A (kocka)kövek játéka kegyetlen játék. Egy olyan játék, ahol erő és szerencse kéz a kézben jár - e két faktor szétválaszthatatlanul fonódik össze. Ha valamelyiknek híján vagy, üres kézzel távozol. Nincs olyan kerékpárverseny, melynek megnyeréséhez ne lenne szükség néminemű szerencsére, legyen az akár a Tour de France, akár a Párizs-Nizza, akár a Párizs-Roubaix maga. Utóbbi azonban, kiegészülve az összes, kockakövekkel ékeskedő északi rokonával, egy külön kasztot képez a kerékpársport berkein belül. Nemcsak azért, mert ezekről a kitüntetett viadalokról általánosságban elmondható, hogy legalább annyi mázlit igényelnek, mint amennyi kraftot. Hanem elsősorban azért, mert az északi klasszikusok minden szent kilométerét áthatja egyfajta vallásos fanatizmus, különösképp Belgium flamand régiójában, a sportág bölcsőjében. A kerékpáros társadalom a keresztény hagyomány áhitatából táplálkozva megalkotta a saját Szent Hetét, melyet egy böjt-hosszúságú előkészületi időszak előz meg, tele jeles eseményekkel. A különbség csupán az, hogy a kerekesek Szent Hete a Pokolban végződik. Igaz, aki a Pokolban nyer, az a Mennybe jut.

Mindemellett a kövek játéka egy igencsak addiktív játék is, ami előbb-utóbb minden résztvevőt kizsigerel, egyeseket össze is roppant - mind fizikálisan, mind lelkileg. Nincs olyan év, amikor valaki bele ne sérülne ebbe a játékba - a csonttörés és az agyrázkódás a kockaköveken való vetélkedés velejárója (lásd Niki Terpstra). De a legelhivatottabb versenyzők fel fognak állni a földről és jövőre újrakezdik - hiába, a misztikum beszippant. Vagy gondoljunk azokra az elátkozott kerekesekre, akik szezonról-szezonra állhatatosan próbálkoznak a tavaszi időszakban, versenyről-versenyre tűzközelbe tornázzák magukat a pavén, a csúcsra viszont szerencse híján sosem érnek fel - mintha a győzelem sorsszerűen elkerülné őket (lásd Sep Vanmarcke). Ennek ellenére az utóbbi évszázadban mindig akadt egy mezőnyrevaló - pozitív értelemben vett - őrült, akinek megérte kockáztatni és a megváltás reményében letekerte a keresztutat Genttől (tradicionálisan innen rajtolt a Nyitó Hétvége szombati viadala, az Omloop) a roubaix-i velodrome-ig.

És mindig akadt néhány millió, ámulatba ejtett szurkoló is, aki mindezt figyelemmel kísérte, akár élőben az utak mellől, akár lélekben a televíziók elől, buzdítva az elemekkel küzdő hősöket, akik a sportág legszentebb helyszínein csatáznak. Az elismerés nemcsak a bajnokoknak, minden célbaérkezőnek kijár, így a vesztesek is hősöknek érezhetik magukat - hozzáteszem, teljes joggal. A limitidő a Szent Héten a kutyát sem érdekli: aki teljesíteni akarja a zarándoklatot, az teljesíteni is fogja. A célbaérés morális paranccsá minősül a tárgyalt versenyeken, erről árulkodnak a meggyötört arcok, a kisemmizett testek, az elfeslett mezek és a távolba révedő, üveges tekintetek. Néhány órával és párszáz kilométerrel ezelőtt ezek az arcok őszinte lelkesedést tükröztek, ezek a testek az erőtől és energiától duzzadtak, ezek a mezek élénk valójukban pompáztak és ezek a tekintetek céltudatosságot sugároztak. Nos, igen, ezt műveli a pelotonnal a kockakövek játéka.

A két bejegyzéssel ezelőtt tárgyalt belga Nyitó Hétvége, amely az Omloop Het Nieuwsbladot és a Kuurne-Brüsszel-Kuurnét foglalja magában, meghozta versenyző és néző étvágyát egyaránt, ám az igazi csemegékre további heteket kellett várni: március végnapjain forrósodtak fel újra a rettegett flamand hellingek kockakövei. A szabados, provokatív plakátkampányairól elhíresült E3 Harelbeke BinckBank Classic néven debütált a versenynaptárban - a botrány középpontjában ezúttal két meztelen, ámde testfestett női modell állt, akik egymást átfonva formáltak meg egy békaalakot. 'Ki koronázhatja magát herceggé Harelbekében?' - hangzott a világszerte ismert gyerekmesét megidéző reklámszöveg. A túláradó kreativitás nem nyűgözte le a nemzetközi szövetséget, így az UCI egy helytelenítő ejnye-benyje kiséretében betiltotta a művészi ihletésű, vitatott létjogosultságú hirdetéseket, elmarasztalva a határokat feszegető szervezőket, akik ezután az internetes közönséghez fordultak újabb ötletekért az üresen meredező fehér háttér kitöltésére. A varázserejű csók tehát elmaradt, a Flandriai Körverseny ösvényeit bebarangoló fél-klasszikus azonban a szenzációhajhász poszterek nélkül is eladja magát. Kwaremont és Paterberg - egy kerékpárrajongó számára ez a két szócska is bőven megteszi...

Bob Jungels, felbuzdulva a KBK hajrájában bemutatott diadalmas szólóján, az E3 Harelbekén (a szponzorszagú BinckBank Classic elnevezést aligha lehet lenyomni a hagyományokhoz konokul ragaszkodó szakma torkán) is magányos szökésre adta a fejét, csak éppen kétszer olyan messziről indult - nem csoda, hogy idejekorán kifogyott a munícióból. A luxemburgi bajnok a pavés burkolatú, indokolatlanul sok 'e' betűt tartalmazó Steenbeeekdries nevű emelkedőn zárkózott fel a korábbi szökevénycsoport hátsó traktusához, és noha néhány kalandos kilométeren keresztül elviselte a társaságukat, a fináléhoz közeledve igyekezett tőlük megszabadulni. A Kemmelbeekstraat, vagy, ha úgy jobban tetszik, a Varjúhegy (Helling van Kraai) kiváló táptalajt nyújtott az efféle tervek megvalósításához: a burjánzó erdő által szegélyezett útszakaszon Jungels beletaposott a pedálba és faképnél hagyta a fásult szökevénytársakat - ekkor kerek 30 kilométer volt hátra a versenyből.

A mezőnyben lapuló favoritok ilyformán lépéskényszerbe kerültek. Greg Van Avermaet reagált elsőként a fenyegetésre, aki felvállalta a végleges szelekció beindítását és az épkézláb üldözőmunka megszervezését: a CCC kapitánya az utolsó kaptatón, a Tiegembergen gyújtotta be a rakétákat, lefelezve Bob Jungels fórját. A Van Avermaet keltette vihart csupán Wout Van Aert, Alberto Bettiol és Zdenek Stybar élte túl - utóbbi a nehezék szerepét töltötte be. Dacára annak, hogy Stybar stratégiai megfontolásból vonakodott a kooperációtól, negyedórányi lánctalpazást követően nyakon csípték a saját kardjába dőlő Jungelst, aki félretéve személyes céljait, feláldozta magát a csapatsiker oltárán. A Deceuninck-Quick Step színeit képviselő sztárpáros egy taktikai macska-egér játékkal készült a hajrára, állandó éberséget követelve az ellenfelektől, akik ugyan sikeresen neutralizálták a lószokat, elsavasodott lábakkal labdába sem rúghattak a sprintben: Zdenek Stybar feltette a pontot az i-re, tovább szaporítva a Patrick Lefevere által irányított szupercsapat győzelmeinek számát.

Flandria, a kerékpársport bölcsője [kattints a nagyobb méretért]

A nyugat-flandriai Westhoek régióban keringő Gent-Wevelgem az első világháború legvéresebb ütközeteinek helyszíneit járja be: a mezőny katonai emlékhelyek tucatjai mellett halad el, így tisztelegve a lövészárkok hősei előtt - nem véletlen, hogy az 1934-ben életre hívott viadal logóján újabban egy vérvörös pipacs díszeleg. A legenda szerint a harcok elültével a flandriai mezőket pipacstenger borította be - az elesett katonák sírjai fölött nyíló virág szimbólum-státuszát egy 'In Flanders Fields' (Flandria mezején) című költemény alapozta meg, melyet egy kanadai katonaorvos, John McCrae vetett papírra 1915-ben, miután jóbarátja és tanítványa életét vesztette a második ypres-i csatában. A Gent-Wevelgem szervezősége az első világháború kitörésének centenáriumának alkalmából, 2014-ben határozott az arculatváltásról. A verseny ebben az évben vette fel az 'In Flanders Fields' nevet és tűzte ki a zászlajára a feljebb említett vérvörös pipacsot... Az (oldal)szeles klasszikus útvonala magában hordozza a totális káosz lehetőségét: a keménykötésú sprintereket favorizáló futam első fele gyakorlatilag a tengerszinten zajlik. Az időjárás viszontagságainak kitett szakaszon nem lehet más a cél, mint a túlélés.

Az idei 81. kiírás tökéletesen illeszkedett a felvázolt sémába: a káosz enyhe kifejezés arra, ami a verseny első órájában történt. Az oldalszél ugyanis atomjaira szaggatta a főmezőnyt, a kerekesek kétségbeesetten kapaszkodtak az aszfaltcsík peremébe, miközben igyekeztek felvenni az ilyenkor szokványos echelon-formációt - mindez madártávlatból elképesztő látványt nyújtott. A fejetlenséget a rombolásra kész Jumbo-Visma lovagolta meg: csapatszintű offenzívájuk nyomán kialakult egy hallatlanul erős szökevénycsoport, melyben olyan nevek bújtak meg, mint Peter Sagan, Wout Van Aert, Mathieu van der Poel, Matteo Trentin, John Degenkolb, Jasper Stuyven és Fernando Gaviria. A Deceuninck-Quick Step mindössze 1 embert delegált a nagyjából 20 fős élbolyba, így önként és dalolva vállaltak oroszlánrészt az üldözésből. Amint az oldalszél lecsillapodott, a szökevények előnye is csökkenésnek indult - nyilvánvalóva vált, hogy egy süllyedő hajón utaznak.

