SNOOKER

Világbajnokság

Imádom a snooker világbajnokságot: a helyszínt, az atmoszférát, a 17 napos dömpinget, az éjszakába nyúló mérkőzéseket és a drámát is - bár erre még visszatérünk. Azt viszont nem szeretem benne, hogy túlságosan hangsúlyos és képes meghatározni egy játékos komplett szezonját. Nem szeretem, hogy aki egyszer megnyeri vagy akár csak döntőbe jut, az két évig megél az akkor szerzett pontokból anélkül, hogy bárki meg tudná előzni. Mindezt úgy, hogy az elkövetkezendő két évben alig-alig tud felmutatni értékelhető eredményt. Nem szeretem azt sem, hogy hiába van valakinek kiváló szezonja, ha a világbajnokságon nem jön ki a lépés, azzal semmissé válik minden és elfelejtik, mit csinált előtte. És fordítva: előfordulhat, hogy valakinek nincs igazán jó szezonja, majd a világbajnokságon remekel és ezzel mindent képes helyrehozni, kozmetikázni. Az már csak mellékes, hogy az év játékosa 99%-ban egyike a Crucible-ben döntőbe jutottaknak. Ez pedig nem mindig igazságos. Idén még talán igen, hiszen nehéz lenne vitatni Selby dominanciáját. Félreértés ne essék, nem is vele van problémám. Inkább azzal, hogy Trump egész szezonban kiegyensúlyozottan teljesített, játszott öt döntőt, nyert két pontszerző tornát, amivel felküzdötte magát a világranglista 2. helyére és elkezdhettük reménykedni, hogy megingatja Selby trónját. De a VB előtt megsérült és első fordulós meccsét fájdalomcsillapítók segítségével próbálta átvészelni. Nem sikerült. Innentől kezdve pedig senkit sem érdekelt, mit ért el előtte. Elbukta a 2. helyét is, úgyhogy gyakorlatilag a hajára kenhette egész éves kiegyensúlyozottságát. Jövőre kezdheti előről, 700 000 pont hátrányból Selby-vel szemben.

De nem is ez a legnagyobb baj és egyáltalán nem a világranglista miatt voltam annyira kikészülve. Hanem azért, mert Trump kiváló formában, önbizalommal telve, főfavoritként érkezett Sheffieldbe, és meg csak nem is rajta múlott, hogy idejekorán búcsúzott. Nem tudom, hogyan sérült meg, de kétlem, hogy saját hibájából. Ő nem is nyilatkozott a témában, de menedzsere, Django megerősítette a BBC-s szakértők gyanúját, miszerint valami nincs rendben a jobb vállával és kénytelen fájdalomcsillapítókat szedni, hogy úgy-ahogy tudjon játszani. Eleinte még sikerült is orvosolni a problémát, hiszen Judd 4-0-val kezdett Rory McLeod ellen, ám ezután fokozatosan visszaesett a teljesítménye. Az első szakasz 4-5-ös hátrányban zárta, de másnap látszott csak igazán az arcán a fájdalom. Végtelenül vontatottá vált a mérkőzés, McLeod stílusa érvényesült, Trump helyzete pedig egyre reménytelenebbnek tűnt. Annyira lassan játszottak, hogy félbe kellett őket szakítani és még aznap este visszajöttek, hogy eldöntsék a továbbjutás sorsát. Ekkor 7-9 volt az állás, szóval éppen még reménykedhettük egy fordításban. És Judd meg is próbálta: bátran, bevállalósan vágott neki a folytatásnak, mindent egy lapra tett fel. Ám ez csak 1 frame-re volt elég, nem tudta tehát elkerülni a vereséget. Ezek után pedig aligha róhatja fel neki bárki, hogy nem jelent meg a sajtótájékoztatón. Amúgy sem jellemző rá a szabotázs, és ebben a lelki állapotban szerintem érthető, hogy nem volt türelme a médiához. Majd talán egyszer elmondja, mi történt. Mindenesetre borzasztóan sajnálom, mert ez az ő éve is lehetett volna.

