Ugyan nincs precízen kijelölhető kezdőpontja, szurkolói karrierem lassacskán évtizedes múltra tekint vissza. Ezalatt volt részem világraszóló sikerekben, idegörlő drámákban és sokkoló kudarcokban - az imádott sportolók, még ha olykor érinthetetlennek is tűnnek, hozzánk hasonlóan esendő emberek. A legkiválóbb bajnokok pályafutásának képzeletbeli domborzatát is hullámhegyek és hullámvölgyek tarkítják. Ennél fogva rajongónak lenni olyan, mintha lejárat nélküli bérletet váltanánk egy érzelmi hullámvasútra, amely kimeríthetetlen adrenalinforrásként szolgál. Nincs megállás, versenyről-versenyre új impulzusok érnek és egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy igényli is ezeket - a dráma ugyanis addiktív. Önként vállaljuk, hogy aggódunk: a szívünk egyszer darabokra törik, máskor majd' kiugrik a helyéről, de mindez egy idő után rutinná minősül. Örökérvényű igazság, hogy az elszenvedett kudarcok megédesítik a sikert. A győzelem megrészegítő pillanatai miatt pedig hajlandóak vagyunk elviselni a drámát és felvállalni az aggodalmaskodást. Ilyen egy menthetetlen rajongó élete. 

Az igazat megvallva, az elmúlt tíz év alatt még sosem aggódtam annyit, mint idén. Kifejezetten frusztrált az az ürességtől kongó tanácstalanság, ami a 2018-as esztendő java részét áthatotta, ráadásul több fronton. Nincs az a krízishelyzet, ami elkötelezett, lelkileg edzett rajongóként arra késztetne, hogy elengedjem kedvenc sportolóim kezét. Hiszek bennük és érintettségem mélysége lehetetlenné teszi, hogy közömbössé váljanak a szememben. De nem fogom eltitkolni, hogy ez az év rengeteg kihívást görgetett elém és az aggodalmak parazsát tovább cipelem az újévre is. Tudom, hogy ez a bevezető rettentő gyászosan hangzik és azt sejteti, hogy az idei sportév kizárólag kudarcokat tartogatott számomra, pedig ez közel sincs így. Sírtam örömömben is, nemcsak bánatomban, ám olyan szituációk is adódtak bőven, amelyek az újdonság erejével hatottak és abszolút váratlanul értek, mondhatni lesújtottak. Ez a veszélye annak, ha az ember természetesnek érzékel bizonyos állapotokat, amelyek korántsem azok. Utólag tanuljuk meg értékelni a dolgokat és ezzel a szomorú ténnyel idén több ízben is szembesültem. Mert az nem természetes, hogy egy teniszező - esetemben Andy Murray - minden egyes tornán, ahol elindul, a döntőig menetel. Az sem magától értetődő, hogy Martin Fourcade kilométerekkel veri a biathlon-világkupa mezőnyét. Én mégis belekényelmesedtem ezekbe a helyzetekbe. Szégyellem, de valamilyen szinten hozzászoktam a sikerhez, így pedig nem csoda, ha fejbevág az (átmeneti) sikertelenség. 

Az olimpia, rendezzék bármely évszakban és földrészen, számomra egy valódi ünnep, ahol pártfogoltjaim eredményes szereplése által megtapasztalhatom a tiszta, zsigeri boldogságot. A szívet melengető büszkeség könnyeket csal a szemembe, amikor imádott sportolóim nyakában megcsillan az olimpia érem és arcukon felragyog az őszinte mosoly. Ennél nincs feljebb és szerencsésnek mondhatom magam, amiért annyiszor átélhettem, legutóbb most februárban. Az idei sikerek fő forrása ennek megfelelően a pyeongchangi téli olimpia volt, ahol tulajdonképpen az összes kívánságom teljesült: mintha a legmerészebb álmaim varázslatos módon megelevenedtek volna. Alig mertem hinni a szememnek, hogy mindez valóban megtörténik, annyira szürreálisnak tűnt. Mindenki, akiért szorítottam, nemzeti hősként feszített a dobogón, ahogyan azt számtalanszor elképzeltem. Megkönnyeztem a Chaplin, majd Don Quijote bőrébe bújó szélmalomharcos, Javier Fernandez bronzérmét, és ámulattal csodáltam, ahogyan a Virtue-Moir kettős visszatáncolja magát a jégvilág tetejére. Azonban még mielőtt elmerülhettem volna a korcsolyasport szépségeiben, a biathlon stadionban zajló események kötötték le szurkolói energiáimat.

Fourcade mennybemenetelének előzménye egy aprócska botlás volt, méghozzá egy szükséges botlás, ami kellően felpaprikázta - a sprintverseny csalódása tette őt érinthetetlenné. Az üldözésesben felszínre tőrt a ragadozó énje, senki sem állhatott az útjába azon a napon: elsöprő, ellentmondást nem tűrő teljesítménnyel kaparintotta meg az aranyérmet a 8. helyről indulva. Az egyéni 20 kilométeres számban egészen a 18. korongig kézben tartotta az eseményeket, ám két váratlan lövőhibával letaszította magát a dobogóról. A lendülete azonban ezután sem tört meg, éhsége továbbra sem csillapodott: még volt egy befejezetlen ügye a tömegrajtos futam kapcsán. A 2014-es szocsi olimpián csupán néhány centiméter választotta el a győzelemtől, és a történelem kishíján megismételte önmagát. Amikor Simon Schempp-pel tökéletes szinkronban bevetődtek a célba, megfagyott a levegő és percekig csak találgattuk, melyikük kötése volt előrébb. A célfotó végül Fourcade javára ítélt, és ez a drámai befutó a pyeongchangi ötkarikás játékok egyik ikonikus jelenetévé avanzsált. A francia vegyesváltó tagjaként szerzett újabb arany csak a hab volt a tortán... Most pedig aggódnom kell érte. Aggódnom kell egy olyan kivételes bajnokért, aki raklapszámra szállította a győzelmeket, az érmeket és a kristálygömböket. Martin Fourcade az évek során felépített egy szörnyet - ő maga fogalmazott így -, amely a sajtó által önálló életre kelt és jelen körülmények között elviselhetetlen nyomást helyez a vállaira. Az új szezonban már nem Johannes Boe-vel, hanem ezzel a szörnnyel küzd, így teljesítménye szokatlanul rapszódikussá vált, ami megdöbbentette a sportágat. Nagyon magasra tette a lécet és ezt nehéz megugrani. De én bízom abban, hogy sikerül neki.

CIKKAJÁNLÓ

To reach the unreachable

Maradva a téli sportoknál és az aggodalmaskodásnál, Ammann már hozzászoktatott a szezonvégi rettegéshez. Először a szocsi játékok előtt pengette meg a visszavonulás húrjait, azóta pedig sosem lehetek elég biztos abban, hogy nem az aktuális idénye lesz az utolsó. Ebből kiindulva úgy gondoltam, illetve attól tartottam, hogy az idei pyeongchangi olimpia nemcsak az utolsó ötkarikás mutatványának porondjául szolgál majd, hanem talán az utolsó ugrásainak színhelye is lesz egyben, amivel keretbe foglalhatná pályafutását. Nos, utóbbi félelmem szerencsére nem igazolódott be, Simi nemcsak a tavalyi szezont versenyezte végig, hanem nekivágott az újnak is, bár ebben ezidáig nem volt köszönet. Elkeserítő ugyan, de be kell látni, hogy az év eleji formájához mérten, amikor Bad Mitterndorfban meglepetésre világkupa-dobogóig repült, meglehetősen mélyre került. A neve mellett szereplő helyezési számok egyszerűen nem méltóak egy négyszeres olimpiai bajnok nagyságához. Neki alapesetben nem azért kellene küzdenie, hogy beférjen a második sorozatba és elcsípjen egy-két világkupa-pontot. És mostmár arról sem vagyok meggyőződve, hogy minden egyes pillanatát élvezi annak, amit csinál. Nekem pedig fontos lenne, hogy legalább mosolyogni lássam. Ha kihunyt a tűz, semmi sem fogja visszatántorítani attól, hogy szögre akassza a léceket. Hátha a Négysáncverseny, lélekemelő jellegénél fogva kisegíti a krizisből

Miközben az olimpiai láng Pyeongchang felé araszolt, hogy beragyogja a havas tájat, néhányezer kilométerrel délebbre, Ausztráliában javában tombolt a nyár, ami Melbourne-be csalogatta a teniszvilág krémjét. De Andy Murray nem tarthatott velük, csípője ugyanis megvétózta éveleji visszatérését. Mindenáron szerette volna elkerülni a kétes kimenetelű műtétet, de az elnyújtott rehabilitáció nem hozta meg a kívánt eredményt, így kénytelen volt januárban kés alá feküdni és kórházi ágyból nézni, ahogyan egykori riválisai megharcolnak a bajnoki címért az Ausztrál Openen. Ugyan az orvosok szerint a műtét kiválóan sikerült és Murray tavasszal birtokba vehette az edzőpályákat, óvatos optimizmusa hamar elillant. A nizzai tréningsorozat után hetekig nem ragadott ütőt, újból elöntötték a kétségek. Nem jutott előbbre, pedig ő minden tőle telhetőt megtett, hogy újra versenyképes legyen. Nem siettette a folyamatot, emberfeletti erővel őrizte türelmét. Mindezek ellenére nem tapasztalt szignifikáns fejlődést, nem szabadult a teste béklyói alól. A kitűzött visszatérésének dátuma vészesen közeledett, ám a skót úgy ítélte meg, továbbra sem áll készen a megmérettetésre, ezért az utolsó pillanatban visszatáncolt a s'hertogenboschi tornától.