Mike Teunissen még azelőtt dobbantott, hogy a farkasfalka becserkészhette volna a fuldoklókat: Sagan, Theuns és Trentin vele együtt menekült a királykék veszedelem elől. A kvartett csakhamar kvintetté bővült, miként Luke Rowe áthidalta a mezőny és az éllovasok közti távolságot. Alexander Kristoff is hasonló terveket szövögetett, mikor a Baneberg lábánál támadásba lendült, ám a Wout Van Aerttal és Zdenek Stybarral való összefogás nem vezetett sikerre. Ahogy a széltépázta sereg keresztülrobogott Ypres történelmi főutcáján, kétség sem férhetett ahhoz, hogy a tömeges hajrát vizionáló peloton bekebelezi a Sagan-féle csoportot. Így is történt, csakhogy az utolérést követően a szabad vegyértékek ficánkolni kezdtek: Mads Pedersen és Jasper Stuyven nem fért a bőrébe az utolsó 10 kilométeren, újabb feladat elé állítva ezzel a felvezető vonatokat, akik azonban úrrá lettek a lószparádén. A wevelgemi sprintben Alexander Kristoff ragadta magához a kezdeményezést, aki a 300 méteres tábla árnyékában indította meg a végső rohamot. A dörzsölt csapattárs, Fernando Gaviria könyökkel szorított helyet magának a termetes norvég hátsó kereke mögött és egy jól időzített fékezéssel leválasztotta Kristoffról a szélárnyékra éhező konkurenciát, akár egy mozdonyról a szerelvényt. 

Dwars door Vlaanderen, azaz keresztül-kasul Flandrián: a Waregem-központú, kissé alulértékelt egynapos viadal, amely eredetileg két napot ölelt fel és Dwars door België néven futott, a kétezres évek elején indult hódító útjára - a nemzetközi kerékpáros szövetség 2017-ben illesztette be a World Tour-naptárba, megkoronázva a 15 éve tartó dinamikus fejlődést. A hétközi töltelékfutam tehát teljes értékű flamand (fél-)klasszikussá avanzsált. Az időpontváltoztatáson áttesett Dwars door Vlaanderen a Flandriai Körversenyre való közvetlen ráhangolódást szolgálja, hiszen immáron a Ronde hetében kerül megrendezésre. Az ezévi kiírás egy zűrzavaros neutralizáció, no meg persze a cyclocross szakágból átnyergelő fiatal generáció újabb diadala nyomán maradhat emlékezetes. Egy, a női mezőnyt megtizedelő bukás miatt a zsűri kénytelen volt feltartóztatni a később startoló férfiversenyt, ám az elégtelen információáramlás kisebb káoszt eredményezett, mert a piros zászló ellenére tovább folytatódott a lökdösődés a pozíciókért. A felfordulás közepette az egyik szökevény, Lukas Pöstlberger elmulasztotta az újraindítás mozzanatát - a figyelmetlen osztrák a Sporza kísérőmotorjába kapaszkodva nyerhette vissza a neutralizációt megelőzően kiharcolt kétperces egérutat.

Amint lecsillapodtak a kedélyek és kigyulladtak a képzetletbeli zöld fények, ölremenő harc kezdődött a végső győzelemért. A kétszeres cyclocross-világbajnok Mathieu van der Poel kapva-kapott az alkalmon és két cinkostársával karöltve üldözőbe vette a verseny elejét. A friss tagokkal kiegészülő szökevénycsoport hellingről-hellingre veszített a fórjából és a Knokteberg utolsó megmászásakor olyan közel sodródott a főmezőnyhöz, hogy aki érzett magában némi erőt és ambíciót, felugorhatott hozzájuk - ezt a közelséget használta ki Bob Jungels és Tiejs Benoot. Az élre törő soklóerős ötösfogat  - Van der Poel, Turgis, Pöstlberger, illetve Jungels és Benoot - együttműködése gyümölcsözőnek bizonyult, tetemes előnyt talpaltak össze, ezzel egyértelműsítve, hogy a nyerőember az ő társaságukból kerülhet ki: a szűk körű sprintet a kilométerek óta a sor végén sunnyogó Anthony Turgis robbantotta be, ám a munkában aktívan résztvevő Mathieu van der Poel ellentmondást nem tűrő módon száguldott el mellette.

„Csak azok mondhatják, hogy a Ronde nem olyan nehéz, akik csúcsformában érkeznek ide. Mindenki másnak a Keresztúttal ér fel” - fogalmazott a Flandriai Körverseny 2002. évi bajnoka, Andrea Tafi, a Gladiátor maga. Egy bizonyos Alberto Bettiol két tavasszal ezelőtt egy, a CyclingTips-nek adott interjújában a következőképpen visszhangozta ezeket a szavakat: „A Flandriai Körversenyt rendkívül nehéz megnyerni, de ha jól érzed magad, a futam nem tűnik olyan nehéznek. [...] Miután végbemegy a szelekció, minden a lábaidon múlik. Nincs semmi dolgod, csupán elölmaradni és tekerni.” Az akkor 23 éves Bettiol nem lódított. Tudta, mit beszél és miért beszéli azt. A szakma még csak ízlelgette a nevét, amikor ő már tudta, hogy ez az a klasszikus, ami a versenyzői kvalitásait tekintve a leginkább kedvez neki és ahol igazán nagyot alkothat. A fellengzős nyilatkozat azonban elkallódott az éterben, mivel a hitelét alátámasztani képes, világraszóló sikerek hiányoztak a fiatal olasz karrier-lajtsromából: Alberto Bettiol egészen addig a szent vasárnapig nem jegyzett egyetlen profi győzelmet sem.

Miért is kellett volna számolnunk vele idén Flandriában? A felvetés jogos, hiszen egy nyeretlen versenylótól sem feltétlenül várjuk el, hogy besöpörje a legrangosabb derbit. Mégis észre kellett volna vennünk, hogy Bettiol ott kopogtat az ajtón. Ki is volt az a srác, aki kiugrasztotta a nyulat - konkrétan a későbbi győztes Julian Alaphilippe-et - a bokorból a Milánó-Sanremo végjátékában? Na, ugye. Ha ez önmagában nem indokolná a favorit címkét, vessünk egy pillantást a néhány bekezdéssel feljebb tárgyalt E3 Harelbeke eredménylistájára. Igen, ez a srác kivette a részét egy másik nyerő megmozdulásból is, ezúttal a kockakövek és a hellingek birodalmában - Bettiol centiméterekkel szorult le a dobogóról a Ronde jelmezes főpróbáján. A premieren pedig berúgta az ajtót. 

'It's the most wonderful time of the year' - a nyugati keresztény kultúrkörben minden kétséget kizáróan a karácsony közeledtével köszönt be az év legcsodálatosabb időszaka. Az országúti kerékpározás saját világában a Szent Hét feleltethető meg a karácsonyi ünnepcsokornak. Igaz, közel sem olyan békés és szeretetcentrikus, de szentebb mindennél, amit a sportág valaha látott. Az az átszellemült embertömeg, amely április első hetében kitódul a Flamand Ardennekbe és csodaváró hangulatban lesi a két keréken suhanó messiásokat, többet mond minden szónál. A kerékpárszerető néző szíve világszerte együtt dobban a szenvedélyes házigazdákéval. A Flandriai Körversenyt övező szelíd őrületből a mindenkori rajtvárosban is ízelítőt kaphatunk: az ünnepélyes startlista-aláírás aprorójából ezúttal is több ezer lelkes rajongó gyülekezett az antwerpeni vásártéren.

A harcrakész kerekeseket szívmelengető fogadtatás mellett bocsátották útjukra. A legtekintélyesebb, egyben leghangosabb szurkolóbázis az Oude Kwaremont mentén helyezkedett, ám hiába keltettek hangorkánt a kordonok tövében, az első áthaladáskor vihar előtti csend honolt a résztvevők soraiban. A Sky klasszikusokra specializálódott kontingense a Kortekeer lábánál a szó legszorosabb értelmében behúzta a kéziféket - a hátsó traktus kénytelen volt kivenni a lábát a pedálból. Amennyiben az országúti kerékpározás egy vallás - márpedig Belgium-szerte nem csupán világszínvonalon művelik, fanatikusan vallják is a kerékpársportot -, úgy a Kapelmuur a szentélye. Ugyan az áldott kövekkel kirakott emelkedő kellően messze található a befutótól ahhoz, hogy ne szólhasson bele a győzelem sorsába, arra nagyon is alkalmas, hogy szétzilálja a bolyt. A Deceuninck-Quick Step opportunista módon ugrott fel a megnyúló mezőny bakjára, hogy előidézze a szakadást, ez a momentum viszont nem bizonyult vízválasztónak a verseny kimenetelére vonatkozóan.

Az idei Rondén nyújtott fergeteges alakításáért a kerékpáros társadalom egyhangúlag ítélte oda Mathieu van der Poel részére a legjobb mellékszereplőnek járó díját. A generációváltás szelét felkorbácsoló holland kálváriája azzal kezdődött, hogy hely szűkében felugratott egy útszéli virágágyásra, minek következtében eltört az elülső kereke. A gyors cserére előkészülve félrehúzódott a térköves járdára, ám addig-addig egyensúlyozott féllábon, mígnem belehajtott egy kisebb kátyúba és szándékán kívül bemutatott egy tízpontos előreszaltót. A történetben az az igazán fergeteges, hogy az ominózus talajfogás után kevesebb, mint fél órával van der Poel már az élbolyban tekert. Mindeközben az előretolt ékek új szökevénybandát alapítottak: Sep Vanmarcke és Stijn Vandenbergh a Kwaremont kockaköves rámpáit használta ugródeszkának a támadásra, Casper Asgreen a Paterbergen indított offenzívát, míg Dylan van Baarle közvetlenül a Taaienberg előtt csatlakozott fel a vonatra. A gyenge láncszemek áldozatul estek a verseny brutalitásának, a Ronde saját kezűleg végezte el a szelekciót az elcsigázott főmezőnyben: a végeredmény egy megközelítőleg 20 lelket számláló bivalyerős üldözőcsoport, melyben csúcskategóriás sprinterek (Kristoff, Matthews), rouleurök (Politt, Jungels) és puncheurök (Sagan, Van Avermaet, Valverde, Benoot) egyaránt tömörültek. Ez a sokrétű potenciál okozta a vesztüket - nem mutattak hajlandóságot arra, hogy kikaparják egymásnak a gesztenyét.