Sokáig nem volt egyértelmű, hogy Murray el tud-e indulni Monte-Carlóban, mert a szervájával még mindig küszködött egy kicsit, de végül úgy döntött, nekivág, aztán meglátja, mire megy. És szerintem jól döntött. Oké, nem váltotta meg a világot Monacóban, de legalább lejátszott két tétmeccset salakon és elindult a visszatérés útján. A második körben edzője korábbi tanítványa, Gilles Müller ellen vívta meg sikerrel és bár az adogatásaival eleinte meggyűjt a baja, az idő előrehaladtával egyre jobban belejött a játékba. Az első szettet 3-5-ről hozta vissza, a másodikban pedig a legjobb pillanatban, 6-5-ös vezetésnél breakelt, így 7/5 7/5-tel továbbjutott. Következő kihívója, Alberto Ramos Vinolas remek kis salakjátékkos, 29 évesen karrierje csúcsán van, szóval nem szabad őt alábecsülni, akármilyen csendes és felhajtás kerülő személyiség. A világelső ettől függetlenül kiválóan kezdte a meccset, úgy tűnt, a vártnál egyszerűbb feladatot elé állítja őt a spanyol, aztán Ramos megérkezett és gyorsan kiegyenlítette a szettállást, Murray hullámvölgyét kihasználva. A döntő játszma különösen érdekesen alakult, hiszen a visszatérő skót hiába szerzett 4-0-ás vezetést, váratlanul leadta dupla breakelőnyét, sőt, 5-5-nél mégegyszer elvesztette adogatógame-jét és ezzel gyarkolatilag a mérkőzést is, mert Ramos saját szerva mögött nem remegett meg. Az ilyen vereségek abszolút nem jellemzőek Murray-re és pontosan innen derült ki, hogy még messze van a csúcsformájától. Az a bravúr, hogy még így is a negyeddöntő kapujába került. És mivel viszonylag hamar búcsúzni kényszerült Monte-Carlóban, elkezdhetett gondolkodni azon, hogy a következő heti 2 torna közül melyikre kér last-minute-es szabadkártyát. A barcelonai 500-as torna tűnt a logikus választásnak, de Andy komolyan fontolgatta a budapesti szereplést is, ami azért lett volna érthető döntés részéről, mert a gyengébb mezőnyben nagyobb eséllyel gyűjthetett volna - a kerékpáros szakzsargonnal élve - több versenykilométert.

Nyilván én is jobban örültem volna, ha idejön, de őszintén szólva nem számítottam arra, hogy a magyar főváros 250 versenye mellett teszi le a voksát. És úgy hiszem, jól tette, hogy Barcelonába utazott, mert az ottani névsor mégiscsak nagyobb kihívást jelentett számára. A sors fintora, hogy a meccsrutin miatt igényelt szabadkártyát, Tomic visszalépett ellene, így játék nélkül jutott a harmadik fordulóba. Feliciano Lopez talán az egyetlen spanyol, akinek nem a salak a legjobb borítása, ennek ellenére egy nézőcsalogató, kifejezetten szórakoztató mérkőzést vívtak Murray-vel, amelyet végig a világelső dominált, végül két szettben fejezte be és újra szembekerült monte-carlói legyőzőjével. A negyeddöntős összecsapás ezúttal Ramos kezdeti fölényét hozta, aminek egyértelműen a skót szinte minősíthetetlen szervateljesítménye volt az oka (20%-ban ütötte be az 1. szerváit). Szerencsére ezen tudott javítani a folytatásban, minthogy a hibái számát is limitálta, de ez még mindig kevésnek tűnt a revanshoz. Továbbra is a spanyol irányított, neki volt több lehetősége, és 4-4-nél óriási bajba sodorta Murray-t, hiszen 3 breaklabdát harcolt ki, amelyek gyakorlatilag meccslabda-értékkel bírtak. De Andy visszatáncolt a szakadék széléről és a lendület a szett megnyeréséig repítette. A vezérszerepet viszont nem tudta átvenni, a döntő játszma az előzőhöz kísértetiesen hasonlóan alakult: a világelsőnek 4-4-nél újra breaklabdákkal kellett szembenéznie és ezúttal nem sikerült visszavernie Ramos Vinolas támadásait. Az ellenfél így adogathatott a győzelemért, ám hoppon maradt és eljtottak a tiebreakig, amit végülis simán, 7-4 arányban hozott le a barcelonai torna 1. kiemeltje, visszavágva a múltheti vereségért egy 3 órás küzdelemben.