Ami késik, nem múlik: Andy Murray egy héttel később pályára lépett a Queen's Clubban, ahol a tiszteletteljes londoni közönség vastapssal köszöntötte. Igaz, végül három szettben alulmaradt, de ami ennél jóval lényegesebb, hogy bizalomgerjesztő teljesítménnyel mutatkozott be Kyrgios ellen, ezzel táplálva a szurkolói reményeket. Az első győzelem sem váratott sokat magára: Murray elérzékenyülve ünnepelte a Wawrinka felett aratott sikert Eastbourne-ban, fátyolos tekintete árulkodott töretlen akaraterejéről, őszinte játékszeretetéről és megtépázott önbizalmáról. Szíve szerint megkockáztatta volna a wimbledoni részvételt, az óvatosság jegyében azonban a józan eszére hallgatott és kihagyta a füves pályás Grand Slamet. Idejekorán átnyergelt a kemény borításra, hogy a lehető legideálisabb fizikai állapotban érkezhessen a US Openre. A felkészülés első állomásaként Andy Washingtonba utazott, ahol keserves küzdelemben verekedte el magát az elődöntőig: a Marius Copillal vívott, késő éjszakába nyúló mérkőzése egyszerre merítette ki a thriller és a dráma fogalmát. Sosem láttam még ennyire kiszolgáltatottnak: csak az a hatalmas szíve menthette ki teste börtönéből. De valljuk be, ez nem egy egészséges helyzet. Nem nyerhet mindig a szívével, szüksége van a fizikumára, hiszen ez eredményessége záloga, erre épül a tenisze. Ezt bizonyította az aggodalomra intő cincinnati kudarc, a felemás New York-i szereplés és a shenzeni fiaskó, ami az utolsó csepp volt a pohárban: Murray ezek után már nem vállalta a pekingi jelenést, keserű szájízzel, a tervezettnél korábban zárta le zaklatott szezonját... Annyira szeretném, ha végre a játékra koncentrálhatna és nem kötné gúzsba a fájdalom. Andy Murray megérdemel még egy esélyt.

CIKKAJÁNLÓ
Egyet előre, kettőt hátra	Proving people wrong

Összegezve az eddigieket, Fourcade újabban a démonaival küzd, Ammann ijesztő mélységű krízisbe került, Murray pedig önhibáján kívül nem jut egyről a kettőre. Mitagadás, nem túl fényes a helyzet. Egészen november közepéig Judd Trump sem brillírozott, sőt ősszel annyira elbizonytalanított, hogy az alázatát és a profizmusát vontam kétségbe. Dühös voltam rá, amiért kirakat-életmódot folytat a közösségi médiában és látszólag nem zavarta, hogy mindeközben megalázó vereségeket szenved el a snookerasztal mellett. Úgy éreztem, hogy eltolódtak a prioritásai és a rossz irányba halad. Ugyanúgy viselkedett, mint húszévesen. Nem akartam ahhoz asszisztálni, ahogy elpazarolja a tehetségét. Amíg én ilyen súlyos vádakkal dobálóztam és összeesküvés-elméleteket gyártottam, Judd meghozta karrierje legjobb döntését: rávette öccsét, Jack-et, hogy adja fel a munkáját, költözzön fel hozzá és segédkezzen neki a felkészülés folyamán. Szinte rögtön tapasztalható volt a fejlődés, a testvéri összefogás megmutatkozott Trump javuló eredményeiben, stabilizálódó játékában és exponenciálisan növekvő önbizalmában. Én vagyok a legboldogabb attól, hogy rácáfolt a kritikákra. Az az igazság, hogy képtelen lettem volna rá huzamosabb ideig haragudni, akármekkora hülyeségeket csinál vagy mond. Ehelyett újra büszke lehetek rá, amiért Ronnie O'Sullivant legyőzve tornát nyert és a karácsonyi szünet előtt lökött egy tankönyvbe illő maximumot is. 

Egy rajongó elképesztő mennyiségű felesleges feszültséget emel be az életébe, amit - a mindennapi stresszhez hasonlóan - közel lehetetlen levetkőzni vagy nem tudomást venni róla, hiába jelenti ki az ember dacosan, hogy magasról tesz rá, mi történik. Nekem ez nem megy, akármit kommunikálok kifelé, legbelül akkor is szétvet az ideg. Pedig utálom ezeket a feszült helyzeteket. Ennél már csak az ürességet utálom jobban, amikor nincs miért izgulni. Amikor vége a dalnak, elszáll minden remény és beüt a világvége hangulat. És csak fekszem a szőnyegen, mint egy darab fa, és üveges szemekkel bámulom a plafont, hátha rámesik. Hány ilyen pillanatot éltem át Contador-drukkerként az utóbbi 5-6 évben! És tudjátok mit? Ezek a pillanatok is hiányoznak, nemcsak azok, amikor önkívületi állapotban kiabáltam a tévé előtt, hogy 'Vamos!', egészen addig, amíg hang jött ki a torkomon. Ennek a korszaknak vége. A kerékpárszeretetemet megőriztem, de Contador visszavonulása kiölte belőlem a csodavárás izgatottságát. Végleg kialudt az a parázs, amiből bármelyik pillanatban kipattanhatott volna a tűz. Pontosan azért rettegtek tőle az ellenfelek, amiért a rajongók imádták: senki sem tudhatta előre, mikor lángolnak fel az ösztönei.

No Contador, no party - tartja a mondás. Berci nélkül valóban nem akkora buli egy Tour de France, bár kifejezetten érdekes volt kívülállóként szemlélni a háromhetesek alakulását. Naivan azt gondoltam, hogy majd hátradőlök a fotelban és a feszültségtől megszabadulva élvezem ezeket a versenyeket. Hát a francokat. A pártatlanság nem az én műfajom, megállás nélkül kerestem a kapaszkodókat. Rengeteg új impulzus ért, mivel megszűnt körülöttem a burok és nyitottam a mezőny többi tagja felé: új arcokat fedeztem fel és közben ráébredtem arra, hogy mennyi mindent nem tudtam eddig bizonyos versenyzőkről. Nem titok, voltak olyan kerekesek, akiket megkedveltem az idei év során, de azt hiszem, bennük is Contador szellemét kerestem. Számomra senki sem pótolhatja őt... Ezidáig nem volt szerecsém szemtől-szembe találkozni kedvenc sportolóimmal. Idén augusztusban azonban kihagyhatatlan lehetőség tárult elém: a kicsiny hazai kerékpáros sajtó zengett a hírtől, miszerint Alberto Contador Ceglédre látogat a Tour de Hongrie keretein belül. Még mindig felfoghatatlan, de tényleg így történt. És én ott voltam és feljutottam a dobogóra. A szavam is elállt, amikor rámmosolygott. Örökre hálás leszek azért a pillanatért és az aláírásért.

CIKKAJÁNLÓ

A középső szakasz

Itt a generációváltás!? Évek óta dobálózunk már ezzel a kifejezéssel a teniszberkeken belül, viszont ahelyett, hogy az újabb nemzedékek együttes erővel átvették volna a hatalmat a trónhoz ragaszkodó nagy négyestől, egyre több évjárat tűnt el a süllyesztőben igazi áttörés nélkül. Egy fecske nem csinál nyarat, mint ahogy egy játékos sem csinál teniszforradalmat. Sascha Zverev sem biztos, hogy fog. Legalábbis nem most azonnal. Az viszont vitathatatlan, hogy ő minden tekintetben egy új éra előfutára, a kiüresedéstől rettegő sportág potenciális megmentője. Zverev azonban nem(csak) a jövő fényes ígérete, Zverev a most üstököse. És azt hiszem, ez a legfőbb előnye saját korosztályával szemben. Ő már kész van. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a világbajnoki trófea, amit az uralkodó szűk elit két oszlopos tagjának legyőzésével hódított el.