A legszembeötlőbb fejlemény mégis az EF-Education First felülreprezentáltsága volt - és nem csupán a neonrózsaszín mez miatt -, hiszen háromfős különítményük a Deceuninck-Quick Step képviseletével vetekedett. Ebből a pinkben feszítő háromfős különítményből a bevezetésben idézett Alberto Bettiol próbált szerencsét az Oude Kwaremont harmadszori teljesítése során: kiválóan ütemezett akcióját hátul Langeveld fedezte, aki szerény termete ellenére ott és akkor kellemetlenkedett, ahol és amikor csak tudott. Mialatt a hitehagyott favoritok dühödten lóbálták a könyöküket, Bettiol felvette a légellenállás szempontjából legelőnyösebb aero-pozíciót és kitempózott a lesújtott ellenfelek látóköréből. Az oudenaardei célvonalon átgurulva egy igazi győztes válhatott belőle: a Flandriai Körverseny győztese. Tett arról, hogy figyeljünk rá.

Philippe Gilbert nem az a versenyző, aki egyszer volt. Kiteljesedett. A 'Gilbert-típusú versenyző' mint olyan, kinőtte azt a beszűkült jelentést, amit annak idején a magyar nyelvű szakzsargon kölcsönzött neki. Sokkal több, sokkal összetettebb annál. Mostmár nem egy hegymenetre specializálódott, robbanékony sprintert értünk alatta, hanem egy minden hájjal megkent, fineszes all-roundert, aki a legkülönbözőbb terepviszonyok között is képes ellopni a show-t. A varázslatos átalakulás hátterében egy monumentálisra duzzasztott álom és egy precízen előkészített terv húzódik meg: Project Roubaix. „Ez nem pénz, csupán ambíció kérdése volt a részéről. Meg akarta nyerni a Flandriai Körversenyt és a Paris-Roubaix-t, és azt mondta, hogy mi vagyunk az egyetlen csapat, amely segíthet abban, hogy ezt véghez vigye” - árulta el a két évvel ezelőtti szerződéskötés részleteivel kapcsolatban Patrick Lefevere, a Deceuninck-Quick Step tulajdonosa. Gilbert tudta, mit akar és tudta, hogy kik azok az emberek, akik által ezt elérheti, így tehát az önmegvalósítás reményében alárendelte magát a szakértelmüknek. És íme, itt az eredménye, a Project Roubaix bevégeztetett és a kör majdhogynem bezárult. A lombard hegyvidék, a dél-ardenneki dombság és a kelet-flandriai falak bevétele után Philippe Gilbert az Észak Poklára is kiterjesztette vadászterületét. Egy, a Via Román aratott győzelem választja el a halhatatlanságtól: egyetlen egy trófea hiányzik a gyűjteményéből, a Milánó-Sanremo. „Nem lehet olyan nehéz megnyerni, hiszen Eddy Merckxnek hétszer is sikerült” - vette le a terhet saját vállairól a Roubaix-ban diadalmaskodó 36 éves belga, aki jövőre a legszeszélyesebb Monumentum megszelídítésére készül à la Philippe.

„Mindenki egy történettel fejezi be” - véli a rutinos öregróka, Heinrich Haussler, aki 173 (sors)társával együtt idén is felsorakozott a compiègne-i rajtvonalnál. Ő már csak tudja, hiszen pályafutása alatt nem kevesebb, mint 13 alkalommal szelte át a Poklot és tizenegyszer célba is ért. Noha megannyiszor megégette magát, a viszontagságok ellenére sem nem hagyná ki a legkönyörtelenebb klasszikust. A Paris-Roubaix egy külön állatfaj: a fájdalom nyelvén folytat párbeszédet a kockaköveken bukdácsoló kerekesekkel. Apropó kockakövek, egyes információk szerint 6 millió 76 ezer darab lapul az útvonalban, ami összesen 55 kilométernyi zötykölödést jelent 29 kategorizált szektoron keresztül. Fel van adva a lecke. De, ahogy azt a felvezetőben megpedzettem, egy évszázad óta mindig akad egy mezőnyrevaló őrült, aki megpróbálja megfejteni. Ez a bravúr azonban évente csak egy bátor jelentkezőnek sikerülhet.

A Paris-Roubaix elveszi a kerékpárversenyzők józan eszét, de mi, nézők ezt egy percig sem bánjuk. Káoszt, drámát és csodákat szeretnénk látni, ezért tapadunk a televízióképernyőkre minden áldott esztendőben, amikor a jónevű peloton alászáll a Pokol legmélyebb bugyraiba... A Klasszikusok Királynője élénk északi széllel köszöntötte a szerencsejátékosokat és a természeti erőkkel szövetkezve összeterelt egy izgalmas kompozíciójú szökevény-nyájat, amely két későbbi főszereplőt is tartalmazott - Nils Polittot és Yves Lampaertot. Az üldözőverseny egészen az arenbergi erdőig folytatódott: a rettegett kockaköves átkelő bejárata előtt egyesült a mezőny. Az emblematikus szektor kishíján két nagynevű áldozatot is követelt, hiszen a cyclocross-zseni Wout van Aert lesodródott a göröngyös útról és magával rántotta a címvédő Peter Sagant is. A szlovák számottevő veszteség nélkül úszta meg a kalandot, és szinte azonnal visszasorolt, ám a reflektorfényben fürdő belgát feltartóztatta egy makacs mechanikai probléma. Pascal Eenkhoorn személyében érkezett hozzá a segítség, aki a saját kerékpárját ajánlotta fel pórul járt csapattársa számára.

Van Aert a cserebringával visszatornázta magát közvetlen riválisai társaságába, majd átnyergelt egy méretre szabott biciklire. A feje fölött gomolygó aggodalmakat tetézte az a fájdalmas pillanat, amikor a kocsik között lavírozva váratlanul elterült egy jobbkanyarban. A benne munkálkodó adrenalinnak köszönhetően néhány kilométer múltán újból megjelent a döbbent arcokat vágó élmezőnyben - Wout van Aert zárkózása minimum annyira volt impresszív, mint Mathieu van der Poelé a Flandriai Körversenyen. Ha már felzárkózott, nem maradhatott ki a sorsdöntő akcióból: Nils Politt két kockaköves blokk között, a céltól 67 kilométerre lévő frissítőzónában sunnyogott el a bajnoki cím várományosai mellől. A potenciális veszélyt jelentő németet Peter Sagan vette üldözőbe Orchies határában, a címvédő szélárnyékában pedig ott lapult Philippe Gilbert, Yves Lampaert, Sep Vanmarcke és természetesen Wout van Aert is. Aki bújt, aki nem, a végső győzelem lehetősége eme 6 szökevény lábaiban összpontosult. A küldetéstudattal felvértezett Deceuninck-Quick Step kiválóan játszotta ki a létszámfölény-kártyát a hajrában: Gilbert és Lampaert felváltva húzgálta a versenyban maradt kihívók bajszát, felbosszantva ezzel Polittot, aki a Gruson nevezetű szektorban megkontrázta a farkasokat.

Egyedül Gilbert tudott megkapaszkodni a német agresszor hátsó kerekében és a sikeréhes duó csakhamar nyerő különbségre tett szert. Az utolsó energiatartalékait is felélő Wout van Aert már percekkel korábban meglobogtatta a fehér zászlót, míg az őrmester szerepében tetszelgő Yves Lampaert szándékosan akadályozta Vanmarcke és Sagan előrejutását - előbbi egy last-minute kerékpárcsere okán intett búcsút a dobogónak, utóbbit pedig újfent cserben hagyta elégtelen erőnléte. A közönség izgatottságteli morajlása vad szurkolásba csapott át, amikor az André-Pétrieux velodrome kapujában felbukkant a tétova Nils Politt, aki kénytelen-kelletlen felvezette az egy-az-egy elleni sprintet a mindenre elszánt ex-világbajnok előtt. Ahogy arra számítani lehetett, Philippe Gilbert megragadta a soha vissza nem térő alkalmat, körbetáncolta Polittot és beteljesítette régóta dédelgetett álmát: egy év leforgása alatt realizálta a Flandria-Roubaix duplát. Szóval, milyen is az a 'Gilbert-típusú versenyző'? 

Milánó-Sanremo, avagy a klasszikus, amit a legkönnyebb befejezni, ámde a legnehezebb megnyerni - véli Greg Van Avermaet, az idei verseny főbb esélyeseinek egyike. Amilyen sablonosnak hallatszik ez a megállapítás, olyannyira magas az igazságtartalma. Noha a Classicissima egyetlen hétszeres győztese, Eddy Merckx egykoron meglelte a titok nyitját, a jelenlegi mezőnyben olyan nagyformátumú kerekesek, mint például a világbajnoki triplával büszkélkedő Peter Sagan, vagy éppen a fenti idézet olimpiai aranyérmes szerzője, évek óta a sötétben tapogatóznak, keresve a kulcsot a sikerhez. A támadási felület a 300 kilométert alulról nyaldosó össztáv ellenére csekély: míg a klasszikus sprinterek számára a túlélés a tét a Poggio szerpentinjén, a mezőnyhajrát elkerülni kívánó, puncheur alkatú aspiránsok ezen az emelkedőn kelnek igazán életre. Akárcsak tavaly, ezúttal is az ész diadalmaskodott az erő felett: az egynapos viadalokra specializálódó Deceuninck-Quick Step - ahogyan mondani szokás - befűzte az oktatófilmet, Julian Alaphilippe pedig Siena után bevette Sanremót is.

