ORSZÁGÚTI KERÉKPÁR

Vuelta a España

Vannak rajongások, amelyek csak hetekig tartanak - nevezhetjük fellángolásoknak is. Vannak, amelyek valamivel tartósabbak, mégis később elfelejtődnek. Vannak olyanok is, amelyek végigkísérik fiatalkorunkat és ezáltal hatással vannak személyiségünkre. És akadnak életreszóló rajongások is, amelyek meghatározzák értékrendünket. Számomra Contador ilyen. Ha kifordulok magamból se tudok olyan értékrendet felállítani, amelyben az ő erényei ne szerepelnének. És most nem csak arra a világklasszis kerékpárosra utalok, aki versenyzési stílusával betáncolta magát szurkolók millióinak szívébe és akinek a személye egy évtizeden keresztül garantálta a valódi izgalmakat. Hanem a magánemberről is, aki 20 évesen visszatért a halál torkából, és aki akaraterejére támaszkodva minden álmát megvalósította. Akiről karrierje utolsó versenyén csapattársai napról-napra elmondták, megtiszteltetés vele együtt tekerni és a csapatbusz előtt tolongó rajongótáborral kórusban énelték, hogy „Un año más” (még egy évet). Mindez persze nem véletlen. Egy sportolót ugyanis nem csupán az eredményei tesznek naggyá, hanem a karizmája is. Az az igazi győzelem, ha az embereknek 20-30 év múlva is mond majd valamit a név, Alberto Contador. És biztos vagyok benne, hogy így lesz. Szerencsésnek érzem magam, hogy én nem csak nosztalgikus beszámolókból fogok hallani róla, hanem valóban láttam őt versenyezni. 7 év alatt láttam nyerni, láttam veszíteni, még többször támadni. És láttam, ahogyan ellövi utolsó töltényét a ködös Angliru tetején.

Megmondom őszintén, derült égből villámcsapásként ért Alberto augusztus eleji bejelentése, miszerint az idei Vuelta lesz karrierje utolsó versenye, lévén egész júliusban azzal hitegettek, kihasználja a Treknél a plusz egy éves opcióját. Miután a Tour de France egyik pihenőnapján sem érkezett hír a szerződéshosszabbításról, megkezdődtek a spekulálások a jövőjével kapcsolatban, de a csapatfőnök, Luca Guercilena igyekezett ezeket cáfolni. Én pedig elhittem, hogy sínen vannak a tárgyalások és csak idő kérdése, hogy bejelentsék: Contador jövőre is ott lesz a mezőnyben... De ekkor már mindketten tudták, hogy nincs tovább, csupán arról tárgyaltak a Tour után, hogy mikor és milyen formában hozzák nyilvánosságra a visszavonulás hírét. Emlékszem, augusztus 7-e egy hétfői nap volt, és már vagy egy hete tülkön ültem, hogy Berci indul-e a Vueltán, szóval amikor megláttam, hogy feltöltött egy videót az egyik közösségi oldalra, fülig érő mosollyal kattintottam rá. Még ennél is szélesebb lett a mosoly az arcomon, amint kimondta, részt vesz hazája körversenyén. Aztán jött a fekete leves: a mondat második fele már arról szólt, hogy ez lesz az utolsó dobása. Mondanom sem kell, ráfagyott az arcomra a mosoly. Még egyszer végignéztem a videót, hátha valamit félréértettem. Sajnos nem, így le kellett ülnöm néhány percre, hogy feldolgozzam az információkat. Cikáztak a fejemben az emlékek és igen, egy-két könnycseppet is elmorzsoltam. De mivel éreztem, hogy ez nem túl célravezető magatartás, inkább előre tekintettem. Mivel a Vuelta csak 2 héttel később kezdődött, volt időm, hogy még egyszer, utoljára összeszedjem magam, hogy őrültmód végigszurkolhassam azt a három hetet, lesz ami lesz. 

