TENISZ

Roland Garros

Eredetileg Róma után terveztem ezt a bejegyzést, remélve, hogy Murray legalább az egyik salakos Mastersen elér valami értelmezhető eredményt, amiről tudok költeni minimum 2-3 bekezdést. De teljes mértékben csődöt mondott mindkét tornán, így inkább a Roland Garros utánra halasztottam ezt a cikket, bízva a csodában, vagy legalábbis valami éles fordulatban a világelső formáját tekintve, hogy ne csak az okokat és a miérteket kelljen keresnem. A csoda pedig végülis bekövetkezett, úgyhogy se Murray-nek, se nekem nem kell egy pillanatig sem szégyenkezni és magyarázkodni. Nagy mentés volt ez, ami a salakszezont illeti. Ha valaki a Garros előtt azt mondja, a skót mindössze egy game-re lesz a döntőtől, dobok egy hátast. Nem azért, mert nem néztem volna ki belőle, hiszen pontosan tudom, mire képes, hanem azért, mert olyan kilátástalannak még talán sosem éreztem a helyzetét, mint Madridban és Rómában - pláne akkor, amikor eljutott hozzám a hír, egy újabb betegséggel melegít a salakos Slamre.

Kétségünk se legyen, maga a világelső is habozás nélkül írta volna alá előzetesen az elődöntőt Párizsban. Mert egyedül nem találta a sorozatos kudarcokra a miérteket és a kiút hogyanját. És akkor jött Ivan Lendl, meg az ő legendás puszta jelenléte, amivel igenis képes csodákat művelni Andy Murray-vel. Mit lehet ilyenkor csinálni? Visszamenni az alapokhoz és tudatosítani, miben jó az ember: ezáltal visszanyerhető valamennyi abból az elvesztett önbizalomból és elűzhető a kétségek egy jelentős része. Ez a taktikai húzás pedig tökéletesen működött. Ha nem is tért vissza az a Murray, aki 2016 második felében sorozatban nyerte a tornákat, annál egy mindenképpen jobb Murray-t láthattunk, aki Rómában a teljes bizonytalanságba süllyedve kapott ki Fogninitől. Kezdetnek megfelel ez is a visszatéréshez vezető úton. Ezzel az elődöntővel továbbá sikerült elérnie, hogy Wimbledonig kényelmesen megtartsa a világelsőséget. A párizsi szereplés legfontosabb hozománya mégis az, hogy kilábalt a reménytelenségből.

Nem kapott olyan könnyű ellenfelet az első körben, Andrey Kuznetsov okkal hihette azt, hogy reális esélye van a világelső ellen. Murray nem is játszott annyira jól, egészen a harmadik szettig, amikor elfogyott az orosz lendülete és - talán túlzott - önbizalma. A tavalyi döntős a folytatásban megtalálta a megfelelő ütéseket, láthattunk tőle néhány bravúrt is, és végül pozitív mérleggel zárta a meccset a nyerő-hiba arányra vonatkozóan. A második fordulóban Martin Klizannal csapott össze: a tiebreakben elvesztett nyitójátszmára nagyszerű tenisszel, két 6/2-vel válaszolt, de ezzel még nem volt vége a megpróbáltatásoknak. A negyedik szett megint szorosra sikeredett, 5-2-ről kellett zárkóznia a skótnak az újabb rövidítés kiharcolásáért, ám szerencsére kimenekült a csávából és nem nyújtotta tovább a mérkőzést. Az első igazi erőpróba a legjobb 32 között érkezett el Murray számára, amikor Juan Martin Del Potróval került szembe, aki bár hát- és vállfájdalomra panaszkodott a Garros előtt, pontosan ismerjük a teniszét: űrtenyereseivel bárkit le tud ütni a pályáról. A két tavalyi találkozójuk (olimpiai döntő, Davis Kupa-elődöntő) összesen 9 órán keresztül tartott és az utolsó pillanatig kiélezett volt, illetve bővelkedett a fordulatokban. Mindkettő egy-egy igazi öldöklő csatát hozott és nüanszokon múlott, így nem csoda, hogy ettől a meccstől is ezt vártuk, miközben pontosan tudtuk, hogy egyikük sincs 100%-os állapotban.