Ha létezik kerékpárverseny, amelynek megbocsájtjuk, hogy fennhéjázva fittyet hány rohanó, ingertelített világunk elvárásáira, az a Milánó-Sanremo. A pökhendi Classicissima ugyanis nem köt kompromisszumot a spektákulum-központú médiával és meg sem próbál a tévé előtt ásítozó, türelmetlen szurkolók kedvére tenni. De mi, akik ismerjük, nem is várjuk el tőle, hogy megváltozzon. Fejet hajtunk a tradíció előtt, mert ez tartja életben a varázslatot, ami évről-évre odaszegez minket a képernyők elé, akár szeretjük ezt a versenyt, akár nem. Kifelé persze nem ezt kommunikáljuk, alkalomadtán harsányan kritizáljuk a kísérletezéstől elzárkózó szervezők maradiságát. Valamifajta külső kényszernek engedelmeskedve újra és újra megkérdőjelezzük a Milánó-Sanremo létjogosultságát, miközben a szívünk mélyén tudjuk, ez az útvonal úgy jó, ahogy van, badarság lenne belenyúlni. A monumentalitás a hosszúságában rejlik: a feleslegesnek ítélt extra pedálfordulatok teszik kifürkészhetetlenné a végjátékot, sokismeretlenessé bővítve az egyenletet. Ha megnyírbálnánk a versenytávot, a Milánó-Sanremo, mint olyan, megszűnne létezni, lévén nincs rövidebb út e két város között. Ha a szintrajzba szeretnénk további izgalmakat csempészni, azzal egyrészt az identitásától fosztanánk meg a Classicissimát, másrészt végérvényesen kiradíroznánk a sprintereket az egyenletből - nem véletlen, hogy az ilyen és ehhez hasonló reformtörekvések kivétel nélkül elvetéltek. Osztom azt a véleményt, miszerint a szóban forgó futam első 280 kilométere végtelenül unalmas tud lenni (és ezt maguk, a résztvevők is elismerik), de ha valódi szelekciót szeretnénk látni egy átlagban 4%-os meredekségű, nagyjából öt perc alatt teljesíthető emelkedőn - hozzátenném, a rettegett Poggio a Giro d'Italia keretei között aligha érdemelne említést -, akkor bizony szemet kell hunynunk a 6 órányi kvázi eseménytelenség felett, melynek csupán a harmada kerül adásba. Valamit valamiért.

A szerény házigazdák által a tavasz klasszikusaként emlegetett Milánó-Sanremo története a XX. század elejére nyúlik vissza: 1907 óta megannyi döbbenetes forgatókönyv elevenedett meg a Riviera di Ponente napcsókolta domboldalain, mielőtt a peloton - egyben vagy darabokban - bevonult volna a Via Romára, elszáguldva az ikonikus sanremói szökőkút mellett. Hol egy hősies szóló, hol egy gatyaszaggató támadás, hol egy vakmerő lejtmenet, hol egy célfotóba torkolló mezőnyhajrá. Nincs egyetlen jól bevált recept a győzelemre. A verseny kimenetele a fáradtság-faktor okán közel megtippelhetetlen, ennek megfelelően a korábbi bajnokok adottságai rendkívül szerteágazóak: nincs még egy olyan egynapos, ahol egyenlő esélyek mellett rúghat labdába egy Mark Cavendish-szintű sprinter, egy Michał Kwiatkowski-szintű puncheur és egy Vincenzo Nibali-szintű all-rounder. A Milánó-Sanremo hagyományosan a Szent József-ünnephez (március 19.) igazodik, néhány kivételtől eltekintve az ahhoz legközelebb eső szombaton kerül megrendezésre: a sokszínű mezőny ezennel március 23-a reggelén sorakozott fel a milánói Sforzesco-kastély impozáns óratornyának árnyékában. A messzi úticél a Ligúr-tengerpart egyik turisztikai központja, a pálmafákkal övezett korzóival hódító Sanremo, avagy a virágok városa (Città dei Fiori). Hét óra a nyeregben, amit egy intenzív finálé koronáz meg - célszerű tehát feltankolni a szénhidrát-tartályokat, hiszen az energiatakarékosság kulcsfontosságú a maratoni tekerés során.

A Classicissima idei, 110. kiírása ragyogó tavaszi napsütés mellett, a megszokott mederben zajlott: elsőként a hétperces egérutat nyerő szökevénycsoport csodálhatta meg az azúrkék ruháját felöltő Földközi-tengert, miután kényelmes iramban átbuktak a féltávnál magasodó Turchino zöldellő ormán. Amint a rejtőzködő favoritok csapatai rákanyarodnak az olasz riviéra mentén végigfutó Via Aureliára, csak úgy kattognak a fényképezőgépek: a sziklás hegyoldalakba vájt panorámaút, háttérben a végeláthatatlan kékséggel hálás témát szolgáltat a lesben álló fotósok számára. Mihelyt versenyző és néző egyaránt kigyönyörködhette magát a képeslapra kívánkozó tájban, ideje volt rálépni a gázpedálra, ugyanis a kilométerszámláló kérlelhetetlenül pörgött visszafelé és a horizonton felbukkant a hajrá közelségét jelző három dombtető (tre capi). A helyi szurkolói klub által gyújtott görögtüzek narancsszín füstködébe burkolózó Capo Bertán ez alkalommal a bozót is lángra kapott: noha az így keletkező látvány kívülről szemlélve kétségtelenül pazar, a levegő után kapkodó kerekesek aligha örvendeztek ennek, miközben az aszfaltcsík körvonalait keresve keresztülhaladtak rajta. Az utolsó szökevény, Fausto Masnada kitisztult tüdővel vághatott neki a Milánó-Sanremo fináléjának első próbatételét szimbolizáló Cipressának, a magányos harcos azonban nem kerülhette el végzetét, a vörös posztót megpillantó peloton a hegy lábánál bekebelezte. A kacskaringós lejtmenetben Niccolo Bonifazio vágott az élre, aki lévén úgy ismeri a Sanremo környéki utakat, mint a saját tenyerét, versenyre kelt a kísérőmotorosokkal: a tévé előtt lélegzetvisszafojtva figyelhettük halálmegvető ereszkedését, minek során egy papírlap, annyi se fért volna el a pedálja és a kőfal között. Az ámokfutásszerű akció szusszanásnyi előnyhöz jutatta a Direct Energie színeit viselő olaszt, ám a mögötte felsorakozó Deceuninck-armada hamar a sarkára lépett.

A feszültség a tetőfokára hágott, ahogyan a mezőny talpa alatt újból emelkedni kezdett az út: elérkezett az igazság pillanata, a Poggión fel kellett fedni a kártyákat. A klasszikus sprintereknek idén sem osztottak lapot, így ők csalódottan csorogtak hátra, kénytelen-kelletlenül átengedve a terepet robbanékonyabb riválisaiknak. Julian Alaphilippe-et, a verseny ötcsillagos favoritját tankönyvbe illő felvezetésben részesítették falkatársai, nem csoda, hogy Sagan és Van Avermaet között ádáz küzdelem zajlott a francia hátsó kerekéért: Zdenek Stybar és Philippe Gilbert irdatlan tempót diktáltak az emelkedő alsó szakaszán, megágyazva egy sorsdöntő attaknak. Ezúttal az EF neonrózsaszín mezében feszítő Alberto Bettiol töltötte be azt a hálatlan, ámbár vitathatatlanul hasznos szerepet, amelyet tavaly a Nibalit mozgósító Krists Neilands, azaz kiugratta a nyulat a bokorból: érzékelvén, hogy Gilbert utolsó erőtartalékait is felélte, Alaphilippe maga eredt a valós fenyegetést jelentő Bettiol nyomába, folytatva az ígéretes offenzívát, melyhez tétovázás nélkül csatlakozott Kwiatkowski, Sagan, Valverde, Naesen, Trentin és Van Aert is. A Sanremo szívébe vezető hajtűkanyarokat szelve tovább duzzadt az élcsoport létszáma, többek között a címvédésre bazírozó Nibali és a Matthews segítségére siető Dumoulin is felbukkant a sztárparádéban. Ahogyan végigmasíroztak a főutcán, Matteo Trentin intézett újabb támadást a lélekben már a hajrára hangolódó kihívói ellen. Alighogy levadászták a regnáló Európa-bajnokot, az ugyancsak a második hullámmal érkező Matej Mohoric gyújtotta be a rakétákat. Miután őt is visszalasszózták a bolyba, a taktikai hibák tömkelegét elkövető Peter Sagan hirtelen az élen találta magát: tizenegy szempár szegeződött rá, amint kínjában keresztbe-kasul cikázott a célegyenesben. Míg a tanácstalan szlovák a szivárványszinű trikót megöröklő, tőle jobbra helyezkedő Valverde szándékait firtatta, Mohoric kapva-kapott az alkalmon és elsuhant a bal válla mellett. Alaphilippe megelégelte Sagan tétlenségét és kihasználva a Bahrein-Merida robosztus rouleurjének szélárnyékát, elsöprő győzelmet aratott a Via Román. A Deceuninck-Quick Step újfent tanítani való munkát végzett.

Vannak, akik a perzselő ausztrál nyárba menekülnek, míg mások az enyhe spanyol télben merészkednek újra az országútra, hogy begyűjtsék az év első versenykilométereit, egyben azonban mindenki egyetért: az igazi szenvedély március elején, a nagymúltú egynapos viadalok startvonalán állva költözik vissza a peloton küllői közé. A bizonyítási vágytól égő specialisták izgatottsága az idők során átragadt a hősies küzdelmekre éhező szurkolókra is, akik emelkedett hangulatban vágják a centit a belga Nyitó Hétvége előtt - nem csoda, hiszen a tavaszi klasszikusok sosem okoznak csalódást, nem ejtenek sebeket az őszinte lelkesedésünkön, amit előzetesen táplálunk velük kapcsolatban. Mit szeretnénk látni? Improvizatív versenyzést. Epikus csatákat. Tűzijátékot. Káoszt. Kockaköveket. Kockaköves emelkedőket. Murvát. Murvás emelkedőket. Sarat. Oldalszelet. Egyszóval: drámát. A tavaszi klasszikusoktól mindezt egy csomagban, ömlesztve kapjuk meg. Ebben a kitüntetett időszakban az ösztönösség, a ravaszság és a bátorság vezet diadalra - ezért is imponálóak számunkra ezek a tradicionális versenyek.