Valljuk be, nem az idei volt minden idők legkiélezettebb világbajnoksága, mint ahogy a kiesés szakaszban tündöklő Sascha Zverev sem aratott rajt-cél győzelmet, egyszóval a csoportkör nem volt egy diadalmenet színvonalügyileg. Lehet, hogy az szufla fogyott el, vagy a koncentráció hagyott alább többeknél, mindenesetre akadtak csalódást keltő, küzdelemmentes és a torna presztízséhez képest méltatlanul egyoldalú találkozók. Rögtön az első napon egy érthetetlen Federer-bukta bolygatta fel a közvéleményt: a svájci abszolút indiszponált módon teniszezett egy ugyancsak gyengén muzsikáló Nishikori ellen, aki dacára annak, hogy bőven negatív nyerő-ki nem kényszerített hiba mérleget produkált, megszerezte első (egyben egyetlen) pontját a Lleyton Hewittról elnevezett csoportban. Kettejük teljesítményét kínos kontextusba helyezte, mondhatni beárazta, hogy a következő fordulóban a japán már-már megszégyenítő arányú verést kapott a sziporkázó Kevin Andersontól - Nishikori mindösszesen egy játékot tudott elcsípni ezen a meccsen, majd Thiemmel szemben is kudarcot vallott. A szokásosnál sűrűbb szezonvégi programot vállaló Roger Federer azonban látványosan összekapta magát a kezdeti botladozás után, hozta a kötelezőt Dominic Thiem ellen és egy orrhosszal elorozta a csoportelsőséget Anderson elől.

Lleyton Hewitt-csoport végeredménye	Guga Kuerten-csoport végeredménye

Mindeközben a Guga Kürten nevével fémjelzett kvartett háza táján kivétel nélkül papírforma-eredmények születtek, a győzelem-vereség ráta szimmetrikusan oszlott el a csoport tagjai között, idomulva a kiemelési számokhoz: a reneszánszát élő Novak Djokovic 3 ponttal végzett az élen, a később főszereplővé avanzsáló Alexander Zverev csak a szerbbel szemben maradt alul, míg a kiegyensúlyozott, mégis viszonylag csendes szezont maga mögött hagyó Marin Cilic John Isner ellen könyvelhette el egyszem sikerét, így a karrierje legjobb évét futó amerikai pont nélkül búcsúzott Londontól. Az elődöntő mezőnyére az időnként meglehetősen ingerszegény csoportküzdelmek - talán a sérülés miatt visszalépni kényszerülő Rafael Nadal és Juan Martín Del Potro lehelhettek volna egy kis életet a verseny ezen szakaszába - ellenére nem lehetett panasz: a hirtelen halállal fenyegető kieséses fázisban kialakuló Federer-Zverev és Djokovic-Anderson párosítások egy igazi álomdöntő ígéretével kecsegtettek, ámde a fékezhetetlen gyorsvonat képében érkező Sascha Zverev felülírta a menetrendet, megdöbbentve ezzel a várakozó tömeget. A megdöbbenés tárgyát nem az a két különálló tény szolgáltatta, hogy Zverev ihletett játékkal legyőzte Roger Federert és/vagy Novak Djokovic-ot, hiszen erre már korábban is volt példa, hanem az, hogy mindezt sorozatban, egyik napról a másikra tette, ráadásul a világbajnokság véghajrájában, olykor-olykor az elfogult közönség gerjesztette ellenszélben (lásd Federer elleni elődöntő második szettjének rövidítése).

A NextGen-skatulyába még éppen beletuszkolható, 21. életévét taposó Zverev két különböző profilú mérkőzésen bizonyította, hogy képes megbírkózni a nyomással és nem remeg meg a keze a legkritikusabb pillanatokban sem. A Roger Federerrel vívott, feszült hangulatú, késhegyre menő csatában akár egy-egy gyengébb adogatójáték vagy átmeneti koncentrációkiesés is könnyen a vesztét jelenthette volna, nem beszélve arról a vitákat és nemtetszést kiváltó tiebreakbeli szituációról, ahol a komplett nézőtér ellene fordult. A német mindezek ellenére végig megőrizte hidegvérét és nem hagyta, hogy a külső körülmények kizökkentsék a zónából. Az alapvonalon vagy annak közelében landoló ütéseivel kikezdte a svájci fonákját, akinek fogadóként alig-alig jutott lehetőség a rázúduló szervabombák mellett. A döntő merőben más tészta volt. A dominanciája restaurálásán munkálkodó Novak Djokovic toronymagas favoritként léphetett pályára, ám mind mentális, mind fizikai vonatkozásokban kiütközött rajta az utóbbi félév ámokfutása, másra aligha foghatjuk haloványabb teljesítményét. Ugyan a csoportkörben Zverev képtelen volt megszorítani a világ tetejére visszakapaszkodó szerbet, a fináléban meglepetésre felcserélődtek az erőviszonyok és az underdog minden tekintetben ellopta a show-t. Amikor kell, akkor nyújtotta a legjobbját és ellentmondást nem tűrő tenisszel kényszerítette térdre Djokovic-ot. A dicsőség mellé szerzett néhány új rajongót is hosszúra nyúló, érzelmes, szimpátiát ébresztő győzelmi beszéde során.

Ez a siker korántsem a véletlen műve, tudatos tervezés eredménye: az új generációknak utat törő német hosszútávú befektetései megtérülni látszanak. Ahogyan Boris Becker fogalmazott, Zverev a legjobb akar lenni, ezért a legjobbakkal veszi körül magát: idén augusztustól az Andy Murray-t Grand Slam-győzelemig vezető Ivan Lendl is az ő szakmai stábját erősíti (egyébként nem a kőarcú legenda az egyetlen, aki a skót táborából igazolt át az évek folyamán). És bizony, Masters-trófeákkal a zsebében, világbajnoki serleggel a vitrinjében, ez lesz a következő lecke Alexander Zverev számára: megtanulni Grand Slamet nyerni. Elviekben minden szükséges adottsággal rendelkezik ahhoz, hogy ezt kivitelezze - világrengető alapvonalütések, bombasztikus szervák, mentális stabilitás - már csak össze kell rakni a puzzle-t. Itt jön a képbe a Lendl-faktor, ami Murray esetében segített összehangolni az egyéni képességeket, kikeverve a bajnokká válás receptjét. Kérdés, hogy Sascha Zverevnél hogyan és milyen ütemben fog ez a hatás érvényesülni.

Adott tehát a kérdés: Lesz-e jövőre Grand Slam-bajnok Sascha Zverev?
Azt hiszem, ez lenne az első jelentős lépés a generációváltás irányába.

EXTRA TARTALOM
Egy saját készítésű, három grafikából álló adatvizualizáció az évvégi világranglista kialakulásáról - főszerepben Djokovic, Nadal, Federer és Zverev, azaz a legjobb 4 játékos. Kattints a lenti címre a nagyobb felbontásért!

Ahogyan a kiemelten kezelt tavaszi, úgy a némileg háttérbe szoruló őszi klasszikus szezon is magában hordoz egyfajta bájt és szépséget. Egy piemonti domboldal sárguló szőlőtőkéiben éppúgy megtestesül a romantikus búcsúélmény, mint abban a már-már gicces mozzanatban, ahogy az aranyló szeptemberi napfény megcsillan valamely festői szépségű lombardiai tó felszínén. Tombol az indiánnyár: az európai országúti idény tehát emelkedett hangulatban, pazar panoráma mellett zárul le Észak-Olaszországban. A lehulló falevelek klasszikusaként emlegetett Lombard Körverseny a lélegzetelállító díszlet mellett színvonalas előadást is kínál, így nem véletlen, hogy az öt kerékpáros monumentum egyike. Egy érzelmes, drámai záróakkord, mielőtt két viharos történelmű, szintén nagymúltú félklasszikus adja meg az alaphangot, megteremtve a feszültséget. A szezonzáró őszi egynaposokat ezúttal anekdotikus elemekkel tarkított bejegyzésben összegzem.

Azok, akik rendszeresen néznek kerékpárversenyeket és egész évben figyelemmel követik a profi mezőnyt, bizonyára kívülről fújják a megszokott menetrendet: szeptember közepén megünnepeljük a piros trikóst Madridban, miután mindenkit elragad a világbajnokság szivárványos álomvilága, majd egy lombardiai hattyúdallal a peloton búcsút int az öreg kontinensnek. Tiszta sor. Azonban azt már csak a legkiműveltebb magyarországi rajongók tudhatják, hogy a világbajnokság és a lombard körverseny között pezsgő kerékpáros élet zajlik Észak-Olaszországban, hiszen közvetítések híján ezidáig nem volt teljeskörű rálátásunk erre az időszakra. Mostmár gyakorlatilag az összes olasz egynapost élőben izgulhatjuk végig, beleértve az ún. Trittico d'autunno eseményeit, melyet a bevezetőben körülírt Il Lombardia tetőz be. De mégis, mi a csuda az a Trittico d'autunno? Amíg utána nem olvastam, számomra sem volt egészen világos, mit takar ez az egyébként hangzatos fogalom. A trittico szó - megfosztva a vallási vonatkozásaitól - hármas egységet jelent, az autunno pedig az évszakra utal, amelyben ez a hármas egység megrendezésre kerül. Az olasz szaksajtó egészen pontosan a Milánó-Torinó, a Gran Piemonte és az Il Lombardia által alkotott trilógiát érti ezalatt. Ám ez a három egynapos verseny nem járt mindig kéz a kézben fennállása során: a Milánó-Torinó csak 1987-ben vált végérvényesen őszi klasszikussá, ebben az évben született meg tehát a nem hivatalos elnevezés, ami összekötötte ezeket a nagymúltú kerékpáros eseményeket.