Az elődöntőben Dominic Thiem következett, akivel ha mondjuk szeptemberben találkoznak, azt mondom, nem kérdés, hogy ki az esélyes, de most még közel sincs olyan leharcolt állapotban az osztrák, hogy leírhassuk. Murray megint lassú rajtot vett: hiába ütötte be jobb százalékban a szervákat, nem igazán tudta ezt pontokra váltani, így Thiem meglóghatott és egy pillanatnyi megingástól eltekintve uralta a nyitójátszmát. Ezután a skót taktikát váltott, egyre többet operált az ejtésekkel: ez működőképes ötletnek bizonyult, hiszen az osztrák mélyen az alapvonal mögött helyezkedett és többnyire nehezére esett elérni ezeket a labdákat. Végre valahára, 5-3-nál Andy lebreakelte őt és kiegyenlítette az állást. A döntő szettet is jól kezdte, egyből előnybe került, de ezt nem sikerült megőriznie, amikor pedig 4-5-nél a meccsben maradásért kellett adogatnia, a túlságos passzivitásának meglett a következménye. Thiem egy pazar átemeléssel ejtette ki a világelsőt, karrierje legnagyobb győzelmét aratva. Murray persze csalódott lehet, hogy lemaradt a döntőről, de játszott két kifejezetten hosszú, kiélezett mérkőzést, ami ebben helyzetben nem ártott neki és úgy gondolom, jó úton halad, a Roland Garrosig akár visszatérhet a legjobbjához. Addig még persze hátravan a madrid és a római Masters, előbbin döntőt, utóbbin győzelmet véd, úgyhogy fel kell kötni a felkötnivalót, kellenek azok a pontok.

× A baszk körverseny egyike a legizgalmasabb többnaposoknak, személyszerint én is nagyon szeretem, mert mindig van valami csavar, nincs unalmas nap és kevés a sík rész a domborzatból adódóan. De idén valamit elrontottak a szervezők és legfőkébb azok, akik kijelölték az útvonalat. A szó legszorosabb értelmében belealudtam az első két szakaszba, annyira nem történt semmi. És állítom, hogy ezzel nem voltam egyedül. Számomra keserű, de ez a két szakasz mindössze azért vált pillanatnyilag érdekessé, mert Contadornak mindkét nap adódott valamiféle problémája, ami miatt lehetett egy kicsit izgulni. Először egy kisebb bukás a hajrában - mindössze annyi történt, hogy egy körforgalomnál elmentek előtte többen is egyenesen és ő már nem tudott kerülni és kigurultak a fűre -, következő nap egy kis technikai malőr. A harmadik etap vége (merthogy az utolsó 10-esig az is eseménytelen volt) De la Cruzról szólt, aki az utolsó emelkedőn meglépett és megtartotta kicsinyke előnyét egészen a célig. És akkor másnap jött a bilbaói befutó, ami a baszk szervezőség szempontjából újra szégyenteljesen alakult, akárcsak 2 éve, hiszen azok a bizonyos alacsony, jelzetlen oszlopok megint szedtek áldozatokat. Többek csonttöréssel adták fel a verseny, úgyhogy még azt is mondhatnám, hogy Alberto olcsón megúszta, de semmiképpen se nézett ki túl bizalomgerjesztően, ahogy a vállairól teljességében hiányzott a mez.