A belga szezonnyitó, a 74. alkalommal kiírt Omloop Het Nieuwsblad legfőbb tanulsága, hogy a történelem ismétli önmagát, csak észre kell venni a vissza-visszatérő mintákat: ha összevetjük a tavalyi eseménysort az ideivel, megfigyelhetjük, hogy kísértetiesen hasonló forgatókönyv mellett zajlott a két verseny, különös tekintettel a végjátékra. A tavasz újfent szomorkás orcáját fordította a Gentben gyülekező mezőny felé, az időnként pityergő szürke felhőtömeg elnyelte a gyengéd márciusi napsugarakat. Akárcsak egy évvel ezelőtt, a kissé talán álmoskás peloton lagymatag iramban közelített a nap első nehézségét tartogató Leberghez, ám még mielőtt felkapaszkodott volna a Haaghoek nevezetű emelkedőre, amelyet ébresztő jelleggel egy kockaköves szektor vezetett fel, kishíján hátba csapta őket a hölgyek versenyében élen tekerő Nicole Hanselmann - a zsűri kénytelen volt átmenetileg neutralizálni a női futamot, egérutat biztosítva ezzel a vártnál komotósabban haladó férfiaknak. Amint kitisztult az idő, visszatért a harci kedv és az egyre fokozódó tempó előcsalogatta a kísérletezni vágyókat: a Leberg másodszori megmászásakor Vanbilsen prokoválta a végső sikerre pályázó specialistákat. A Greg Van Avermaet-vezette CCC elszalasztotta ezt a korai akciót, így a narancsmezes alakulat eszeveszett üldözésre kényszerült, hogy lehetőleg a valkenbergi rámpáig felzárkóztassa kapitányát a Zdenek Stybar nevével fémjelzett szökevénycsoporthoz. A következő ütést Philippe Gilbert vitte be, aki a Kerkgate pavéján taposott a pedálba: a támadásba lendülő ex-világbajnokot van Aert, Van Avermaet és Daniel Oss vadászta le.

A sorsdöntő akceleráció ötlete Danny Van Poppel fejéből pattant ki, aki a céltól nagyjából 40 kilométerre, a Molenbergen felfelé szaggatta szét a főmezőnyt, kialakítva egy, az esélyeseket tömörítő szelektív bolyt. A patinás társaság létszáma Tiesj Benoot kicsúszásával alaposan megcsappant, az emblematikus Kapelmuur-Bosberg kombinációnak mindössze hatan vághattak neki az élről, ám egy pillanatra sem pihenhettek meg a nyeregben, hiszen a nyakukon érezhették az üldözők lehelletét. Észlelvén a közeledő veszélyt, az elszántan harcoló Stybar-Van Avermaet kettős valósággal nekirontott a geraardsbergeni falnak, együttes erővel felduzzasztva a különbséget, egyúttal kiszórva a sorból a leggyengébb láncszemet, Daniel Osst. Öten maradtak tehát versenyben, kiegészülve Tim Wellensszel, Alexey Lutsenkóval és Dylan Teunsszel. A hatékonyan kooperáló kvintett lóhalálában gyűrte le az utolsó előtte magasodó akadályt, a Bosberget, ezáltal tetemes előnyre tett szert a darabjaira hulló mezőny elejével szemben. Mindeközben a Deceuninck-Quick Step szinte észrevétlenül, már-már szemtelen módon akadályozta az üldözőmunkát, bízva abban, hogy a hajrában Stybar túljárhat társai eszén. Ami a végsebességet illeti, Greg Van Avermaet fölényét senki sem vonhatta kétségbe: az erőviszonyok ismerete korai offenzívára késztette a győzelemre apelláló ellenfeleket - a négy kivívó saját érdekében nem cipelhette magával az olimpiai bajnokot a célig. Amint az ötösfogat elsuhant a három kilométeres kapu alatt, a sor végén leskelődő Tim Wellens a tettek mezejére lépett, a nyerő megmozdulást azonban nem ő, hanem a farvizén előretörő Zdenek Stybar mutatta be. Egy tizedmásodpercnyi tétovázás Van Avermaet részéről és bottal üthették a ravaszdi cseh nyomát, aki gyakorlatilag lemásolta a tavaly Michael Valgren által sikerre járatott taktikát, kiszagolva a tökéletes momentumot.

A szezonnyitó hétvége a Europe Tour részét képező Kuurne-Brüsszel-Kuurnével válik teljessé, melyre a tepsi laposságú fináléval érvelő szakma előszeretettel süti rá a sprinter klasszikus bélyeget. Az utóbbi években kirajzolódó tendencia viszont a szökevények szerencséjét erősíti a gyorslábúak hadával szemben - Dylan Groenewegen tavalyi diadalát egy Peter Sagan győzelmével végződő kiscsoportos hajrá és Jasper Stuyven szólósikere előzte meg. Ezalól az üdítő tendencia alól az idei kiírás sem volt kivétel: az egy mindenki ellen típusú küzdelmet újfent az az egy nyerte, dacolva a sokszoros túlerővel... A színtelen fellegekbe burkolózó belga tavaszba a szivárvány minden árnyalatában pompázó mezőny csempészett vidámságot, ahogyan tovább tekergőztek a hellingek  (arrafelé így nevezik a rövidke, ámde annál intenzívebb kaptatókat) földjén. Az útvonal éke a fényesre kopatott kockakövekkel díszített Oude Kwaremont, amely a klasszikusok sztárjait is megbabonázza. Az ikonikus emelkedőn a csillogásra vágyó Deceuninck-Quick Step ragadta magához a kezdeményezést. Mihelyt a Lampaert-Stybar duó az élre tört, a levegő után kapkodó mezőny libasorba rendeződött, melyet a domináns királykékek mögül előbújó Ian Stannard robbantott szét. Az egykori brit bajnok hátsó kerekébe - a két felbújtó mellett - Naesen, Doull, Ballerini, Asgreen és Küng kapaszkodott bele.

A Kluisberg lejtmenetében egy tucatnyi világklasszis - többek között Trentin, Greipel és Jungels - csatlakozott az agresszorokhoz, ahogyan bekebelezték a nap eleji szökés martalékait. A második hullámmal érkező Bob Jungels, sokallva az élboly létszámát, az esőtől áztatott varenti kockaköveken tesztelte a konkurenciát: a luxemburgi kifejezetten otthonosan mozgott a számára ismeretlen terepen, ritmusához csupán Naesen, Cort, Ballerini és Langeveld tudott igazodni. A hátrahagyott szökevénytársak lassacskán visszatagozódtak a főmezőnybe, melyet a címvédésben bízó Jumbo-Visma kormányzott. Az üldözésben a Bora-Hansgrohe és a Mitchelton-Scott nyújtott segítő kezet, apránként csipegetve az egy perc környékén tetőző különbségből. Amint a lopakodó veszedelem elől menekülő kvintett rákanyarodott a kuurne-i körpályára, Bob Jungels egy hirtelen ötlettől vezérelve időfutam-pozícióba vágta magát és eltempózott a döbbenettől sújtott riválisoktól, akiket csakugyan elnyeltek a vadul törtető sprintervonatok. Az elcsigázott peloton lendülete azonban idejekorán elapadt, a tanácstalan tömegben felütötte a fejét az anarchia, így a mammut áttetelt taposó Jungels révbe érhetett.

Gyengéden hullámzó, tarka táj, filigrán alkatú, smaragdzöld ciprusfák, dombtetőkön csücsülő, ódon-barna villák és fehér porfelhőt köhögő ösvények. Üdvözlet a páratlan szépségű toszkán sivatag, a Crete Senesi dűnéiről. Eme festővászonra kívánkozó vidéken kacskaringózik a vintázs filterrel hódító Strade Bianche, a verseny, amelyet születésétől fogva klasszikusként emlegetnek, sőt mi több, a legelvetemültebb szakírók úgy utalnak rá, mint a nem hivatalos 6. Monumentumra. Egy a bökkenő: noha a kerékpárversenyzés aranykorát felidéző Strade Bianche egyedi karakterisztikája alapján remekül beleillik a képbe, szerény, 13 kiírásra korlátozódó történetével és kevesebb mint százötven kilométeres versenytávjával eltörpül az olyan, évszázados múltra visszatekintő, maratoni hosszúságú őskövületek mellett, mint a Párizs-Roubaix vagy a Liège-Bastogne-Liège. Megkontrázva a történelem mocsarába süllyedő érveket, jogosan merülhet fel bennünk a kérdés, miszerint csupán ettől lenne Monumentum egy Monumentum? Számít ez egyáltalán, amikor az utolsó porszeméig romantikus toszkán viadalért - kamaszkora ellenére - megbolondul a nép? Úgy vélem, a mezőny szenvedélyes attitűdje elhomályosítja a konzervatív érveket: a Strade Bianche szerelem volt első látásra.

Tavaly márciusban a közönséges dagonyává változó murvaréteg kényeztető agyagpakolás gyanánt hányta a sarat a gladiátorok arcára, ezzel szemben az idei futam csontszáraz körülmények mellett zajlott, így a kerekesek az általuk felkorbácsolt, torokirritáló port kóstólgatták az aprókavicsos szektorokban. Ahogy a szikrázó napsütésben kigurultak a gótika fellegvárából, néhány órára maguk mögött hagyva Siena terrakotta tornyait, egy ambíciózus négyes vágott a mezőny elé, hogy felverje a békésen szunnyadó, lankás vidéket. A szökevényeket összekovácsoló harmónia tovaszállt a toszkán sivatag homokjával: Leo Vincent csakhamar kapitulált, Alexandre Geniez a törmelékes terep áldozatául esett, míg csapattársa, Nico Denz szem elől tévesztette Diego Rosa sziluettjét az ascianói kaptató porködében. Egy legény maradt a gáton, ám pedálfordulatai meg voltak számlálva az élen. A Fabian Cancellara nevét viselő 8. szektor murvadombján, a Monte Sante Marie-n ugyanis Jakob Fuglsang felgyorsította a szelekciót, életre hívva egy bivalyerős üldöző gárdát, melyben - a teljesség igénye nélkül - felfedezhettük Julian Alaphilippe-et, Zdenek Stybart, Greg Van Avermaet-ot, Wout Van Aert-et, Tim Wellenst és a címvédő Tiejs Benoot-ot. A háromhetesek császárai, a számmisztika bűvöletébe kergetett Vincenzo Nibali és az elsőáldozó Geraint Thomas a hátsó csoportban ragadtak, ahonnan nem volt számukra visszaút.