Hogy mennyire nem volt rálátásunk erre az időszakra, mi sem bizonyítja jobban, hogy mielőtt Alberto Contador 2012-ben megnyerte volna, sosem hallottam a Milánó-Torinó nevű versenyről, kis túlzással azt se tudtam, hogy eszik vagy isszák - nem csoda, hisz' 2008 és 2011 között meg sem rendezték. Emlékszem, mekkora sprintet vágtam ki a buszmegállótól hazáig, hogy egy élő, olasz nyelvű, szöveges közvetítésen keresztül követhessem az utolsó kilométereket. Lélegzetvisszafojtva vártam a fejleményeket, miközben le sem vettem az ujjamat a frissítés gombról... A Milánó-Torinó azonnal belopta magát a szívembe, mondhatni, a megszállottja lettem, elsősorban azért, mert a torinói hegyi befutó esélyt ad a Contadorhoz hasonló mászóbajnokoknak a klasszikus győzelem megszerzésére, amire Flandriában vagy az Ardennekben nincs esélyük. Az idei év sem volt kivétel ezen trend alól: az utolsó 25 kilométeren belül kétszer kellett felkapaszkodnia a mezőnynek a tragikus történetű bazilikához. A 2012-es, Contador által fémjelzett kiírás sikerén felbuzdulva - nem túlzás állítani, a spanyol klasszis diadala újból felhelyezte a térképre ezt az antik versenyt, felújítva népszerűségét - a szervezők nem változtattak a finálén, mondhatni, a dupla-Superga hagyománnyá lett.

A Milánó-Torinó évről-évre egyre nagyobb sztársűrűségű startlistákat tud felmutatni: az innsbrucki világbajnokság főszereplői mellett a lombard körversenyre aspiráló kerekesek is megmérettették itt magukat. A szivárványba burkolózó Alejandro Valverde kapva-kapott az alkalmon, a Superga első teljesítésekor egy komplett akcióhullámmal kinálta meg a riválisokat, melynek követketményeként látványosan leredukálódott a mezőny - igaz, az emelkedőn leszakadók közül többen is elcsípték a sor végét a lejtmenetben. A végjátékban az előretolt ékek kollaboratív megindulása miatt izzott fel a levegő: az FDJ képviseletében David Gaudu (a verseny MVP-je), az Astana színeiben Jakob Fuglsang, míg az EF helytartójaként Daniel Martinez lépett a tettek mezejére. Hamarosan a csapatkapitányaik is felbukkantak az élen, kiegészülve a friss világbajnokkal, aki kissé egyedül érezhette magát a tandemek között. Thibaut Pinot menetrendszerűen érkezett meg Gaudu hátsó kerekére és együtt vitték tovább az offenzívát, magukkal rántva Miguel Ángel Lópezt és a magányos Valverdét. A dráma másfél kilométerre a céltól hágott a tetőfokára. David Gaudu, felélve utolsó erőtartalékait, éppen kiborított a négyesfogat elejéről, mikor López támadásra adta a fejét. A kolumbiai egy pillanatra hátranézett, konstatálva Valverde kapitulációját és összeütközött az útját keresztező versenytárssal, Gaudu-vel. A kölcsönös figyelmetlenségből fakadó incidens nyomán Thibaut Pinot előtt megnyílt az út a győzelem felé: ugyan López hamar visszapattant a nyeregbe, már csak Valverdét vadászhatta le, a franciát legfeljebb a tekintetével tudta követni.

A Gran Piemonte, az állandó változásban lévő ún. félklasszikus volt a trittico következő állomása, ráadásul rögtön másnap. Az egykori piemonti körverseny karakterisztikája nehezen meghatározható egy szóban, nincs bevett vonalvezetése, illetve a start- és célvárosai sincsenek kőbe vésve. A 2018-as kiadáshoz készített útvonal a strapabíró sprintereknek, illetve a rouleuröknek kedvezett, de ha elmélyedünk a korábbi győztesek névsorában (Constante Girardengo, Rudi Altig, Eddy Merckx, Felice Gimondi, Richard Virenque, továbbá a mostani mezőnyből Rigoberto Urán és Fabio Aru), láthatjuk, hogy akadtak hegyesebb kiírások is. Kétségtelen, az idei nem ezek közé tartozott. Ettől fogva azok a versenyzők, akik a Supergán kulmináló Milánó-Torinón villogtak, egyből Bergamo felé vették az irányt, átadva a terepet gyorslábú kollégáiknak. A Gran Piemonte befutóját ezúttal az UNESCO világörökség részét képező stupinigi vadászkastély tövében tűzték ki, amit érdemes felkeresni, ha Torinó közelében jár az ember.

Ami viszont még a pazar célhelyszínnel is érdekesebb, pláné nekünk, magyar kerékpárrajongóknak, hogy a nívós mezőnyben felfedezhettük a Quickstepnél gyakornokoskodó Peák Barnabást, aki nemcsak hogy tartotta a tempót a legjobbakkal, elsőszámú szökevénygyilkossá lépett elő, magára vonva ezzel a nemzetközi szaksajtó figyelmét. A 19 éves magyar tehetség a verseny utolsó kilométerein oroszlánrészt vállalt a munkából, lefülelte a last-minute akciókat, így pozícióba hozva csapata kiemelt emberét, Florian Sénéchalt, aki végül a 2. helyen végzett, miután nem bírt el az esős sprintekre specializálódott Sonny Colbrellivel. Barna végül szorosan az élmezőny mögött, kilencedikként gurult át a célvonalon, jelenleg pedig a Quickstep döntésére vár a jövőjével kapcsolatban. Magyar versenyző a World Tour-mezőnyben!? Jól hangzik, nemde? Márpedig ezután a produkció után reális esély mutatkozik rá. Gratulálunk az eredményhez, szorítunk a szerződésért!

Ilyen előzményekkel érkeztünk el az európai országúti szezon záróakkordjához, egyben a Trittico d'autunno utolsó felvonáláshoz, a hulló falevelek klasszikusához. Olaszországban olyanannyira büszkék a monumentumi rangot kiérdemlő lombard körversenyre, hogy amíg a világbajnokságot nyár végén rendezték, ezt a futamot az ősz világbajnokságának kiáltották ki, nem csupán nagyképűségből - az UCI 1995-ben kivitelezett naptárreformja fosztotta meg ettől a címtől. Ugyan őszi világbajnokságként elvesztette létjogosultságát, a versenyt átszövő romantikus hangulat, a festői tájakat átszelő útvonal és búcsúzásélményből származtatott nosztalgia különleges, kellemes egyveleget alkot, ami miatt maguk a kerekesek is szeretettel reflektálnak a Lombardiára. Az ideérkező, kissé fásult mezőnyben felolvad a feszültség: az eredménykényszer csak keveseket üldöz, hiszen mindenki érzi, ha eddig nem sikerült bizonyítani, ezen az egy napon képtelenség kozmetikázni egy egész évnyi haloványabb teljesítményt - ennek megfelelően ritkán születnek meglepetések. Ez a kitüntetett nap csupán - talán nem is annyira csupán - arra ad lehetőséget, hogy a versenyző pozitív benyomásokkal zárhassa le a szezonját, még ha nincs is feltétlen harcban a végső győzelemért. Úgy gondolom, ezt a klasszikust nem érdemes muszájból abszolválni, szívből kell letekerni, hiszen csak így lehet megnyerni, ez a kulcs. Ezt pedig az idei kiírás két főszereplője, Thibaut Pinot és Vincenzo Nibali is pontosan tudja.