Augusztus 19-én, a franciaországi Nîmes-ben rajtolt el az idei spanyol körverseny egy kellemes csapatidőfutammal, de mondhatnám úgy is, megkezdődött a Contadort búcsúztató fiesta. Ugyan az újságírók számára világossá tette, hogy nem levezetni jött a Vueltára, hanem nyerni, mindig külön kihangsúlyozta, hogy legfőképp élvezni szeretné karrierje utolsó háromhetesét. És mindenki megtett minden tőle telhetőt, hogy ez így legyen. A (hazai) közönségtől kezdve, a csapattársakon át, a szervezőkön keresztül, a tv előtt ülő/álló rajongókig. Utólag már bátran mondhatom, ellopta a show-t a duplázó Froome elől. Minden egyes start- és célhelyszínen bődületes tömeg gyűlt össze a Trek busza körül, az utak mentén számtalan köszönő szöveggel ellátott molinót lehetett látni, nem beszélve arról, hogy amikor a szurkolók megpillantották Albertót, egymást kiabálták túl, hogy bíztassák kedvencüket. Igaz, a harmadik szakasz után a végső győzelem esélye elszállt Contador számára egy szimpla gyomorrontás miatt, pozitív morálját sikerült fenntartani a későbbiekre is. Miután két és fél perc hátrányt szedett össze Andorrában, kapott némi szabadságot és úgy versenyezhetett, ahogyan ő igazán szeret: offenzíven. Többször lenyilatkozta a Vuelta alatt, hogy az ő versenyfelfogásával az gyökeresen ellentmond, hogy Froome hátsó kerekét követve vonatozgasson a hegyeken, majd jóváírásokért sprintelgessen az esélyesekkel. Sajnos ebbe az irányba halad a kerékpársport, főképp a háromhetesek, pontosan ezért fog rettentően hiányozni a mezőnyből Alberto, aki a wattmérős korszak hajnalán is képes volt látványt és izgalmat csempészni az eseménytelennek ígérkező etapokba is.

Szerencsére a betegség nem nyomta rá a bélyegét a teljesítményére, a soron következő hegyes szakaszokon megkezdte visszazárkózását és csakhamar a top 10 kapujában találta magát, elérhető közelségben a dobogótól. Az alcossebre-i befutóra visszatért az a Contador, akit mindenki látni szeretett volna: a spanyol neutralizálni tudta a Sky akcióját, majd felülkerekedett a hajrában. Halványan ugyan, de újra piskolákolni kezdett a remény, hogy harcban lehet az összetett győzelemért. Innentől kezdve Alberto csapata közreműködésével ontotta magából a támadásokat, legyen szó akár kiemelt, akár harmadik kategóriás emelkedőkről. Egy lehetőséget sem akart veszni hagyni: a Puerto del Garbín Peter Stetinával karöltve indultak meg, két nappal később, a rettegett Xorret de Catín pedig ő volt az egyetlen, aki követni tudta az addigra már piros trikós Chris Froome-ot. Ekkor hagyta el a száját a frappáns mondat, „No he vuelto; nunca me he ido”, azaz „nem tértem vissza; el se mentem” - jelezve ezzel azoknak, akik az andorrai megingása után leírták. Az első pihenőnapot követően, a Calar Altóval fémjelzett egyik királyszakaszon abszolút a Sky-vonat akarata érvényesült és elmaradt a tűzijáték. Nem úgy, mint az ártalmatlannak vélt 12. etapon. Történt ugyanis, hogy a Puerto del Torcalon Contador összebeszélt a korábbi csapattárssal, Nicolas Roche-csal és egy igencsak merész támadással feldobták ezt a napot. Froome-ék nem különösebben túráztatták magukat az összefogásuk miatt, ám a lejtmenetben a piros trikós kétszer is bukott, minekutána elszabadult a pokol. A Trek hátrarendelte Edward Theunst az időközben egyedül maradt kapitányhoz, aki az utolsó csepp erejét is feláldozta a minél nagyobb különbség kiharcolása végett. Végül az üldözőkkel szemben 20, Froome-mal szemben 40 másodpercet sikerült hozni Antequerában, ami nem sorsfordító, de Contadorék így is sokkal kedvezőbben jöttek ki ebből a szakaszból, mint azt előzetesen remélni merték.

A Trek csapatban uralkodó fesztiválhangulat az országúton is megmutatkozott, amikor a mezőnyhajrát ígérő 13. szakasz közben Markel Irizar és Edward Theuns kezdett nótázásba: a belga srác kiváló spanyolsággal, teli szájjal énekelte a La Bambát, ami az idei Vuelta egyik nem hivatalos himnusza lett. Hálás vagyok azért, hogy kedvencem egy ilyen támogató, felszabadult és jókedvű társaságban búcsúzhatott profi karrierjétől, az utolsó Tinkoffos évekhez képest ez igazi felüdülés volt a számára... Az első kiemelt kategóriás hegy, a Sierra de la Pandera a 14. napon várta a versenyzőket, ahol az esélyesek közt egy kivételesen izgalmas csata bontakozott ki, minek a végén ugyan nem alakultak ki jelentős különbségek, de jóformán mindenki előhuzakodott egy-egy kísérletettel, észben tartva azt, hogy a következő etap még komolyabb kihívást tartogat számukra. A mezőny elérkezett ugyanis a Sierra Nevadába, ahol gyors egymásutánban megmászták az Alto de Hazallanast és az Alto Hoya de la Morát. Alberto előrukkolt egy, a specialitásának számító korai támadással, 27 km-re a céltól, mondván azzal aztán nem megy semmire, ha a Sky-mozdonyt követi a célvonalig. Se nem élvezi, se nem ad neki sikerélményt. Az országúti kerékpár az ösztönök sportja, pontosan az (kéne, hogy legyen) a lényege, hogy a versenyző megtalálja a megfelelő pillanatot, nem az, hogy a wattmérőjéből kiolvassa, még mennyit bír és hogy annál egy hajszálnyival se adjon ki többet magából. Szóval, ezen akció sikertelensége ellenére Contadornak kell igazat adnunk, ugyanis a szurkolók túlnyomó része a kockázatvállaláson, spontaneitáson alapuló versenyzésért lelkesedik, nem a tollba mondott, konzervatív kerékpározásért, hiába bizonyul egyes helyzetekben célravezetőbbnek az utóbbi taktika.