A magányos éllovast, a szufla szűkében lévő Diego Rosát Castelnouvo Berardenga határában érte utol a végzete, elveszett az Yves Lampaert vezette puncheur-kavalkádban. A verseny elsőszámú animátorává avanzsáló Fuglsang a Monteaperti tetejét ostromolva tovább borzolta a kedélyeket - ezúttal mindössze ketten, Alaphilippe és Van Aert tudott ráakaszkodni a ficánkoló dán kerekére, utóbbi azonban vörös zónába sodródott a sorozatterhelés alatt. Ugyan az Astana eltökélt kapitánya tett egy újabb kísérletett arra, hogy megváljon egyedüli vetélytársától, Julian Alaphilippe derekasan állta a sarat (jelen esetben a port) és lefülelte az akciót. Mivel a zúzalékon nem született döntés, Siena aszfaltozott külvárosában egy elhamarkodott macska-egér játék bontakozott ki kettejük között: addig-addig nyújtózkodtak a nyeregben, fürkészve egymás rezdüléseit, mígnem az egyenletes ütemet diktáló Van Aert elszáguldott mellettük, megkongatva a vészharangokat. A március elsején World Tour-szintre lépő, zöldfülű belga gyakorlatilag elvontatta letaglózott ellenfeleit a rámpaszerű Via Santa Catarina lábáig, hogy aztán Fuglsang jobbról, Alaphilippe pedig balról kerülje ki a kegyetlen meredekségű finisben, ahol tavaly - a szó legszorosabb értelmében - lefordult a kerékpárról. A világörökség részévé nyilvánított Piazza del Campo peremére a robbanékony francia kapaszkodott fel elsőként, aki válla fölött hátrapillantva elégedetten konstatálhatta, győzelmét immáron nem veszélyezteti senki, így diadalittasan vonulhatott be a hangorkántól visszhangzó főtérre. 

Akármennyire is unja Roger Federer a generációváltásra vonatkozó kérdéseket, nem szabadulhatunk a minket, teniszrajongókat  lassan egy évtizede lázban tartó gondolattól, miszerint kik töltik be a nagy négyes utáni űrt, ráadásul jobbnál-jobb indokaink mutatkoznak arra, hogy újra és újra napirendre tűzzük az effajta kérdéseket. A sportágnak ugyanis sürgősen szüksége van egy bíztató jövőképre. Az idei Australian Openen belekóstolhattunk egy post-Federer érába, és valljuk be, nem is volt olyan savanyú, amíg ízlelgethettük. Azt hiszem, mindannyian szívesen képzeltük el a tenisz jövőjét Stefanos Tsitsipas és Frances Tiafoe játékán keresztül. Azonban, kár tagadni, a jelent nem a NextGen-vitézek alakítják. Rafael Nadal és Novak Djokovic kijózanító tenisszel vetettek véget az ábrándozásnak és visszarángattak minket az általuk uralt mostba, ám kettejük hype-máztól áztatott összecsapása egyirányú utcába terelődött.

A tomboló nyárba ágyazódó Ausztrál Open újfent fenekestül felforgatta a hóval borított öreg kontinens mindennapjait, különös tekintettel a teniszfanatikusokra, ám a napperzselte, óceánkék pályákon végül nem következett be fordulat a generációk közötti erőviszonyokat illetően. Ugyan a széles körökben anticipált címvédés elmaradt, azaz Federer ez alkalommal nem szaporította tovább Grand Slam-győzelmei számát, ezzel még magasabbra helyezve a lécet rekordjai túlszárnyalására aspiráló riválisai előtt, a melbourne-i finálé párosítása alapján nyugodt szívvel kijelenthető, hogy érvényesült a papírforma. Ám a papírforma érvényesülése mellett felsejlett néhány megkerülhetetlen mellékszál. Rögtön egy ilyen mellékszál adta meg a melankolikus alaphangot az egyébként Happy Slam-címkével illetett Australian Open számára. A hagyományos verseny előtti sajtótájékoztató-dömping során ugyanis a könnyeit elfojtani képtelen Andy Murray ledobta a visszavonulás-bombát a sportági köztudat állóvízébe, ezzel emlékeztetve az elkényeztetett rajongókat egy karrier törékenységére, egyszersmind rávilágítva az élmezőnybe való beékelődéssel járó extrém terhelés lehetséges következményeire. A fizikai limit állandó feszegetése, a megannyi elérhetetlennek hitt álom beteljesítése, a világelsőség fejvesztett hajszolása és a járulékos fájdalmakkal való dacolás Murray esetében egy makacs csípősérülés formájában bosszulta meg magát, amely nemcsak a pályan okozott kellemetlenségeket, hanem azon kívül is, a civil életben. A skót, aki egyedüli halandóként merészkedett az istenek földjére, testileg-lelkileg meggyötörten zárta le másfél éve húzódó, kilátástalan szélmalomharcát. Másképp nem szabadulhatott teste börtönéből, minthogy szívét elhallgattatva kimondja azt, amit minden áron szeretett volna kimondatlanul hagyni: ez így nem mehet tovább.

Egy sportoló számára - versenyezzen akármilyen szinten - nincs ijesztőbb annál, hogy a kényszer mondatja ki vele a végszót. A bejelentés, mely - az intő jeleket szem előtt tartva - tartalmilag kevésbé, időzítésében viszont annál inkább volt váratlan, a szurkolókat és a versenytársakat egyaránt kővé dermesztette, a tenisztársadalom a megfelelő szavakat keresve, sorra fejezte ki együttérzését. A hajdani nagy négyes hivatalosan is megszűnt létezni, amit lehet akár a vég kezdeteként is értelmezni... Azt hiszem, ennek fényében nem túlzás állítani, hogy a sportági közösség képtelen volt 72 óra alatt kiheverni a sokkot, így a nyitónapot átitatta ez a kissé gyászos, mégis magasztos hangulat. Jobbhíján mindenki a csodában reménykedett, és bár senki sem várhatta el tőle, Murray mégis csodát tett azon a meccsen, ami elképzelhető, hogy számára az utolsó volt, legalábbis a profi pályafutását tekintve: 0-2-es szetthátrányból, nem is a szakadék széléről, hanem a mélybe zuhanás után kapaszkodott vissza Bautista Agut ellen, mielőtt a végzete térdre kényszerítette volna. „Ha ez volt az utolsó mérkőzésem, elégedett vagyok vele” - fogalmazott feltételes módban az egykori világelső, aki ezzel nyitva hagyta a kiskaput, mintha azt üzente volna, hogy ne temesse senki, ő még nem akar meghalni... Akármilyen nehéz is volt elvonatkoztatni ettől az élménytől, az ausztrál teniszexpressz kérlelhetetlenül robogott tovább.

Melbourne-t (újra) elérte a változás szele, amit a sportági jövő formálásával megbízott NextGen-különítmény két újabb üdvöskéje korbácsolt. Ezúttal Stefanos Tsitsipas és Frances Tiafoe mutatott fel egy-egy olyan üdítő alternatívát a sportág kiüresedéstől rettegő szerelmesei számára, amely rajongás tárgyává válthat, miután a Federer-Nadal-Djokovic szentháromság csillaga leáldozott. A megnyerő jelző nem csupán játékukra, személyiségükre is ugyanúgy érvényes: az egyik oldalon ott áll az "öreg lelkű" Tsitsipas, aki Björn Borgra hajazó külsejével, a Roger Federertől kölcsönzött egykezes fonák technikájával és antik görög bölcseket megidéző filozófiájával hívta fel magára a nagyérdemű figyelmét, míg a másik oldalon ott a polgárháború sújtotta Sierra Leonéból menekülő családja életét megváltoztató, elbűvölően őszinte Tiafoe, aki egy felettébb nemes céltól vezérelve beteljesítette az amerikai álmot és most kezdi ízlelgetni az önmegvalósítás gondolatát. A kettejük által táplált őrségváltó-hisztéria a nyolcaddöntőben létrejövő Tsitsipas-Federer mérkőzésen hágott a tetőfokára. A címvédő képtelen volt elrabolni az ihletett tenisszel előrukkoló görög sztárjelölt adogatását (Federer mind a 12 breaklehetőségét eltékozolta, igaz a breaklabda-konvertálás művészete sosem volt az erőssége), ami nem is lett volna akkora tragédia a svájci szempontjából, ha a legalább a sajátját tartja és a szettvégi, rövidített játékokban odateszi magát - akárcsak a Hopman Kupán néhány héttel ezelőtt -, ám részéről se az előbbi, se az utóbbi feltétel sem valósult meg maradéktalanul. Roger Federer ugyan megnyerte az első játszma rövidítését, a továbbiakban azonban teljes csődöt mondott fogadóként a kritikus helyzetekben: két elbukott tiebreak közé becsúszott egy elbukott szervagame is, ami megpecsételte a Maestro sorsát, míg a rajongói szíveket tömegesen elnyerő Tsitsipast a mennyekbe repítette.

De nemcsak Stefanos Tsitsipas bizonyult hatékonynak a rajongó-toborzás terén: az idei Australian Open ideje alatt minden bizonnyal Frances Tiafoe követői bázisa is megsokszorozódott az USA-ban és világszerte. Az egészen a negyeddöntőig merészkedő Tiafoe melbourne-i menetelése során búcsúztatta a tavaly élete szezonját futó Kevin Andersont, illetve a 2017-es világbajnoki címe óta az éterben kóválygó Grigor Dimitrovot is, ezzel pedig kiharcolta az általa idolizált kosárzseni, LeBron James elismerését. A közelgő generációváltáshoz fűzött reményeket azonban Rafael Nadal apró darabokra zúzta szét: előbb Tiafoe-t, majd egy kanyarral később Tsitsipast mosta le a pályáról - vagy lesöpörte őket róla, mindenki döntse el maga, hogy ez esetben mi a találóbb metafora, mindenesetre a spanyol buldózerhez hasonlatos pusztítást végzett a fiatalság körében. Szóval nem, még mindig nem érkezett el az új generáció ideje - amíg a NextGen-vitézek csak egy-egy csata alkalmával képesek legyőzni a regnáló teniszcsászárokat, addig nem jelenthetnek reális veszélyt a trónjukra. Ahhoz a háborút kell megnyerni, amire az ideig még várni kell.

Elsősorban nem is Tsitsipastól vagy Tiafoe-tól lehetett várni az igazi áttörést e téren, hanem Alexander Zverevtől, aki saját generációja előfutáraként szorgosan gyűjtögeti a Masters-trófeákat és tavaly novemberben a világbajnoki serleget is a feje fölé emelhette, ám azt az átkot, amely a Grand Slam-tornákon sújtja, Ivan Lendl segítségével sem képes eloszlatni. A probléma minden bizonnyal Zverev fejben keresendő és minél hamarabbi megoldást kíván, hiszen minden kútba hajított lehetőség exponenciálisan növeli a rá nehezező külső nyomást, és az őt belülről emésztő feszültséget. Erről árulkodott a Marcos Baghdatis ütőaprítási hagyományait felelevenítő dühkitörése is, amelyet a Milos Raonic ellen vívott 4. fordulós mérkőzés egy szünetében produkált - halkan teszem hozzá, hogy talán Tsitsipas előző napi visszhangos sikere is közrejátszhatott a német nyolcaddöntőbeli fiaskójában. Azt a sanszot, amit Sascha Zverev könnyelműen elhullajtott, némi meglepetésre az újonnan Amélie Mauresmo vezényletével készülő Lucas Pouille ragadta meg, aki a surranópályán lopakodott el egészen az elődöntőig - más kérdés, hogy a Djokovic-féle úthenger alaposan kilapította és földbedöngölte, bár Nadal sem volt éppen kíméletes Tsitsipasszal. 