A lombard körverseny idei, 112. kiadásának útvonala Bergamóból haladt Comó felé, ami közvetítési szempontból mindenképp szerencsésebb, mint az ellenkező irány. A szintrajzot a tradícionális emelkedők, a Passo dello Ghisallo, a Muro di Sormano és a Civigilo díszítette, ám földcsuszamlás miatt a San Fermo della Battaglia kikerült a programból, a valamivel lankásabb Monte Olimpino helyettesítette. A verseny a sormanói falat mászva kelt életre: az ex-síugró Primoz Roglic korai indítása megkongatta a vészharangokat az esélyesek körében. Közülük elsőként Vincenzo Nibali vette üldözőbe a szlovént, de Thibaut Pinot sem késlekedett sokat, hiszen legbelül érezte, hogy a címvédő eltalálta a tökéletes pillanatot. Miután hármasban átbuktak a hegytetőn, Nibali, a műfaj egyik legjobbjaként levezényelte a tópartig tartó ereszkedést. Az éllovasok fórja minden kanyarral egyre nőtt a Valverde-féle elit csoporttal szemben, bár a síkon a sérülésből visszatérő Egan Bernalnak még sikerült kiharcolnia a kontaktot velük.

A civigliói kaptatón manifesztálódott a klasszikus adok-kapok a két főfavorit, Pinot és Nibali között: az élete formáját meglovagoló francia valódi támadáscunamit zúdított a címvédő nyakába, aki ugyan ideg-óráig állta a sarat, a csúcs közelében megadta magát. Szinte exponenciális léptekben növekedett a különbség kettejük között. Pinot a győzelem mellett az életéért is küzdött a lefelében, de sikerült megőriznie az emelkedőn kialakított előnyének zömét. Mindeközben a hoppon maradt Nibalit hátbacsapta egy illusztris összetételű üldözősor - benne Dan Martinnal, Uránnal, Wellensszel, Majkával, Teunsszel, illvetve a két csapattárssal, Pozzovivóval és Ion Izagirrével -, ám ahelyett, hogy fehér zászlót lengetett volna, egy második hullámos kontrával újból faképnél hagyta őket, makacsul ragaszkodva a 2. helyhez. A comói cél felé repülő Thibaut Pinot, „a profi kerékpársport leghalandóbb sztárja”, szívből tekerve végül beteljesítette a lombard körversenyhez fűződő románcát. Solo la vittoria ѐ bella...

'Végre!' – gondolhattuk mi, pártatlan, nyílt sisakos küzdelemre éhező nézők, akik az innsbrucki országúti világbajnokság útvonalának nyilvánosságra kerülése óta dörzsöltük a tenyerünket. 'Végre!' – gondolhatták a vérbeli hegyimenők, akik hosszú éveken keresztül mellőzöttnek érezhették magukat a világbajnoki mezőnyversenyeken és most lehetőséghez jutottak. 'Végre!' – gondolhatja a korát újra és újra meghazudtoló Alejandro Valverde, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte és idén magára ölthette. Azt hiszem, ha a győztes személyével nincs is mindenki kibékülve, maga a verseny minden szurkolói igényt kielégített. Végy egy izzasztó alpesi körpályát, fűszerezd meg egy  szó szerint - pokoli emelkedővel és adj hozzá egy lejtmenetes finálét: az osztrákok rátaláltak az intenzív, ösztönök irányította csatározás receptjére. Még több ilyet!

Tavaly hosszasan méltattam a pazar norvég rendezést (igaz, a színvonaltalan dohai bohóckodást nem volt nehéz felülmúlni), véleményem szerint azonban Innsbruck minimum annyira volt jó választás, mint annak idején Bergen. Sőt, szakmailag még lehet, hogy jobb választásnak is bizonyult az osztrák helyszín. Ami a hivatalos nézőszámokat illeti, Bergen tömött utcáit aligha lehet felülmúlni, de így utólag ki merem jelenteni, abba a pályába többet láttunk bele, mint amit valójában nyújtani tudott. Pontosan azért, mert az utóbbi évek klasszikus mezőnyhajrái után ki voltunk éhezve egy hegyes világbajnoki pályára. De nem, egy olyan pályát nem címkézhetünk hegyesnek, ahol Peter Sagan egész napos bujkálást követően nyerni tud, Alexander Kristoffot lehajrázva - ettől függetlenül nagyszerű versenyt láthattunk, csak abban hibáztunk, hogy a szintrajz alapján túlbecsültük az útvonalat színesítő emelkedő nehézségét. Ha az ismert földrajzi fogalmakat a profi kerékpársport kontextusába helyezzünk, azt mondhatnánk, hogy amit még Sagan kibír, ott ér véget a dombság, és amit már nem bír ki, ott kezdődik a hegyvidék. Nem tudom, ki mennyire emlékszik, de amikor a bergeni pályarajz nyilvánosságra került, benne a Höttinger Höllhöz képest kispályás Lazac-heggyel, a sajtó sietve írta le a szlovákot, mondván ez a szintkülönbség bőven sok lesz neki. Tévedtek. Ám akkor még csak nem is sejtettük, mit tartogat számunkra Innsbruck. És igen, amit az osztrákok tűztek, az volt az igazi hegyes pálya, amihez a kétszeres címvédő hozzá sem szagolhatott. Nemcsak a Höttinger Höll 28%-os rámpái mondatták ezt velünk, a hétszer teljesítendő igls-i kaptató is nyomós érvnek tűnt, hiszen kiválóan alkalmas arra, hogy elvégezze a szelekciót a mezőnyben, kiszórva a flandriai falakon vigéckedő tagokat. Akármekkora klasszis Peter Sagan, ezt már nem bírhatta ki, így három év után érzékeny búcsút kellett vennie a szivárványszínű trikótól...

Még mielőtt elmélyednénk a főesemény, a vasárnapi mezőnyverseny részleteiben, megvizsgálnánk Sagan trónfosztásának körülményeit és felavatnánk az új világbajnokot, ugorjunk vissza az időben és koncentráljunk az óra elleni küzdelmekre. Az országúti világbajnokság programja a hagyományoknak megfelelően a csapatidőfutamokkal vette kezdetét. Az idei volt az utolsó olyan év, hogy ebben a viszonylag fiatal versenyszámban, a futball nyelvén szólva 'klubcsapatok' mérik össze tudásukat, hiszen jövőre már a nemzeti válogatottaké lesz a főszerep. Ha már klubcsapatok, a 2012-ben életre hívott speciális műfaj a Quickstep-Floors, a BMC, a Mitchelton-Scott és a Sunweb váltógazdaságát hozta, ezek azok az együttesek, amelyek állandó jelleggel képviseltették magukat a világbajnoki dobogón. Ami a 2018-as kiírást illeti, az Ötztal és Innsbruck között megrajzolt, összességében 63 kilométer hosszú pálya legkritikusabb szakasza az axams-i mászás volt, ami a táv utolsó harmadában várt a versenyzőkre. Az erőteljes kezdés ennek fényében nem volt célravezető, a Mitchelton-Scott bele is bukott, ám az emelkedőre való energiaösszpontosítás sem hozott aranyat a konyhára a Tom Dumoulinnel felálló Sunwebnek. A legkiegyensúlyozottabb teljesítményt a Quickstep-Floors hatosfogata produkálta: közepesen erős kezdés, egyenletes iram a hegymenetben és egy zseniális hajrá. Ez a taktikai képlet hozta meg a sikert a Niki Terpstra, Maximilian Schachmann, Yves Lampaert, Bob Jungels, Laurens De Plus, Kasper Asgreen összeállítású belga csapat számára. Az elsőszámú favoritnak kikiáltott BMC kishíján elorozta az ezüstöt a Sunweb elől, végül azonban Rohan Denniséknek be kellett érniük a pódium legalsó fokával.

Az egyéni időfutam egy pikáns Dumoulin-Dennis párharcot ígért: ugyan csapatszinten egyikük sem ért fel a csúcsra, egy az egy ellen lemeccselhették egymás között az aranyérmet. A valamivel több, mint 52 kilométernyi tömény monotonitást a mezőnyverseny útvonalában is visszaköszönő gnadenwaldi emelkedő törte meg, amely 14%-os meredekségű szakaszokat is tartalmaz. A pályának ezen eleme egyértelműen azoknak az időfutammenőknek kedvezett, akik nem riadnak vissza a jelentősebb szintkülönbségektől sem, ellenben a síkra specializálódott lokomotívok - a kategória mintapéldánya a négyszeres bajnok, Tony Martin - sorsát megpecsélte. Az előbbi csoportba tartozó Rohan Dennis önbizalomnövelő győzelmekkel hangolt a Dumoulin elleni összecsapásra: az ausztrál kétségkívül uralta a Vueltát kronó-fronton, tekintélyt parancsoló, mondhatni, üzenetértékű fölénnyel nyerte a harmadik hét elején lebonyolított időfutamot. Mégsem vettük őt kellően komolyan. Pedig ő a lehető legkomolyabban állt hozzá ehhez a világbajnoki futamhoz. Ezt tükrözte a végeredmény is. Pusztán a helyezési számokat tekintve gondolhatnánk, papírforma született, azonban ha a különbségekre pillantunk, egyből más megvilágításba kerül Dennis teljesítménye. Tom Dumoulin hiába hajtotta ki magát, a nyomába sem érthetett, sőt, még az emelkedőn is kapott eltökélt ausztrál riválisától. Erre aztán végképp nem számított senki. Dumoulin arca is árulkodó volt: 2. hely és egy perc, 21 másodperc hátrány?! Mégis, mit csinált Dennis? Döbbenet. Azt hiszem, valahogy így definiálható az erődemonstráció fogalma a sportban. Kérem, nem volt itt semmiféle párharc az aranyért. A hollandnak leginkább hátrafelé kellett kacsingatnia, mert csak egy hajszálon múlott - konkrétan öt tizedmásodpercen -, hogy nem Victor Campanaerts lett az ezüstérmes. Dennis győzelmét az égvilágon senki és semmi nem fenyegette. Érinthetetlen volt.