Az 1. szett a várakozásoknak megfelelően alakult, rendkívül magas színvonalú és intenzitású játékot hozott. Del Potro kezdett valamivel jobban, breakelőnyét egészen 5-3-ig őrizte, ekkor Murray visszajött és kiharcolta a tiebreaket: szenzációs labdameneteket láthattunk mindkettejüktől, ám a végén egy Delpo-hiba Murray javára billentette a mérleget. Az argentin egy tenyerest ütött éppenhogy szélesre és percekig állt a háló fölé görnyedve, könnyes szemekkel. A 2. játszmában a lelki törés ellenére még derekasan küzdött, 5-4-nél meglepetésre sikerült breakelnie a világelsőt, de nem tudta megfordítani az állást. A következő game-ben Andy újra kiharcolta a lehetőséget, hogy a szettért szerválhasson és másodjára már meg is csinálta. Innentől kezdve Delpo csak árnyéka volt önmagának, játékot sem tudott nyerni a folytatásban, így a skót a vártnál simábban jutott tovább és oldotta meg eddigi legkomolyabb feladatát ezen a Garroson. Ezután szinte ujjgyakorlatnak tűnt a meglepetésember, Karen Khachanov legyőzése. A fiatal orosz eleve handicappel indult, hiszen egy nappal kevesebbet pihenhetett és ugyan nem volt bátortalan, az összeszedettség hiányzott a játékából. Murray egy percre sem engedte ki a kezéből az irányítást: kétszer annyi nyerőt ütött, mint hibát és amikor bukta a szerváját (mindössze kétszer), egyből vissza is vette azt, eloszlatva ezzel Khachanov minden reményét. Pontosan ilyen meccsekre volt szüksége, hogy visszaszerezze önbizalmát.

A negyeddöntőben a 8. helyen kiemelt Kei Nishikorival találkozott, akinek ugyan villámgyors csuklója van, szinte folyamatosan küzd valamiféle sérüléssel - ez az idei salakszezonban sem volt másképp. Ettől függetlenül, meg kell hagyni, a japán az első játszmában fantasztikus tenisszel rukkolt elő és a Garroson először éreztem valódi tanácstalanságot a világelsőnél. Ez az állapot viszont nem tartott sokáig, Murray hamar megtalálta az ellenszert és egy 180°-os fordulat következett: a második szettet 6-1-re nyerte, köszönhetően a székbírónak, Carlos Ramosnak, aki 1 órán belül másodjára is figyelmeztette időtúllépés miatt, felhergelve ezzel a britet. Nishikori ezek után sem adta meg magát, kétszer is visszajött breakhátrányból, hogy aztán rövidítésre kerülhessen sor, ezt viszont a lehető legsimábban, 7-0 arányban bukta el a világelsővel szemben. Ez jelentette az igazi áttörést Murray számára, hiszen ebből a helyzetből már képtelen volt felállni a japán. És akkor következett az a bizonyos elődöntő Stan Wawrinka ellen.