Akár a klasszikus bunyózós filmekben, a két pofozógép, Djokovic és Nadal, miután a babérjaikra törő összes kihívót a padlóra terítette, egymással nézett farkasszemet a fináléban. A sportág szerelmesei bizonyára tisztán még emlékeznek arra, micsoda meccs kerekedett a szerb és a spanyol legutóbbi, egymás ellen vívott melbourne-i döntőjéból, és ugyan a szabályváltoztatások miatt (championship tiebreak bevezetése az 5. szettben) már aligha alakulhatott volna ki egy újabb hatórás gladiátorharc kettejük között, mindannyian egy popcorn bontogatós, fotelből felugrálós gálaszámra helyezkedtünk be - nem mintha vasárnap reggel kilenckor popcornt kívánna az ember, de ettől most a pátosz kedvéért tekintsünk el. Ki gondolta volna, hogy miután mind Nadal, mind Djokovic mészárszéket rendezett a Rod Laver Arénában a maga elődöntőjében, a két hóhér végső összecsapása is hasonlóan asszimetrikus képet fog mutatni? Aktuális forma alapján mindenki egy végletekig kiélezett küzdelemre számított, pedig az ellenkezője is bőven benne volt a pakliban: a többséget elvakította a látszat és nem volt hajlandó tudomást venni a statisztikák által előrejelzett egyenlőtlenségekről. Afelett a tény felett nem szabadott volna elsiklani, hogy Rafael Nadal az előző hét keménypályás mérkőzését elvesztette Novak Djokovic ellen...

A szakma ehelyett azt szajkózta, hogy milyen zseniális Nadal feltunningolt adogatása, és hogy ezt hatékonyan alkalmazva kibabrálhat akár a szerbbel is. Tévedés, vele nem babrálhatott ki: az elmúlt szezonban főnixi feltámadást bemutató Djokovic egyenesen rosszabb fényben tüntette fel a megreformált mozdulatsort, mint a lecserélt formulát - ezt támasztja alá megannyi szakértői elemzés is. A világelső rátapintott az új, agyonajnározott szervatechnika gyengepontjára. Arra az apró, mégis jelentékeny ugrásra, amit Rafa az első adogatása megütése közben tesz a pálya belseje felé. Djokovic mély, vonalközeli returnjeivel szempillantás alatt átvette a kezdeményezést fogadóként és kiszolgáltatott helyzetbe sodorta a spanyolt, aki állandó fáziskésésben találta magát. Ezáltal a szerb kikezdhette ellenfele legendásan stabil alapvonalütéseit is, hatástalanítva a torna korábbi szakaszaiban nyerőket termelő tenyereseket. Nem csoda, hogy Rafael Nadal hamar eltanácstalanodott: ez ellen a Novak Djokovic ellen nem volt fegyvere. Ha ő sem tudta megszorongatni, nem valószínű, hogy bárki más képes lett volna erre. Djokovic ugyanis éhesebb és eltökéltebb mint valaha, útban van a halhatatlanság felé: a következő lépcsőfok a federeri huszas GS-rekord megdöntése, kizárólag ez lebeg most a szemei előtt. Kérdés, ha egyszer valóban megdönti ezt a rekordot, lehet-e ő az egyedüli GOAT a teniszben? Vagy nem csupán ezen múlna? Mi nyom többet a latba: az objektív érvelés alapjául szolgáló statisztika vagy a szubjektíven megítélhető perszóna?

Mint azt az általam elkövetett ábra is mutatja, a GOAT-verseny egyre élesebb: Vajon 5 év múlva is ez lesz a sorrend?

Ugyan nincs precízen kijelölhető kezdőpontja, szurkolói karrierem lassacskán évtizedes múltra tekint vissza. Ezalatt volt részem világraszóló sikerekben, idegörlő drámákban és sokkoló kudarcokban - az imádott sportolók, még ha olykor érinthetetlennek is tűnnek, hozzánk hasonlóan esendő emberek. A legkiválóbb bajnokok pályafutásának képzeletbeli domborzatát is hullámhegyek és hullámvölgyek tarkítják. Ennél fogva rajongónak lenni olyan, mintha lejárat nélküli bérletet váltanánk egy érzelmi hullámvasútra, amely kimeríthetetlen adrenalinforrásként szolgál. Nincs megállás, versenyről-versenyre új impulzusok érnek és egyszer csak azon kapja magát az ember, hogy igényli is ezeket - a dráma ugyanis addiktív. Önként vállaljuk, hogy aggódunk: a szívünk egyszer darabokra törik, máskor majd' kiugrik a helyéről, de mindez egy idő után rutinná minősül. Örökérvényű igazság, hogy az elszenvedett kudarcok megédesítik a sikert. A győzelem megrészegítő pillanatai miatt pedig hajlandóak vagyunk elviselni a drámát és felvállalni az aggodalmaskodást. Ilyen egy menthetetlen rajongó élete. 

Az igazat megvallva, az elmúlt tíz év alatt még sosem aggódtam annyit, mint idén. Kifejezetten frusztrált az az ürességtől kongó tanácstalanság, ami a 2018-as esztendő java részét áthatotta, ráadásul több fronton. Nincs az a krízishelyzet, ami elkötelezett, lelkileg edzett rajongóként arra késztetne, hogy elengedjem kedvenc sportolóim kezét. Hiszek bennük és érintettségem mélysége lehetetlenné teszi, hogy közömbössé váljanak a szememben. De nem fogom eltitkolni, hogy ez az év rengeteg kihívást görgetett elém és az aggodalmak parazsát tovább cipelem az újévre is. Tudom, hogy ez a bevezető rettentő gyászosan hangzik és azt sejteti, hogy az idei sportév kizárólag kudarcokat tartogatott számomra, pedig ez közel sincs így. Sírtam örömömben is, nemcsak bánatomban, ám olyan szituációk is adódtak bőven, amelyek az újdonság erejével hatottak és abszolút váratlanul értek, mondhatni lesújtottak. Ez a veszélye annak, ha az ember természetesnek érzékel bizonyos állapotokat, amelyek korántsem azok. Utólag tanuljuk meg értékelni a dolgokat és ezzel a szomorú ténnyel idén több ízben is szembesültem. Mert az nem természetes, hogy egy teniszező - esetemben Andy Murray - minden egyes tornán, ahol elindul, a döntőig menetel. Az sem magától értetődő, hogy Martin Fourcade kilométerekkel veri a biathlon-világkupa mezőnyét. Én mégis belekényelmesedtem ezekbe a helyzetekbe. Szégyellem, de valamilyen szinten hozzászoktam a sikerhez, így pedig nem csoda, ha fejbevág az (átmeneti) sikertelenség. 

Az olimpia, rendezzék bármely évszakban és földrészen, számomra egy valódi ünnep, ahol pártfogoltjaim eredményes szereplése által megtapasztalhatom a tiszta, zsigeri boldogságot. A szívet melengető büszkeség könnyeket csal a szemembe, amikor imádott sportolóim nyakában megcsillan az olimpia érem és arcukon felragyog az őszinte mosoly. Ennél nincs feljebb és szerencsésnek mondhatom magam, amiért annyiszor átélhettem, legutóbb most februárban. Az idei sikerek fő forrása ennek megfelelően a pyeongchangi téli olimpia volt, ahol tulajdonképpen az összes kívánságom teljesült: mintha a legmerészebb álmaim varázslatos módon megelevenedtek volna. Alig mertem hinni a szememnek, hogy mindez valóban megtörténik, annyira szürreálisnak tűnt. Mindenki, akiért szorítottam, nemzeti hősként feszített a dobogón, ahogyan azt számtalanszor elképzeltem. Megkönnyeztem a Chaplin, majd Don Quijote bőrébe bújó szélmalomharcos, Javier Fernandez bronzérmét, és ámulattal csodáltam, ahogyan a Virtue-Moir kettős visszatáncolja magát a jégvilág tetejére. Azonban még mielőtt elmerülhettem volna a korcsolyasport szépségeiben, a biathlon stadionban zajló események kötötték le szurkolói energiáimat.

Fourcade mennybemenetelének előzménye egy aprócska botlás volt, méghozzá egy szükséges botlás, ami kellően felpaprikázta - a sprintverseny csalódása tette őt érinthetetlenné. Az üldözésesben felszínre tőrt a ragadozó énje, senki sem állhatott az útjába azon a napon: elsöprő, ellentmondást nem tűrő teljesítménnyel kaparintotta meg az aranyérmet a 8. helyről indulva. Az egyéni 20 kilométeres számban egészen a 18. korongig kézben tartotta az eseményeket, ám két váratlan lövőhibával letaszította magát a dobogóról. A lendülete azonban ezután sem tört meg, éhsége továbbra sem csillapodott: még volt egy befejezetlen ügye a tömegrajtos futam kapcsán. A 2014-es szocsi olimpián csupán néhány centiméter választotta el a győzelemtől, és a történelem kishíján megismételte önmagát. Amikor Simon Schempp-pel tökéletes szinkronban bevetődtek a célba, megfagyott a levegő és percekig csak találgattuk, melyikük kötése volt előrébb. A célfotó végül Fourcade javára ítélt, és ez a drámai befutó a pyeongchangi ötkarikás játékok egyik ikonikus jelenetévé avanzsált. A francia vegyesváltó tagjaként szerzett újabb arany csak a hab volt a tortán... Most pedig aggódnom kell érte. Aggódnom kell egy olyan kivételes bajnokért, aki raklapszámra szállította a győzelmeket, az érmeket és a kristálygömböket. Martin Fourcade az évek során felépített egy szörnyet - ő maga fogalmazott így -, amely a sajtó által önálló életre kelt és jelen körülmények között elviselhetetlen nyomást helyez a vállaira. Az új szezonban már nem Johannes Boe-vel, hanem ezzel a szörnnyel küzd, így teljesítménye szokatlanul rapszódikussá vált, ami megdöbbentette a sportágat. Nagyon magasra tette a lécet és ezt nehéz megugrani. De én bízom abban, hogy sikerül neki.