Csakhogy ezzel még közel sem ért véget a vesszőfutása: az utolsó hegy lábánál a kerékpárjával adódott egy kis gond, mire csapattársa, Julien Bernard odaadta neki a sajátját (hasonló magasak, szóval a beállításokban nem volt akkora különbség), aztán a hajrában pontosan előtte történt egy bukás, amit szerencsére elkerült, de kapott egy defektet, úgyhogy meg kellett várnia a neutrál autót egy új kerékért. Nem aggódta túl a helyzetet, mosolyogva vette tudomásul a pechsorozatot és ugyan nem fájlalta annyira a vállát, mégiscsak kérdéses volt, mire lesz képes a királyszakaszon és a záró időfutamon. Ami az előbbit illeti, sajnos nem rágtuk le a 10 körmünket alatta, hiszen egyrészt a főfavoritok nem tudtak jelentős időkülönbségeket kialakítani, sőt, másrészt egész sokáig kellett várni arra, hogy egyáltalán megkezdődjön valamiféle szelekció a mezőnyben. Az Usartzakón Michael Woods indította be a versenyt, utána Valverde is többször megpróbálkozott támadással. A hegytetőre érve heten maradtak elöl, igazából egyik komoly összetett esélyes sem hiányzott ebből a csoportból. A rövidke lejtmenetben Samu Sánchez vágott előre, de óriásit bukott 80-as tempónál, a többiek csodával határos módon mind kikerülték, Contador jobbról, ahol jóval kevesebb hely mutatkozott és erre ráment néhány másodperce. Legalább nem esett, ennyit megért 3 mp... A sprintet a papírformának megfelelően Valverde nyerte, így ő vághatott neki sárga trikóban a 28 km-es kronónak, amelynek első harmadát egy kisebb emelkedő tarkította, de aztán végig sík volt a terep.

Hiába elméletben Contador a jobb időfutamos kettejük közül, én előzetesen sem gondoltam, hogy egyértelműek lennének az erőviszonyok, főleg az andalúz körből kiindulva. Visszanéztem korábbi eredményeiket és persze, nem egyszer előfodult, hogy Valverde kapott akár egy percet is Albertótól (hosszabb távokon), de arra is volt néhány precedens az utóbbi években, hogy közel hasonló időt tekertek. Szóval csak remélhettem, hogy nem lesz olyan szoros és sikerül a címvédés Contadornak. Nos, egészen a hegytetőig minden a terv szerint alakult, hiszen a Trek kapitánya toronymagasan vezetett, még azzal együtt is, hogy kerékpárt cserélt (az országútiján indult, mert az időfutam-pozíció nem volt számára kényelmes a fájós válla miatt), ám a lejtmenet megkezdtével rohamosan fogyni kezdett ez az előny. A hivatalos ellenőrzőpontnál (a sík rész elején) már csak 9 mp volt a fórja Valverdével szemben, ami az elkövetkezendő kilométeren teljesen elolvadt, sőt, hátrányba fordult. Az összetett így elúszott, Contadornak le kellett nyelnie egy újabb második helyet, a negyediket idén (bízom benne, hogy tényleg a sagani példát követi és ezután egy győzelemdús időszak következik). A szakaszgyőztes Rogliccsal összehasonlítva majd' egy perccel ment rosszabbat, ha a hegytető utáni részt vesszük alapul, ami rengeteg, ez nem vitás. De valószínűleg ebben közrejátszott a bilbaói bukás, legalábbis remélem. A Touron két rövidebb sík időfutam lesz és az egyértelmű, hogy akkor majd nem kaphat ennyit a közvetlen riválisoktól, ha a sárga trikóra hajt, márpedig egyértelműen ez a cél. A düsseldorfi rajtig még hátra van a Dauphiné, ahol összemérheti erejét Froome-ékkal, de az eddigiek alapján én úgy gondolom, hogy kiváló formában van és a 2. helyekből csak további motivációt fog meríteni júliusra. Jó lesz ez.