A második pihenőnap utáni egyéni időfutamon erőteljesen kirajzolódott, ki lehet még harcban a dobogóért az utolsó héten. Meglepetés persze nem történt, Chris Froome dominálta a nagyrészt sík kronót és tovább növelte előnyét riválisaival szemben, és azon se csodálkoztunk, hogy Chaves, Aru és Woods kiszállt a buliból. Contador nekik és saját magának is köszönhetően egészen az 5. helyig jött előre összetettben, nagyságrendileg 2 percre a képzeletbeli bronzérmes pozíciótól, amit Kelderman foglalt el. Rögtön másnap a tettek mezejére lépett a spanyol, hogy egyrészt tovább csökkentse a különbséget, másrészt, hogy megszerezze a hőn áhított szakaszgyőzelmet - érdekesség, hogy utoljára a 2014-es Vueltán, az Ancaresen ünnepelhetett. A Los Machucos helyenként 30%-ot súroló rámpái kiváló lehetőséget kínáltak az újabb rohamra és a Treknél nem is késlekedtek: ezúttal Pantano vezette fel Albertót, akit csak Miguel Ángel López tudott követni, ő sem sokáig. A kolumbiai hamar leszakadt, így a hazaiak sztárja egyedül vette üldözőbe a szökevénycsoport legkitartóbb tagját, Stefan Deniflt. Mindeközben Froome-nak jelentős problémái adódtak, kénytelen volt a veszteségek minimalizására koncentrálni, így a Sky-sor egyre hátrébb csúszott a mezőnyben - közel másfél percre nőtt a hátrányuk Contadorral szemben. Viszont Denifl csodával határos módon maga mögött tudta tartani főszereplőnket és elorozta előle a napi győzelmet. Ezt a csatát ugyan elvesztette, ám a háromszoros bajnok folytatta az ostromot: próbálkozott másnap azon az emelkedőn is, ahol 2012-ben bemutatta legendás, versenyt eldöntő támadását (Fuente Dé-n aratott sikerének emlékét egy bekeretezett fotó őrzi a nappalijában).

A 19. szakaszon egy újabb alaposan kidolgozott csapattaktikát láthattunk a Trek részéről, amikor az Alto de San Martín de Huerces nevezetű emelkedőn az alapesetben sprintfelvezező (!) Koen de Kort húzta meg a sort Alberto kérésére, aki egy perces előnyt harcolt ki a főmezőnnyel szemben és a lejtmenetben megintcsak Theuns sietett a segítségére. Az utolsó 2 km-en érték csak utol, miután feleslegesnek ítélte a további küzdelmet az Angliru fényében. Contadornak ez a hegy jelentette az utolsó lehetőséget arra, hogy - minden szempontból - a csúcson búcsúzhasson és gyakorlítilag előre borítélkohattuk, hogy tenni fog még egy kísérletet a szakaszgyőzelem megkaparintására. Csak az volt a kérdés, mennyi ereje marad ennek megvalósítására... Nos, pontosan annyi, amennyi kellett. A mezőny meglehetősen kellemetlen időjárási körülmények között vágott neki a 20. etapnak és még véletlenül sem akarták elengedni a szökést, legalábbis veszélyesen messzire nem. A Trek a kezében tartotta az eseményeket, az egész csapat előreállt és egészen az első kaptató lábáig diktálta a tempót. Az Alto del Cordalon Pantano jelent meg az esélyesek csoportjának elején, aki aztán a lejtmenetben megindította azt a bizonyos utolsó rohamot: az Angliru lábánál Albertóval és Enric Más-szal (Contador alapítványcsapatából került fel a World Tourra) együtt kilőttek a Sky-vezette sorból és csakhamar kiharcoltak egy körülbelül fél perces előnyt, ami fokozatosan nőtt. Sorra érték utol a széteső szökevénycsoport tagjait, közülük huzamos ideig Bardet és Soler tudott beállni mögéjük, illetve némileg besegített a két Yates-testvér is, pótolva a közben visszamaradó Pantano erejét. A különbség viszont korántsem volt meggyőző és bíztató: amint a Sky és a Bahrein hátul átvette az irányítást a Sunwebtől, a korábbi 50-ről 30 másodperc környékére csökkent.

