozott miliőt, a támogató hátteret és a tiszteletet. Mindez egyértelműen hozzájárult ahhoz, hogy ettől a csapattól és idén vonuljon vissza. Ugyan nem nyert még egy Tour de France-t, sőt még egy háromhetest sem, mégis a csúcson hagyhatta abba. Nemcsak sportszakmailag, lélektanilag is, amit egyrészt a tavalyi ambivalens szezon, másrészt az idei Tour mentális megpróbáltatásai miatt fontos kihangsúlyozni.
Egyetlen egy győzelmet jegyzett profi karrierje utolsó évében, de az a legjobbkor, a legtökéletesebb forgatókönyv alapján valósult meg. Számtalanszor volt másodpercekre a sikertől: a tavaszi blokk versenyei során négyszer kellett megelégednie az összetett 2. helyével. Csak azért tudott ezeken a kudarcokon átlendülni, mert az utolsó csepp erejét is otthagyta az országúton - lásd: Párizs-Nizza. A küzdelem a lételeme, ez tette azzá, aki. Az akaratot valódi erővé tudta kovácsolni, elszántsága pedig egészen a végső pillanatig kitartott. Ennek eredményeként ünnepelhetett az Anglirun, megkoronázva és teljessé téve ezzel pályafutását. Lehet, hogy voltak nála erősebbek is a mezőnyben, de senki sem akarhatta jobban azt a győzelmet, mint ő - és ebben ezer százalékig biztos vagyok. Mindezt azután vitte véghez, hogy a Tour de France-on egy újabb lélekromboló hullámvölgyön ment keresztül: a 9. szakaszon fogalmazódott meg benne véglegesen a visszavonulás gondolata. Akkor és ott, a Mont du Chat lejtmenetében szállt el az utolsó lehetősége is a sárga trikóra. Nem azért lett végül kilencedik, mert ennél többre nem lett volna képes. Ő (volt) az egyetlen olyan versenyző, akinek nyugodt szívvel elhihettük: ugyanannyit ér számára a 2. hely, mint a tizedik. Csak a győzelemben gondolkodott, legyen szó annak bármilyen formájáról. És mivel a szakaszgyőzelem elérhetőbb volt számára, annak érdekében habozás nélkül beáldozta az összetettbéli pozícióját. Ez a Vueltán is ugyanígy működött. Ha konzervatívabb, valószínűleg felállhatott volna a dobogóra Madridban. De az nem ő lett volna. És legfőképp, az nem győzelem. Az 'csak' egy mezei 3. hely. Az Anglirun pedig elsőként gurulhatott át a célvonalon. Győzött, ünnepelt és elköszönt. Nincs 'még egy év', de nem is bánom már annyira.
Ennek így kellett lennie. Nem másképp, nem máskor, nem máshol.
Minden évben, amikor Ammann érintett, szoktam írni a nyári síugró GP-ről, aminek ugyan nincs akkora presztízse és súlya, mint a téli világkupában, de egy olimpiai szezon előtt kiváló felkészülésként szolgál. Lehetőséget ad arra, hogy az ember csiszoljon a technikáján, a telemarkján, kiválassza a legmegfelelőbb felszerelést, stb... Igaz, nincs semmi garancia arra, hogy aki nyáron brillírozik, az télen is fog, de önbizalomnövelésre mindenképp alkalmasak ezek a versenyek. Mivel nem nyilatkozik semmi konkrétumot, nem tudhatom, hogy Simi utolsó szezonjára, utolsó nagy dobására készül-e, mindenesetre semmi jelét nem látom annak, hogy kiégett volna. Elutazott a nyári GP legtöbb helyszínére, ért el kifejezetten jó eredményeket, de ami ennél is fontosabb, még 36 évesen is képes fejlődésre. Mert még mindig szeretne fejlődni. Legfőképp az érkezésén kellett csiszolni, ami azóta a két bukása óta (ezeknek lassan 3 éve) teljesen elment. És pontosan ezért örült annyira, annak, hogy a klingenthali szezonzárón, az 1. sorozatban 54 pontot (!) kapott a zsűritől, azaz 3-szor 18-at. Legutóbb talán akkor tudhatott a neve mellett ilyen pontokat, amikor a csúcson volt: kis túlzással akár csinált telemarkot, akár nem, a távolság miatt gyakran jutalmazták korrekt pontszámokkal - pedig sokszor még szüksége sem volt rá, annyival túlugrotta a mezőnyt.
De az utóbbi években a távolságból is hiányzott, de telemarkot meg abszolút nem produkált az esetek többségében, a bírók pedig nyomták a 16 pontokat, hozzáteszem, jogosan. Mondjuk többször éreztem azt, hogy akkor sem adnak jobb pontot, ha mutatott valami telemarkszerűt. Gondolom ez Ammannt is zavarta és éppen ez motiválta abban, hogy javítson a talajfogási technikáján. Ennek eredménye az a 3-szor 18 pont Klingenthalban, ráadásul ott a távolságot is mellétette, ezért végezhetett a 6. helyen az egyébként kifejezetten erős mezőnyben. Jó, ettől még nem lesz toronymagas favorit Pyeongchangban, de elérhet majd korrekt eredményeket a következő téli szezonban, ha kijön neki a lépés. Hogy aztán mi lesz, nem tudom. Évek óta attól tartok, hogy szögre akasztja a lécet (már Szocsi előtt megpedzette a visszavonulás-témát), úgyhogy minden újabb szezont bónuszként fogok fel. Az a hajó meg már egy ideje elment, hogy a csúcson hagyja abba (bár nem bánnám, ha rámcáfolna), nem ez tartja versenyben. Egyszerűen csak szereti, amit csinál és ez elég motiváció.
|