Ilyen előzmények után kanyarodtunk rá a várva várt mezőnyversenyre. A Kufsteint Innsbruckkal összekötő, 258 kilométeres pályába 4670 kilométernyi szintkülönbség szorult, ami ugyan a sokrésztvevős sprintbefutókhoz szokott közönség számára szokatlan látvány, a világbajnokságok történetében korántsem példátlan adat - ebben a tekintetben a 1966-ban, a Nürburgringen megrendezett futam a csúcstartó, a maga 5844 méterével. A jelenlegi mezőny tagjai még nem tekerhettek ilyen jellegű útvonalon, így egy merőben új megközelítés szükségeltetett a sikerhez. Az esélyeket illetően egybehangzottak a vélemények: Julian Alaphilippe és Alejandro Valverde neve kivétel nélkül minden előzetesben szerepelt. Az ardenneki egynaposok dominátorai nemcsak robbanékonyságukkal érdemelték ki az ötcsillagos favorit-státuszt, a háromheteseken bizonyított szívósságuk is felhatalmazta őket erre a címre. A spanyol körversenyen edződő Peter Sagan szereplése két táborra osztotta a kerépáros társadalmat: egyesek a bergeni tévedésből kiindulva nem merték leírni, míg mások egyenesen kizártnak tartották, hogy éremközelbe érjen. Azt hiszem, Sagan legbelül érezte, hogy az utóbbi tábornak lesz igaza, de megbirkózott a lehetlennel. A szivárványszínű trikó szinte már a második bőrévé vált, érthető, hogy nehezen mondott le róla...

A konkrétumok mezejére lépve, nagyjából 20 kilométer megtétele után alakult ki a nap szökése, ami hemzsegett az úgynevezett rouleur típusú, robosztus termetű versenyzőktől, mint például Ryan Mullen vagy Tobias Ludvigsson. A mezőny olyannyira elégedett volt a 11 fős élboly összetételével, hogy boldogan húzták be a kéziféket, 19 percnyi egérutat biztosítva az elvetemült próbálkozóknak. Az igls-i emelkedőt tartalmazó olimpiai körpályára érve egyre fogyatkozott a szökevénycsoport létszáma, viszont a különbség csak akkor indult rohamos csökkenésnek, amikor a győzelemben érdekelt válogatottak (spanyolok, franciák, olaszok) véget vetettek a henyélésnek és kézbe vették a gyeplőt. Az utolsó 100 kilométerre fordulva megkezdődött a valódi szelekció: ahogyan arra számítani lehetett, a fokozatosan növekvő, hegyi segítők által diktált tempó kiszórta a nehezékeket a főmezőnyből. Ennek az iramváltásnak esett áldozatul Peter Sagan is, aki mosollyal az arcán viselte a trónfoszott bajnok szerepét - a rendezők gondoskodtak arról, hogy a későbbiekben még reflekterfénybe kerülhessen. Az újabb címvédés tehát elmaradt, de az események csak ezután forrósodtak fel igazán. Az utolsó előtti körben egy Greg Van Avermaet-féle támadás borzolta a kedélyeket, ám az olaszok és a spanyolok egy-egy előretolt ék segítségével lefülelték az akciót. A szállingózó kontrák eredményeképp alaposan megnyúlt a sor és látványos csillaghullás következett be: a leszakadók közt felfedezhettünk a friss Vuelta-győztes Simon Yates-et, az újdonsült apuka Dan Martint, és a korábbi világbajnok Michal Kwiatkowskit is.

A szökevénycsoport martalékait a céltól 23 kilométerre kebelezte be a mezőny, és szinte ezzel egyidőben Peter Kennaugh lépett a tettek mezejére, Michael Valgrennel a hátsó kerekén. A vakmerő dán saját kezébe vette a sorsát, a kaptatón faképnél hagyta üldözőit és félperces előnnyel suhant át az innsbrucki óvároson. Közeledett az igazság pillanata. Welcome to Höll! - hirdette a felirat a völgyben. És valóban, ami a talpon maradt harcosokra várt, az maga volt a Pokol. Az idei világbajnokság szenzációja, a Thomas Rohregger (ex-profi) által felfedezett, megközelítőleg 3 kilométer hosszú Höttinger Höll középső szakasza 28%-os meredékséggel fenyegetett. Amint Valgren szembetalálta magát a rettegett fallal, reményei azon nyomban szertefoszlottak: az esélyeseket tömörítő, francia armada vezette csoport csakhamar elszáguldott mellette. A gallok Julian Alaphilippe-et igyekeztek helyzetbe hozni, azonban kiemelt versenyzőjük váratlanul megrogyott, így életbe lépett a B-terv. Romain Bardet nem késlekedett sokáig, élt az adódó lehetőséggel és felvette a kesztyűt. A jelenlétével kellemes meglepetést okozó Michael Woods-szal felváltva vezették végig a pokoli hegyet, míg a toronymagas favorit, Alejandro Valverde megpihent mögöttük, rendezve gondolatait a finálé előtt. Az azúrkékeket képviselő Gianni Moscon egy rossz mozdulat miatt vesztette el a kontaktot: a mezőny ügyeletes rosszfiúja elmért egy kanyart és lecsúszott az útról, miután kiesett a ritmusból. A küszködő olasz árnyékában felbukkant egy narancssárga mez: a helyenként halszálkázva közlekedő Tom Dumoulin lépésről-lépésre közeledett az éllovasokhoz.

A lejtmenetben a szivárványos lázban égő Valverde vette át az irányítást, ám még ő sem tudta megakadályozni, hogy a kiváló tempómenő hírében álló holland felérjen a síkon. Egy riválissal több, vagy kevesebb, oda se neki. Valverdének egyiküktől sem volt félnivalója, csak hinnie kellett magában. Ezzel pedig sosem volt problémája. A többiek is érezték, hogy ezt csak ő ronthatja el. A veterán spanyol rákényszerült arra, hogy az élről kezdje meg a sprintet, de egy pillanatra sem jött zavarba. Korait nyitott, 300 méterre a céltól indította meg élete legfontosabb hajráját. Bardet és Woods kétségbeesetten loholtak utána, Dumoulinnek nem maradt ereje az érmekért való versenyfutásra... Az ember, aki hatszor állhatott világbajnoki dobogón, de egyszer sem a legfelsőbb fokán, most megkaparintotta az aranyat. Az ember, aki egész karrierje során a szivárványt üldözte, most magára ölthette azt. Alejandro Valverdének nincs makulátlan előélete sportolóként, ez tény. Emiatt joggal lehetnek fenntartásaink. De talán szerencsésebb a történet emberi oldalát szemlélni. A múlt harsány felhántorgatása közben ugyanis azt sokan elfelejtik, hogy tavaly Düsseldorfban, a Tour de France nyitószakaszán Valverde eltörte a térdkalácsát. A baleset a visszavonulás szélére sodorta a spanyolt. Alig több mint egy évvel később ez az ember világbajnok lett Innsbruckban. Akárki akármit mond, ez tiszteletreméltó eredmény.

Ha esetleg, véletlenül valaki találkozott volna az idei Giro d'Italiáról szóló, egyébként több kilométer hosszú bejegyzéssel, az tisztán kitapinthatta a sorok között azt a belső vívódást, amit az őszinte érzéseim és a száraz tények ellentmondásossága idézett elő. Akkor sem csináltam belőle titkot, Simon Yates teljesen a bűvkörébe vont: ha létezik a kerékpársportban rock 'n' roll, ő két héten keresztül, megállás nélkül azt játszotta. Aztán váratlanul lekeverték a lemezt, miután napokig nem tudtam napirendre térni. Fájt... Az a nyers, kissé talán önpusztító rock 'n' roll, amivel Yates az olasz körön berobbant, némileg finomításra szorult. Igen, lehet, hogy így elveszett belőle a wow-faktor, amivel a bűvkörébe vonta a tömegeket, de az előrelépéshez kénytelen volt moderálni magát. A Vueltán debütáló soft-rock verzió pedig meghozta számára az igazi áttörést.