Nem lehetett azt mondani, hogy bármelyikük is dominált és brillírozott volna, a momentum kézről-kézre vándorolt és ugyan sokáig több momentuma volt a világelsőnek - nem beszélve a mentális fölényről, amit többször is sikerült kiharcolnia - egyszer sem tudta végérvényesen megtörni vagy kizökkenteni a svájcit. A nyitószettben Wawrinka jutott először előnyhöz, 5-3-ra is vezetett, ám Murray visszazárkózott és a tiebreakben kerekedett felül. A 2015-ös bajnok ezután szempillantás alatt kiegyenlített, mivel 2-3 után csak ő nyert játékot a hullámvölgybe kerülő skót ellen, akinek rendkívül mélyről kellett visszajönnie a 3. szettben is. Stan 3-0-ra vezetett, mikor magához tért és 4-4-nél kiegyenlített, később pedig maga javára fordította az állást. A következőkben aztán fej-fej mellett haladtak, egészen a rövidítésig, és ez az, ami miatt Murray-nek lehet némi hiányérzete - még ha nem is olyan sok. Nem arról volt szó, hogy sorra ütötte a nem kikényszerített hibákat, leginkább Wawrinka kényszerítette ki a rontásokat, minek nyomán 7-3-ra nyerte a tiebreaket. A döntő szett sajnos a világelső összeomlásáról szólt. Ő maga azt nyilatkozta, hogy a fizikumával volt a probléma: nem tudott elegendő erőt és súlyt beletenni a labdákba, amit a svájci ki is használt. De kesergésre nincs idő, se ok, hiszen jön a füves szezon!

Critéium du Dauphiné: a Tour de France előtti utolsó rangos felkészülési verseny. Fel-ké-szü-lé-si. Nem főpróba. Nem szabad készpénznek venni. Végeredménynek meg pláne nem. Alberto Contador körülbelül huszonötezerszer nyilatkozta le, hogy konzervatívan fog hozzáállni ehhez a versenyhez. Magyarul ez azt jelenti, hogy nem akarja mindenáron megnyerni és spórol az energiájával. Való igaz, ez nem az a hozzáállás és versenyzési stílus, amiért szeretjük és bevallom, szurkolóként is meglehetősen lehangoló látvány volt, ahogyan pusztán ésszel tekert. Mert ez nem ő. Nagyon nem. De mindenek előtt meg kell érteni, miért is döntött így, mert ez egy abszolút tudatos döntés volt: idén a Tour de France a fő célja. És ha ennek az az ára, hogy dobja a Dauphiné összetettjét, akkor dobni is fogja, kész. Mert ő 34 éves fejjel úgy ítéli meg, hogy minden energiájára szüksége van, hogy harcolhasson a sárga trikóért júliusban. Ezzel pedig nehéz vitatkozni. Most komolyan, azoktól, akik az 5 perc hátrány miatt kritizálják és pánikot keltenek körülötte, megkérdezném, hogy ugyan hol érte volna meg széthajtania magát? Contador is elmondta: tavaly megnyomta a Dauphinét, majd fáradtan érkezett a Tourra. Kétszer nyilván nem fogja ugyanazt a hibát elkövetni, pláne 34 évesen nem. Hiszen, akármeddig is marad a mezőnyben, nem próbálkozhat a végtelenségig a TdF megnyerésével. Amíg viszont érzi magában a lehetőséget, menni kell, még akkor is, ha egyre többet kell áldozni a cél elérése érdekében. Ez az én véleményem.

Hazudnék, ha azt mondanám, nincsenek kétségeim. Nem vagyok annyira álszent és elvakult, hogy azt higgyem, Contador simán veri majd Froome-ot, Porte-ot és Quintanát a Touron. Nincsenek illúzióim. De még elhiszem, hogy valahogy sikerülhet. Legfeljebb nem 5 perc előnnyel. Bízok benne: az elvégzett munkában, az alázatában, az ösztöneiben, a küzdeni tudásában és a győzni akarásában. És bízok a csapatban, a Trekesekben is. Ez nagyon nem a Tinkoff, ahol azon kéne aggódni, hogy cserben hagyják-e a társak. Meg azon, hogy a eltolódik-e a hangsúly az összetettről (lásd: 2016-os Tour de France). Nincs szó semmiféle kétkapitányos felállásról és nincs az a pénzorientált vezető, aki csak az üzletet látja a kerékpársportban és hátat fordít versenyzőinek, ha éppen nem úgy mennek a dolgok, ahogyan ő elvárná. Nincs külső nyomás és állandó feszültség. Van viszont kétoldalú bizalom és békés környezet. Ezekre pedig óriási szüksége van Alberto Contadornak. És ezt nem véletlenül írom le ennyiszer idén.