Ekkor Contador újra a gázra lépett és leszakította magáról először Mást, majd Bardet-t és idővel Solert is, így az utolsó 5 és fél km-t egyedül tette meg. Az előnye lassacskán 1 perc fölé kúszott és méterről-méterre egyre valósabbnak tűnt az álomszerű befejezés. Persze a szakaszgyőzelmet nem adták ingyen: a hátsó csoportból Kruijswijk és Zakarin is megindult, utóbbi a dobogóját féltette, érthető módon, ám nem jutott messzire. A holland, vele ellentétben kissé el tudott távolodni Froome-éktól, de Albertóhoz nem került vészesen közel és néhány kilométerrel később őt is megfogták. Végtelennek tűnt a hegy. Contador-szurkolóként különösen. Szabályosan reszkettem a tévé előtt, amikor kedvencem a 20% feletti részeken küzdötte át magát. Attól csak tovább romlott az idegállapotom, hogy Froome kontratámadásba kezdett és segítőjével, Poels-szal kiegészülve rohamtempóban csipegették le a másodperceket. Ráadásul a túllelkesedő nézők ijesztően közel merészkedtek a versenyzőkhöz, a csendőrségnek is nehezére esett megfékezni őket, ami megintcsak nem járult hozzá a nyugalmamhoz. Az üldözőcsoport mindeközben megszűnt létezni, mindenki a saját zsírján tekert tovább, kivéve persze a piros trikóst. Az utolsó kilométerre érve fél perc alá csökkent Alberto előnye a Sky-os duóval szemben, de szerencsére már csak néhányszáz métert kellett megtennie, mielőtt a hegy meredeksége kiengedett és lefelé nem érhették őt utol, akármennyire küzdöttek. Szinte hihetetlen, de megcsinálta. Miért is ne, hiszen ettől Alberto Contador. Amikor célbaért, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy ez álom vagy valóság, hiszen álmodni sem lehetett volna ennél szebb valóságot. A csúcson fejezte be, egy utolsó ikonikus pisztolylövéssel a misztikus ködbe burkolózó Angliru tetején.

Madridban az önfeledt ünneplésé volt a főszerep. Ki sörrel, ki pezsgővel, ki kávéval koccintott, miközben a versenyzők megosztották egymással az előző három hét élményeit és elkészültek az emlékkönyvekbe kívánkozó fotók is. Theuns és Irizar újra dalra fakadt, még inkább belopva magukat ezzel a szívembe, míg a Sky-osok hátul ünnepelték a duplát, amiről Contador drámai kilépője miatt a kelleténél talán kevesebb szó esett. Mikor beérkeztek a fővárosba, a mezőny előreengedte a hazaiak kedvencét, így elsőként haladhatott át a célvonalon - persze még ezután megtettek néhány kört a hivatalos befutóig. A madridi közönség hangorkánnal és a már megszokott 'Gracias, Alberto!' feliratú molinókkal köszöntötte visszavonuló bajnokát. Enyhén szólva is megható pillanatok voltak ezek. A szakasz teljesítése után egybegyűltek a Trekes versenyzők és elkísérték kapitányukat egy tiszteletkörre. Contador spanyol zászlót lebegtetve mondott viszontköszönetet a szurkolóknak. A díjátadó ceremónia előtt egy-egy sör kíséretében még egyszer elhangoztak a Vuelta slágerei, a La Bamba és az Un año más, majd az egész csapat, sportigazgatókkal együtt képviseltette magát a pódiumon, mikor Alberto átvette a legagresszívabb versenyzőnek járó trófeát. Közösen elsütöttek egy bónusz pisztolylövést, amit lehet, hogy megkönnyeztem. De a fieszta ezután is folytatódott: a csapatbusz körül összegyűlt tömeg nem tágított, továbbra is zengett a 'még egy évet', amit a busz tetejéről Koen de Korték vezényeltek. Két nap múlva Pintóban, Contador szülőfalujában a Plaza de la Constituciónon is hasonló volt az őrület. Július 27-én én is jártam ott, akkor üresen kongott a városháza előtti tér, ahol szeptember 12-én ezrek köszöntötték hősüket... Tudom, hogy hiányozni fog, de még csak nem is sejtem, hogy mennyire.

Mindent hálásan köszönök, Alberto!
Mindent is.