Mielőtt beleásnám magam a részletekbe, tartozom egy vallomással. Ugyan alapvetően brit drukker vagyok, az országúti kerépár mindig is kivételt képezett ebben a tekintetben. És ennek nem kizárólag Alberto Contador az oka, bár az ő munkássága lenne a kézenfekvő magyarázat arra, hogy miért alakultak úgy a preferenciáim, ahogy alakultak. Az sem utolsó szempont, hogy Contador azzal a Sky csapattal vívott szélmalomharcot karrierje utolsó harmadában, akik éppen a brit országúti szakág felvirágoztatásának céljával érkeztek a mezőnybe. Azonban az általuk meghonosított robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogás sosem imponált számomra. Inkább taszított, így hiába a sorozatos sikerek, egyre távolabb éreztem magamtól a brit kerékpársportot, képtelen voltam azonosulni a főhősökkel. Aztán a fülembe jutott, hogy egy tehetséges észak-angliai ikerpár nemet mondott a Sky-nak. Nemet mondtak a pénzre, és ami még ennél is fontosabb, nemet mondtak a korábban emlegetett robotikus, száraz racionalitáson alapuló felfogásra. Innentől kezdve másképp tekintettem a Yates-testvérekre. Minden tiszteletem az övéké.

Továbbá minden tiszteletem Simon Yates-é, amiért képes volt megőrizni a hitét a Giro d'Italia kudarca után. Úgy hiszem, ezzel alapozta meg a Vuelta-győzelmet: önbizalom nélkül egyik taktika sem lehet nyerő. Ami még ennél is nagyobb sportolói erény, hogy képes volt tanulni a hibáiból és úgy meríteni az Olaszországban szerzett tapasztalatokból, hogy ne kövesse el őket mégegyszer. Képes volt megszelidülni. Nem adta fel az elveit, nem változott meg, nem lett másik versenyző - habár hallani ilyesféle véleményeket is. Meggyőződésem, hogy Simon Yates hű maradt önmagához, hiszen csak így érvényesülhetett, számára ez volt az egyetlen járható út a sikerhez. Mindössze három hónap leforgása alatt rendezte gondolatait, új célokat tűzött ki maga elé és ezeket szem előtt tartva kialakította a saját nyerő taktikáját. Az ösztöneire támaszkodott, semmit sem tervezett meg előre, nem a wattmérőjétől várta a megváltást. Nem volt szükség arra, hogy megváltozzon. Egy feladata volt: hogy megtalálja az egészséges egyensúlyt támadás és védekezés között, agresszivitás és passzivitás között. Bizonyos szituációkban kompromisszumot kellett kötnie önmagával a végső cél elérése érdekében. Akármekkora szíve van, ezúttal nem hagyhatta, hogy elvigye a hév. Józanul vívta meg belső harcait, kontroll alatt tartva forró vérét. Ezért nem omlott össze a harmadik héten és ezért ölthette végül magára a piros trikót Madridban.

Háromhetest háromhetessel összevetni badarság, az ellenfelek és a körülmények merőben különbözhetnek, az útvonalról nem is beszélve. Mégis mindig megkíséreljük elkövetni ezt a badarságot. Ilyen formán az sem teljesen jogos, hogy Yates Giro d'Italián forszírozott stratégiáját elhibázottnak bélyegezzük. Időfutamspecialisták sora lihegett a nyakában, így érthető, hogy minden adandó alkalommal az agresszivitást választotta, amikor csak a lábai engedték. Kamikaze akciónak tűnhetett, mégsem volt más esélye Tom Dumoulinnel és Chris Froome-mal szemben. Nem volt tere a taktikázásra, nem spórolhatott az energiájával a hegyeken. Gyönyörködtető ámokfutásával előidézte a kerékpársport hőskorát, felcsillantva a reményt, hogy az ösztönösség és a szív még a mai mezőnyben is diadalra vezethet, de belehalt a szépségbe és a tündérmese elillant. No regrets...

Giro d'Italia 2018, 15. szakasz	Vuelta a Espana 2018, 14. szakasz

A Vuelta, ahogy a klasszikus tartja, egy más kávéház. Más, mert a verseny profilja és a mindenkori útvonal általában nem az időfutamspecialistákat favorizálja. Más, mert a harmadik, egyben utolsó háromhetes a naptárban, így a versenyzők formája kifürkészhetetlen, olykor csapongó és rapszódikus lehet - ne feledjük, senki sem az első csúcsformájával érkezik a rajtvonalhoz. Más, mert kevesebb feszültség és pátosz veszi körül. Más, mert sokak számára gyógyírrel szolgál a szezon korábbi szakaszaiban elszenvedett kudarcokra, azaz felkínál egyfajta javítási lehetőséget. Ez a lehetőség lebegett Yates szemei előtt is. Eljött az idő, hogy saját kezébe vegye a sorsát. Nem hajtotta a tatár, nem kényszerült menekülésre, beoszthatta az erejét. Rövid pórázon tartotta azokat, akik potenciálisan veszélyt jelenthettek volna rá összetettben, és egyből reagált, amint az események kontrollálhatóságát kétesnek ítélte. A legjobb védekezés a támadás, nemdebár?

Korántsem volt annyira egyértelmű, hogy Simon Yates-ről fog szólni az idei Vuelta. Sőt, tulajdonképpen másfél hétig ötletünk sem volt arról, kiről fog szólni az idei Vuelta. Félreértés ne essék, egy háromhetes viadal esetében sosem baj, ha másfél hét után még nem tudjuk megmondani, ki lehet a befutó, sőt. Épp ellenkezőleg, egy ennyire nyitott verseny üdítően hat a wattmérő-szuggerálás és a vonatozás virágkorában. Azonban azt látni kell, hogy a szokásosnál kicsit lassabban körvonalazódott a kép az esélyeket illetően. Nemhogy azt nem tudtuk, ki lesz a befutó, a második heti hegyi trilógia magasságában még arra is nehéz lett volna tippelni, kik végeznek a legjobb 5-ben. Ez talán az útvonal bírálata is - az első másfél hét kissé ellaposodott -, de inkább egy domináns, minden kilométert kontrolláló csapat 'hiánya'. Mindenki kitalálhatta, hogy a Sky-ra vonatkozik a célzás, akik ugyan ott voltak a mezőnyben, tehát a szó fizikai értelmében nem hiányoztak, de egy olyan összeállítású kerettel érkeztek, ami képtelen volt magára ölteni a dominátor szerepet. Mivel helyettük senki sem vállalta fel ezt a megterhelő feladatot, szeszélyesen nyílttá, néha már-már kaotikussá váltak a viszonyok, amit mi sem mutat jobban, hogy sorra születtek a szökevény-győzelmek és a maillot rojo vállról-vállra vándorolt. Egy minden szempontból sterilizált Tour de France-on mindez elképzelhetetlen lenne, ám a spanyol körversenyt éppen a kiszámíthatatlansága, a fordulatokban való gazdagsága, kontrollálhatatlansága teszi különlegessé. 

Amint azonban a mezőny végérvényesen belépett a hegyek birodalmába, akadt egy legény a gáton, akinek sikerült megálljt parancsolnia a hetek óta gyűrűző káosznak. Ugyan a 9. szakaszon, a Covatilla tetején némileg váratlanul Simon Yates ölébe hullott a piros trikó, ekkor még nem érezte magáénak az olcsón szerzett mezt, nem érezte megérdemeltnek a vezető pozíciót, így nem is ragaszkodott hozzá túlságosan, szívélyesen továbbajándékozta azt. Viszont öt nappal később, a Les Praeres rámpáin all-in-t kiáltott, egy határozott mozdulattal rámarkolt a gyeplőre és nem volt az az isten, hogy elengedje Madridig. Megragadta a kínálkozó lehetőséget, hiszen a Colle delle Finestrén való összeomlása óta duzzadt a bizonyítási vágytól. Egy jól időzített kései támadással kiharcolt magának egy szusszanásnyi előnyt tanácstalankodó riválisai előtt, amit megőrzött a célig. Nem döntötte el ezzel az összetettért zajló csatát, de kiosztotta a szerepeket. Innentől kezdve őt kellett megverni, ő kontrollálta az eseményeket, ő határozott arról, milyen versenyt fussanak. Az ellenfelek térfelén pattogott a labda, nekik kellett megoldást találni erre a helyzetre. Ott hibáztak nagyot, hogy a Giro d'Italián látott Yates-ből indultak ki. Abban reménykedtek néhányan - élükön a kétkapitányos felállással újra lebőgő Movistarral -, hogy előbb-utóbb megrogyik a brit és dögkeselyűkként fölészállhatnak, lerángatva róla a piros trikót. Nem számoltak azzal, hogy Simon Yates néhány hónap alatt újragondolta a nyerő taktikát. 