CIKKAJÁNLÓ

To reach the unreachable

Maradva a téli sportoknál és az aggodalmaskodásnál, Ammann már hozzászoktatott a szezonvégi rettegéshez. Először a szocsi játékok előtt pengette meg a visszavonulás húrjait, azóta pedig sosem lehetek elég biztos abban, hogy nem az aktuális idénye lesz az utolsó. Ebből kiindulva úgy gondoltam, illetve attól tartottam, hogy az idei pyeongchangi olimpia nemcsak az utolsó ötkarikás mutatványának porondjául szolgál majd, hanem talán az utolsó ugrásainak színhelye is lesz egyben, amivel keretbe foglalhatná pályafutását. Nos, utóbbi félelmem szerencsére nem igazolódott be, Simi nemcsak a tavalyi szezont versenyezte végig, hanem nekivágott az újnak is, bár ebben ezidáig nem volt köszönet. Elkeserítő ugyan, de be kell látni, hogy az év eleji formájához mérten, amikor Bad Mitterndorfban meglepetésre világkupa-dobogóig repült, meglehetősen mélyre került. A neve mellett szereplő helyezési számok egyszerűen nem méltóak egy négyszeres olimpiai bajnok nagyságához. Neki alapesetben nem azért kellene küzdenie, hogy beférjen a második sorozatba és elcsípjen egy-két világkupa-pontot. És mostmár arról sem vagyok meggyőződve, hogy minden egyes pillanatát élvezi annak, amit csinál. Nekem pedig fontos lenne, hogy legalább mosolyogni lássam. Ha kihunyt a tűz, semmi sem fogja visszatántorítani attól, hogy szögre akassza a léceket. Hátha a Négysáncverseny, lélekemelő jellegénél fogva kisegíti a krizisből

Miközben az olimpiai láng Pyeongchang felé araszolt, hogy beragyogja a havas tájat, néhányezer kilométerrel délebbre, Ausztráliában javában tombolt a nyár, ami Melbourne-be csalogatta a teniszvilág krémjét. De Andy Murray nem tarthatott velük, csípője ugyanis megvétózta éveleji visszatérését. Mindenáron szerette volna elkerülni a kétes kimenetelű műtétet, de az elnyújtott rehabilitáció nem hozta meg a kívánt eredményt, így kénytelen volt januárban kés alá feküdni és kórházi ágyból nézni, ahogyan egykori riválisai megharcolnak a bajnoki címért az Ausztrál Openen. Ugyan az orvosok szerint a műtét kiválóan sikerült és Murray tavasszal birtokba vehette az edzőpályákat, óvatos optimizmusa hamar elillant. A nizzai tréningsorozat után hetekig nem ragadott ütőt, újból elöntötték a kétségek. Nem jutott előbbre, pedig ő minden tőle telhetőt megtett, hogy újra versenyképes legyen. Nem siettette a folyamatot, emberfeletti erővel őrizte türelmét. Mindezek ellenére nem tapasztalt szignifikáns fejlődést, nem szabadult a teste béklyói alól. A kitűzött visszatérésének dátuma vészesen közeledett, ám a skót úgy ítélte meg, továbbra sem áll készen a megmérettetésre, ezért az utolsó pillanatban visszatáncolt a s'hertogenboschi tornától.

Ami késik, nem múlik: Andy Murray egy héttel később pályára lépett a Queen's Clubban, ahol a tiszteletteljes londoni közönség vastapssal köszöntötte. Igaz, végül három szettben alulmaradt, de ami ennél jóval lényegesebb, hogy bizalomgerjesztő teljesítménnyel mutatkozott be Kyrgios ellen, ezzel táplálva a szurkolói reményeket. Az első győzelem sem váratott sokat magára: Murray elérzékenyülve ünnepelte a Wawrinka felett aratott sikert Eastbourne-ban, fátyolos tekintete árulkodott töretlen akaraterejéről, őszinte játékszeretetéről és megtépázott önbizalmáról. Szíve szerint megkockáztatta volna a wimbledoni részvételt, az óvatosság jegyében azonban a józan eszére hallgatott és kihagyta a füves pályás Grand Slamet. Idejekorán átnyergelt a kemény borításra, hogy a lehető legideálisabb fizikai állapotban érkezhessen a US Openre. A felkészülés első állomásaként Andy Washingtonba utazott, ahol keserves küzdelemben verekedte el magát az elődöntőig: a Marius Copillal vívott, késő éjszakába nyúló mérkőzése egyszerre merítette ki a thriller és a dráma fogalmát. Sosem láttam még ennyire kiszolgáltatottnak: csak az a hatalmas szíve menthette ki teste börtönéből. De valljuk be, ez nem egy egészséges helyzet. Nem nyerhet mindig a szívével, szüksége van a fizikumára, hiszen ez eredményessége záloga, erre épül a tenisze. Ezt bizonyította az aggodalomra intő cincinnati kudarc, a felemás New York-i szereplés és a shenzeni fiaskó, ami az utolsó csepp volt a pohárban: Murray ezek után már nem vállalta a pekingi jelenést, keserű szájízzel, a tervezettnél korábban zárta le zaklatott szezonját... Annyira szeretném, ha végre a játékra koncentrálhatna és nem kötné gúzsba a fájdalom. Andy Murray megérdemel még egy esélyt.

CIKKAJÁNLÓ
Egyet előre, kettőt hátra	Proving people wrong

Összegezve az eddigieket, Fourcade újabban a démonaival küzd, Ammann ijesztő mélységű krízisbe került, Murray pedig önhibáján kívül nem jut egyről a kettőre. Mitagadás, nem túl fényes a helyzet. Egészen november közepéig Judd Trump sem brillírozott, sőt ősszel annyira elbizonytalanított, hogy az alázatát és a profizmusát vontam kétségbe. Dühös voltam rá, amiért kirakat-életmódot folytat a közösségi médiában és látszólag nem zavarta, hogy mindeközben megalázó vereségeket szenved el a snookerasztal mellett. Úgy éreztem, hogy eltolódtak a prioritásai és a rossz irányba halad. Ugyanúgy viselkedett, mint húszévesen. Nem akartam ahhoz asszisztálni, ahogy elpazarolja a tehetségét. Amíg én ilyen súlyos vádakkal dobálóztam és összeesküvés-elméleteket gyártottam, Judd meghozta karrierje legjobb döntését: rávette öccsét, Jack-et, hogy adja fel a munkáját, költözzön fel hozzá és segédkezzen neki a felkészülés folyamán. Szinte rögtön tapasztalható volt a fejlődés, a testvéri összefogás megmutatkozott Trump javuló eredményeiben, stabilizálódó játékában és exponenciálisan növekvő önbizalmában. Én vagyok a legboldogabb attól, hogy rácáfolt a kritikákra. Az az igazság, hogy képtelen lettem volna rá huzamosabb ideig haragudni, akármekkora hülyeségeket csinál vagy mond. Ehelyett újra büszke lehetek rá, amiért Ronnie O'Sullivant legyőzve tornát nyert és a karácsonyi szünet előtt lökött egy tankönyvbe illő maximumot is. 

Egy rajongó elképesztő mennyiségű felesleges feszültséget emel be az életébe, amit - a mindennapi stresszhez hasonlóan - közel lehetetlen levetkőzni vagy nem tudomást venni róla, hiába jelenti ki az ember dacosan, hogy magasról tesz rá, mi történik. Nekem ez nem megy, akármit kommunikálok kifelé, legbelül akkor is szétvet az ideg. Pedig utálom ezeket a feszült helyzeteket. Ennél már csak az ürességet utálom jobban, amikor nincs miért izgulni. Amikor vége a dalnak, elszáll minden remény és beüt a világvége hangulat. És csak fekszem a szőnyegen, mint egy darab fa, és üveges szemekkel bámulom a plafont, hátha rámesik. Hány ilyen pillanatot éltem át Contador-drukkerként az utóbbi 5-6 évben! És tudjátok mit? Ezek a pillanatok is hiányoznak, nemcsak azok, amikor önkívületi állapotban kiabáltam a tévé előtt, hogy 'Vamos!', egészen addig, amíg hang jött ki a torkomon. Ennek a korszaknak vége. A kerékpárszeretetemet megőriztem, de Contador visszavonulása kiölte belőlem a csodavárás izgatottságát. Végleg kialudt az a parázs, amiből bármelyik pillanatban kipattanhatott volna a tűz. Pontosan azért rettegtek tőle az ellenfelek, amiért a rajongók imádták: senki sem tudhatta előre, mikor lángolnak fel az ösztönei.

No Contador, no party - tartja a mondás. Berci nélkül valóban nem akkora buli egy Tour de France, bár kifejezetten érdekes volt kívülállóként szemlélni a háromhetesek alakulását. Naivan azt gondoltam, hogy majd hátradőlök a fotelban és a feszültségtől megszabadulva élvezem ezeket a versenyeket. Hát a francokat. A pártatlanság nem az én műfajom, megállás nélkül kerestem a kapaszkodókat. Rengeteg új impulzus ért, mivel megszűnt körülöttem a burok és nyitottam a mezőny többi tagja felé: új arcokat fedeztem fel és közben ráébredtem arra, hogy mennyi mindent nem tudtam eddig bizonyos versenyzőkről. Nem titok, voltak olyan kerekesek, akiket megkedveltem az idei év során, de azt hiszem, bennük is Contador szellemét kerestem. Számomra senki sem pótolhatja őt... Ezidáig nem volt szerecsém szemtől-szembe találkozni kedvenc sportolóimmal. Idén augusztusban azonban kihagyhatatlan lehetőség tárult elém: a kicsiny hazai kerékpáros sajtó zengett a hírtől, miszerint Alberto Contador Ceglédre látogat a Tour de Hongrie keretein belül. Még mindig felfoghatatlan, de tényleg így történt. És én ott voltam és feljutottam a dobogóra. A szavam is elállt, amikor rámmosolygott. Örökre hálás leszek azért a pillanatért és az aláírásért.

CIKKAJÁNLÓ

A középső szakasz