Ha a baszk kört kritizáltam az útvonal okán, akkor a Dauphinét is kell. Annyit elárulhatok, hogy minden egyes bejegyzéshez készítek egy kis jegyzetet. A kerékpárversenyek esetében ez úgy néz ki, hogy külön-külön minden szakaszról írok néhány sort, hogy abból majd később kiszűrjem és összefésüljem a lényeget. Namármost, a Dauphiné első három szakaszához - plusz az ötödikhez - semmit, azaz semmit sem írtam. Magyarul nem történt semmi érdemleges ezeken a napokon. Az első feljegyzésem az időfutamra vonatkozik, úgyhogy innen kezdem a beszámolót. Már csak azért is, mert az időfutam volt az, ahol véleményem szerint Contador a maximumot nyújtotta és nem spórolt - vagy legalábbis nagyon keveset. A 23 kilométeres táv felénél Froome még 10 másodperccel előzte, a befutónál viszont 2 másodperccel elmaradt tőle, ami szerintem nagyszerű eredmény egy sík kronón. Igaz, Porte fél percet kiosztott nekik, de ő végképp nem az a megingathatatlan fajta és ez később be is bizonyosodott. A hatodik szakaszon beindult a csatározás az összetett menők között a Mont du Chat-on, ám ebből Contador látványosan kimaradt. Amikor Richie Porte támadott, meg sem próbált utánamenni. Pedig szerintem tudott volna. Ehelyett szépen beállt Valverde mögé és egészen a lejtmenetig árnyékként követte őt. Aztán a lejtmenetben nem kockáztatott, inkább kicsit leszakadt honfitársától és végül egy perc hátrányban érkezett be. Mindeközben legelöl Porte, Froome, Aru és Fuglsang ádáz küzdelmet vívott a szakaszgyőzelemért, amit a sprintben meglepetésre a dán szerzett meg.

Másnap az Alpe d'Huezre tekert fel a mezőny, igaz, a másik, kevésbé ismert irányból. Ha szigorúan a Contador-Froome-párharcra koncentrálunk, ezen az etapon is a spanyol kerekedett felül, miután egy ideig követte a gyilkos tempót tekerő Porte-ot. Viszont azt az előnyt, amit kiharcolt a brit ellen, a zsűri azonnal le is nullázta, hiszen a tiltott zónán belül fogadott el frissítőt. Egye fene. A záró szakaszon valósággal elszabadult a pokol: mindenki el akarta választani Porte-ot a sárga trikótól. Azonban az ausztrál hibát követett el azzal, hogy csak Froome-ra figyelt, mert bizony Jakob Fuglsang is offenzívát indított, aki egész héten kiváló teljesítményt nyújtott, és őt kissé alábecsülték az ellenfelek. Contador sem volt tétlen, csatlakozott a támadókhoz: a Col de la Colombière-en formálódó csoport élére állt és leszakították Richie Porte-ot. Froome csak később zárkózott fel hozzájuk, majd szépen dolgoztak együtt a lejtmenetben és a síkon, így az előnyük 1 percre nőtt. Az utolsó emelkedőn, a Plateau de Solaisonon Porte megkezdte a comebacket: rohamosan csökkent a különbség, de csak a Froome-féle sorral szemben bizonyult sikeresnek a védekezése. A mindeközben egyedül kísérletező Fuglsangot már nem tudta utolérni, ezért a jóváírásokon bukta el az összetett győzelmet. Contador 5 km-rel a cél előtt döntött úgy, hogy neki ennyi elég volt mára és látványosan visszavett a tempóból, végül 4 percet szedett össze, de legalább nem hajtotta szét magát. Ha a Tour első szakaszán kap 4 percet, na akkor kell pánikolni, egyelőre teljesen felesleges. Nem tudhatjuk, mire lett volna képes igazából. De ennél mindenféleképpen többre, ez biztos. Düsseldorfban majd szemügyre veszem. Élőben. Vive le Tour!