Lagos de Covadonga, 15. szakasz

Egyedül talán Miguel Ángel López és az Astana lépéseiben lehetett felfedezni igazi koncepciót. Superman Lópeznek ugyanis annyira gyenge az időfutama, hogy nem engedhette meg magának azt a luxust, hogy kerekeken utazzon. Menekülésre kényszerült, nem hagyhatott veszni egyetlen apró lehetőséget sem. Mérlegelésre nem volt ideje, így ha érzett erőt a lábaiban, mennie kellett. Ment is. A példa okáért a rettegett Covadongán korait indított, meghálálva csapata munkáját, akik előkészítették számára a terepet, diktálták a tempót egészen a hegy lábáig. Próbálkozását nem koronázta valódi siker: a Movistar Yates-szel a nyomukban hamar levadászta a kolumbiait, míg Thibaut Pinot a farvizet meglovagolva szinte észrevétlenül távolodott el tőlük. Miután lecsendesedett a López-keltette vihar, a ködben lassan kirajzolódott a kép, hogy kik pályázhatnak reális eséllyel a végső győzelemre. A piros trikós kézben tartotta az eseményeket, folyamatosan tesztelgette talpon maradt kihívóit, Alejandro Valverde pedig Nairo Quintana kívánságait leste és lefülelve a kisebb-nagyobb akciókat, oroszlánrészt vállalt a vezetésből. Quintanának esze ágában sem volt kooperálni, aljas módon végig tette a kereket, amiért kapta is az ívet Yates-től, hozzáteszem jogosan. Ez az elit csoport a spanyol utánpótlás legfényesebb üdvöskéjével, Enric Mas-szal és a saját tempóra szavazó Steven Kruijswijkkel egészült ki. A szakaszgyőzelmet megkaparintó Pinot-t is beleszámítva ők heten váltak az ezévi Vuelta főszereplőivé, csupán Rigoberto Urán tudott közéjük beékelődni a későbbiek folyamán.

A harmadik hét elején egy 32 kilométeres, a csalóka szintrajzzal ellentétben egyáltalán nem palacsintasütőhöz hasonlító terepviszonyú egyéni időfutam, ami ugyan borzolta a kedélyeket, de nem borította fel teljességgel az erősorrendet. Égbekiáltó meglepetés - talán Enric Mas menetét kivéve -, nem született: akitől gyenge időt lehetett várni, azt utolérte a végzete és valóban gyengén szerepelt. Lópeznek és Quintanának kiosztották a másodperceket, Kruijswijk tett egy határozott lépést előre, míg Yates hozta a kötelezőt és ikszelt Valverdével. A két kérdéses figura, Pinot és Urán végül betlizett, de az utóbbi évek tapasztalai alapján erre már fel se kaptuk a fejünket. Arra viszont annál inkább felkaptuk a fejünket, ami a másnapi hegyi etapon történt, hiszen válaszúthoz érkezett a Movistar: a Balcón de Bizkaia nevű emelkedőn egy Valverde-féle offenzíva nyomán Quintana megrogyott, így a kapitányi kérdések bezáródtak. Nairo Quintanának fejet kellett hajtania a veterán spanyol előtt és be kellett állnia a segítők sorába. Más kérdés, hogy ez az újfajta felállás korántsem bizonyult gyümölcsözőnek...

Két nappal később Andorrába látogatott a mezőny, hogy utolsó erőtartalékaikat mozgósítva részt vegyenek egy kétnapos, non-fakultatív túlélőtúrán. Andorrában tudniillik egy centi sík sincs: a határon túl színtiszta szenvedés várt a fásult versenyzőkre. Az ártalmatlannak tűnő Col de la Rabassán végződő 19. szakaszon kibontakozásnak indult a Movistar rémálma. A sors fintora, hogy pont Nairo Quintana ösztökélte a Valverde vesztét okozó akciót: a kolumbiai ugrasztotta előbb a Kruijswijk-Pinot kettőst, majd maga a piros trikós Yates is csatlakozott az egyébként fantáziadús offenzívához. Mindeközben a 38 éves Valverde győzelmi reményei egy szempillantás alatt illantak tova, hisz' a csapat által visszavezényelt Quintana sem tudta kozmetikázni az egyre aggasztóbb helyzetet. A repedő üveget nem tartja össze egy mezei ragtapasz: számukra ez volt a vég kezdete. Simon Yates számára pedig kinyílt a világ, ott állt élete legnagyobb sikerének küszöbén. Mindössze egyetlen nap választotta el attól, hogy örökre lemossa magáról a Corsa Rosa kudarcát, de nem bízhatta el magát...

A rövidre szabott 20. etap hat kategorizált emelkedőt rejtett magában, ami ideális terepet biztosított a merész támadásoknak. Miguel Ángel López nem is késlekedett, az utolsó előtti hegyecske lábához érve beletaposott a pedálba, magával rántva honfitársát, Nairo Quintanát. Még mielőtt azonban a két ambíciózus kolumbiai látóhatáron kívül kerülhetett volna, Yates a nyomukba eredt, hogy eloszlassa az esetleges kételyeket. Andorrai lakosként úgy ismeri a helyi utakat, akár a tenyerét: olyan bátran vetette bele magát a Coll de la Comella lejtmenetének hajtűkanyarjaiba, hogy Enric Mas alig győzött kapaszkodni mögötte. Mire újból emelkedni kezdett volna az út, nyakoncsípték a szökevényeket, ám az egység hamar megbomlott közöttük, sőt talán ki sem alakulhatott. Quintana fülében ott harsogott a sportigazgatói parancs, kénytelen volt visszamaradni a kétségbeesetten a dobogó aljába kapaszkodó Valverdéhez. Simon Yates pedig vett egy mély levegőt és lazított a gyeplőn: hagyta, hogy López és Mas kissé eltempózzon tőle a Coll de la Gallinán. Egy pillanatra sem forgott veszélyben a végső győzelme, egy pillanatra sem vesztette el a kontrollt, nem volt oka a pánikra. Csupán egyedül maradt szerteágazó gondolataival, cikázó érzéseivel, hogy minden idegszálával a célja elérésére koncentrálhasson. Senki sem zökkenthette ki. Ezennel tényleg érinthetetlen volt. Amikor átgurult a célvonalon, sokat mondóan lehajtotta a fejét: megcsinálta. Megcsinálta, igazolva cirka 5 évvel ezelőtti döntését, miszerint széttépve a Sky-os ajánlatot, a Mitchelton-Scotthoz szerződött. Megcsinálta, igazolva, hogy így is lehet. Igazi rocksztár, tekerjen akármilyen stílusban...

Az idei Vuelta bebizonyította a post-Froome éra rátermettségét és megkongatta a generációváltás harangjait. 1965 óta (!) nem volt ilyen fiatal Grand Tour-dobogó: Simon Yates a korelnök a maga 26 évével, a 2. helyen végző Enric Mas 1995-ös születésű, a bronzérmes Miguel Ángel López csak egy évvel idősebb nála, a 24-et töltötte februárban. Hogy lehessen mihez viszonyítani, Alberto Contador 24 évesen nyerte az első sárga trikóját. Ezek a srácok sehonnan se késtek még el! A másik szembetűnő tendencia, amit ezen a spanyol körversenyen megfigyelhettünk, hogy világbajnoki időfutamképességek nélkül is lehet háromhetest nyerni. A favoritok közötti egyetlen igazi specialista, Steven Kruijswijk végül a csalódást keltő 4. helyre csúszott vissza, igaz, mielőtt megmérettette magát spanyol földön, végigtekerte a Tour de France-ot is (ötödikként zárt). Lényeg, hogy ez a verseny nem az időfutam császárairól szólt. Szurkoljunk akárkinek, azt hiszem az mindannyiunk számára felvillanyozó, hogy a siker több irányból is megközelíthető. Valakinek az válik be, hogy a wattmérőjét követi, valakinek az, hogy a szíve után megy és az ösztöneire támaszkodik. Nem létezik egyetlen bevált recept, az évek során minden versenyzőnek meg kell találnia a saját nyerő taktikáját és azt a csapatot, amelyik teljes mellszélességgel támogatja ennek megvalósításában. Tanulni kell a hibákból, tudni kell továbblépni. Merni kell változtatni. De nem feltétlenül kell megváltozni.

ÖSSZETETT VÉGEREDMÉNY
1.		Simon Yates	[26 éves]	Mitchelton-Scott	82:05:58
2.		Enric Mas	[23 éves]	Quickstep-Floors	+1:46
3.		Miguel Ángel López	[24 éves]	Team Astana	+2:04
4.		Steven Kruijswijk	[31 éves]	LottoNL-Jumbo	+2:54
5.		Alejandro Valverde	[38 éves]	Movistar Team	+4:28